Az Aszklépiosz-szentélynél

 

Kekropsz király olyan sokáig élt,

hogy végülis már alakot cserélt,

tücsök lett.

Micsoda ötlet!

Nem cserélnék vele.

Elég lenne korának a fele

(még az is szép), de maradjak csak ember,

ki maga nem tücsök, de kit sziven ver

a tücsökhang, az otthoni, a csengő,

a nyári hold alatt üdvért esengő,

s rikoltó bája, ezüstszirmu búja

(mely most már mindörökre egy magyar

költő eleven koszorúja),

az otthoniak trilla-terhes éje,

s az itteniek nappali zenéje,

mely lágyan, halkan, egyenletesen

szinte szétterül a leveleken

odafent

(s borogatásként az idegeken

idebent),

s mely mintha a délutáni meleg

s a megenyhítő tengeri szelek

közös szavaként intene, hogy múlik

időnk, de arra is, hogy az egész idő

nagyképűség nélkül míly messze nyúlik,

szépen, szelíden és egyszerüen

gördül tovább tücsökszó-perceken,

s hogy lesz belőle szép nagy végtelen,

meg arra is, hogy nem csattog fölöttünk

mindig csak vész, mely várta életünket,

e tücsökszóba is beleszülettünk,

ringatott mást s most ringat végre minket,

aztán majd újra másokat. Nekünk

a régiekről szól e szép fasorban,

kik színházba jártak alatta sorban,

meggyógyultak, vagy nem, ez üdv-helyen,

könnyet ejtettek régibb verseken,

csevegtek és vitáztak és daloltak...

Íly régiek leszünk mi is maholnap;

de ti, ti tücskök, már személytelen

személyiséggé nőttök közbe fenn

a lomb között, igaz Kekropsz királlyá;

szépen kérlek, zizegjétek világgá,

hogy voltunk mi is, mikor voltatok,

epidauroszi tücskök, szóljatok!