Egy kis propedeutika:

 

 

Új utakon a modern kultúra

 

 

Mint ismeretes, amerikai tudósok nemrégiben szenzációs felfedezésre jutottak az Északi-sarkon. A soktízezer éves jégpáncél rétegeit vizsgálták, különböző korok szennyeződéseit, lenyomatait keresve.

 A legnagyobb meglepetést nem a mélységek tartogatták, hanem a legfölső, legvékonyabb réteg. Nanoszkopikus eljárásnak vetették alá, s kimutatták, hogy az elmúlt évtizedek tévéadásai rendkívül vékony filmként megőrződtek az Északi-sark hómezőin és jégpáncélján. Különleges eljárással ezek az adások nagyon jó minőségben rekonstruálhatók. Tulajdonképpen úgy működött ez a hatalmas felület, mint egy filmtár.

Azóta az amerikai filmeseknek és tévéseknek sikerült több hiányt pótolniuk. A tévézés hőskorából kevés felvétel maradt meg, s most az Északi-sarkról a kutatók sorban szállítják haza az egykori híradásokat, műsorokat. Megtalálták például azt az adást is, amelyen Trank Finatra egy hatszázezres stadionban szteppel, s amelyről eddig csak a legendákból tudhattunk.

Japán tudósok továbbfejlesztették a technikát, ők a falevelekre rakódott nanoszkopikus hártyákat vizsgálták, s az amerikai tudósokéhoz hasonló eredményekre jutottak. Persze logikus, hogy ezen a területen az örökzöld fák őrizték meg a régebbi információkat. De érdekességként megemlítjük, hogy a japán kutatók számításai szerint egy falevélen (nem örökzöld levélről van most szó) kb. 250 000 tévéhíradó, 180 000 show-műsor, 90 000 Tom és Jerry, valamint 60 000 focimeccs tárolódik.

A kutatásba a magyar tudósok is bekapcsolódtak, s az emberi ürüléket tanulmányozták a képi információk megőrzése szempontjából. Az eredmények megdöbbentőek. Az emberi fekáliából teljes játékfilmek, show-műsorok, vetélkedők stb. nyerhetők vissza. Már egész teamek dolgoznak különböző projekteken, hogy nem rögzített vagy elveszett műsorokat rekonstruáljanak. A dél-pesti szennyvíztisztító mellett százmilliós beruházás indult, s a szakemberek azt állítják, hogy gyorsan megtérül a ráfordítás.

A legkülönösebb fordulat kb. egy éve történt. Egy zártkörű vetítésen a közönség úgy vélte, hogy a fekáliából rekonstruált adások jobbak, mint az eredetiek. Sokkal intelligensebbnek tűnt például a népszerű Buli Pali arckifejezése a visszanyert show-műsorban, mint egyenes adásban. A hollywoodi filmek is tartalmasabbnak látszottak. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy a Nagyváros c. filmsorozat epizódjai humorosabbak, szellemesebbek lettek.

 Újabb kutatások szerint a bélben található egy bizonyos baktérium (Streptotelecoccus), amely még kiderítetlen módon átdolgozza a bélbe került adásokat, s az esetek kilencven százalékában minőségi javulást okoz. Gyorsan terjed a híre a felfedezésnek, és sokféleképpen próbálják hasznosítani. Már neve is van a visszanyert és feljavult műsoroknak, a refeka szó terjed a nemzetközi szakirodalomban (REcording from human FEKAlia) .

 Ez az új és izgalmas jelenség rengeteg kérdést vet fel a szakemberek és a széles közönség számára. Két ellentétes vélemény látszik kikristályosodni a probléma körül. Az egyik, talán elfogadhatóbb vélemény szerint minőségileg új értéket jelent a refeka, s egyfajta modern összművészet (Gesamtkunst) jött létre. A korábbi, naiv reményekkel szemben most már a szerzőket sem lehet szétválasztani (gondoljunk csak bele, milyen problémát jelentene egy nagyvárosi szennyvíztisztítóból kielemezni az alkotókat); tehát mondhatjuk, hogy közös műalkotás ez, egy grandiózus közös vállalkozás.

 A másik nézet szerint a refeka inkább modern népművészetnek tekinthető, s arról van szó, hogy a már létező kulturkincseket a közösség más szinten újra feldolgozza (gesunkenes Kulturgut). Úgy véljük, ebben is van igazság, s megvalósul a régi elképzelés: a néptől, a néppel együtt, a népnek. Persze most is akadnak szélsőségesek, akik olcsó magyarkodásra akarják felhasználni ezt a rendkívül modern technikai vívmányt.

 Idén tavasszal Hawaiiban tartottak konferenciát a refekáról nemzetközi hírű filozófusok. A nagyon élénk, sokfelé elágazó vitát most nem kívánjuk részletesen ismertetni, de elgondolkodtató a konferencia végeredménye. A résztvevők arra jutottak, hogy a két ellentétes felfogásban (mármint: modern összművészet vagy modern folklór) van egy közös elem: a modernitás. Majdnem egyhangú volt a vélemény, hogy a refeka nagyon szorosan hozzátapad a modernitáshoz.

 A hétköznapi, jogi problémákat nem Hawaiiban vetették fel, hanem a való élet, s elsősorban szerzői jogi viták alakjában jelentkeztek. Az alapkérdés egyszerű: kit illet a szerzői díj? Aki az eredeti műsort készítette? Vagy aki „átdolgozta”? És mi van a közös alkotások díjaival?

 Egyelőre csak annyit tudunk mondani, hogy az Egyesült Államokban, nagy nemzetközi figyelem mellett, már folyik a próbaper egy nagysikerű refeka körül. Az eredeti film szinte észrevétlenül ment le a tévében, a refeka viszont kasszasiker lett. Ezek után a film alkotói beperelték a tévét, és több szerzői díjat követeltek. A tévéállomás védője viszont úgy érvel, hogy a refekához az eredeti alkotóknak már nincs semmi közük. A közvéleménykutatások adatai azt mutatják, hogy a nézők 63,4 százaléka a tévének ad igazat.

 Alkotói körökben arról beszélnek, hogy meg lehet előzni a hosszú és kétes kimenetelű pereskedést. A legtöbben Sz. János esetét emlegetik. Korábban hírhedt volt gyenge, szellemtelen fércműveiről, az utóbbi időben viszont darabjai nagy sikert aratnak a tévében és a színházakban könnyű, elegáns humorukkal, csípős, szellemes mondanivalójukkal, mély filozófiájukkal. Barátai csak azzal tudják magyarázni ezt az alkotói fordulatot, hogy ezek az új művek már mind refekák. Sz. János otthon egy kis stúdiót rendezett be magának, s feltehető, hogy saját fércműveit többször is megemészti. Mindenesetre nem kellett belebonyolódnia szerzői jogi pereskedésbe.

 A világon először nálunk hamarosan megindítják a Magyar Refeka Tévét. Úgy értesültünk, hogy a kormánypártnak és az ellenzéknek sikerült megegyeznie az igazgatótanács összetételéről, s mindkét fél 50-50 tagot delegál az új tévé vezetőségébe. Lehet, hogy egy új társadalmi összefogás körvonalai bontakoznak ki?

 Mi mindenképpen örülnénk ennek.