Horváth Györgyi

“...üdvözletem küldöm Kőrösről: Jacques”

Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor

Az elmúlt évtizedek humántudományos belátásai többek közt a történetírás és a vele érintkező beszédmódok megítélését illetően is fordulatot hoztak, szakítva azzal az Arisztotelész óta fennálló tradícióval, mely a történettudományt szigorúan elhatárolta a fikcióra alapozódó szövegekből kinyerhető tudástípustól. Ez az elhatárolás a tradíció története során töretlenül fennállt, függetlenül attól, hogy az európai gondolkodás egyes állomásai ezt más és más módon képezték meg és próbálták fenntartani, s most ezzel szemben került előtérbe a történetírás és a tárgyterületét képező történeti tény retorikai karaktere, jelentős mértékben köszönhetően annak a – többek közt a dekonstrukció által is alakított – diskurzusnak, mely a metafizika-kritika kontextusában igazság és fikció, s az ennek megfeleltethető beszédmódok merev elkülönítésének felülvizsgálatát kezdeményezte.

            Müllner András könyve nagy mértékben támaszkodik a történetírás ezen új tudományos paradigmájára, s az ebből a tudományos beszédmódból származó elméleti tudásnak az életrajzi regény műfajában történő kamatoztatására, gyakorlatba ültetésére vállalkozik. Kőrösi Csoma Sándor című könyve nemcsak a magyar utazó és nyelvtudós élettörténetének kalandos rekonstrukciójára tett kísérletként, emlékállításként értelmezhető, hanem sokkal fontosabb lehet az a kontextus, melynek körét az eddigi magyar (Kőrösi-)életrajzok és életrajzi regények alkotják – elsősorban nem faktuális tudás hordozójaként értelmezhető tehát ez a könyv, hanem egy műfaji tradíció alakítójaként is. Noha a fülszövegben jelzett műfaji megjelölés regényként aposztrofálja Müllner András könyvét, a fiktív és az igazságvonatkozásokat fokozottan szem előtt tartó beszédmódok skáláján való egyértelmű elhelyezését illetően maga a szöveg él korrekcióval, amikor az utolsó lapok egyikén, egy, a mise en abyme helyzetébe hozott szövegrészletben így értelmezi önmagát: “Egyben biztos volt: a mű nem regény lesz. Akkor micsoda? Egy rendkívüli alak élettörténetének a megvilágítása.” (116) (Kiemelés tőlem – H.GY.) Az egyértelműen a fiktív beszédmódok körében elhelyezendő regény műfajától való elmozdulás az élettörténet kevésbé egyértelműen fiktív műfaja felé jelzi azt a kettős irányultságot, melynek terében a szöveg berendezkedni kíván: egyszerre operálni történetileg igazoltnak tekinthető tények halmazával és egyszerre kiszolgáltatni ezeket a retorika, az értelmezés, a termékeny újramondás hatalmának, mégpedig úgy, hogy a megvilágítás terminus implikálta metafizikus mögöttesség (az igazoltnak tekinthető történeti tény szilárdsága) oly módon maradjon érintetlen az interpretáció hatalmától, amennyiben tényszerűsége, megtörtént volta nem nyer cáfolatot, ellenben Kőrösi élettörténetén belüli jelentése és jelentősége az interpretáló adományozta kontextustól függjön.

            Noha az életrajz és az életrajzi regény már mindig is rá volt utalva az interpretáció ezen hatalmára, Müllner András könyve ennek fokozottan tudatában van, s ezt a reflektáltságot nemcsak a szöveg terébe iktatott önértelmező párbeszédek, a narráció körmönfontsága, de a szövegbe meginvitált nagy számú elméleti tézis is mutatja. Termékeny lehet ezen a ponton a Kőrösi Csoma Sándor összehasonlítása Korda István könyvével, mely szintén Kőrösi élettörténetét dolgozza fel regény formájában (Korda István: A nagy út. Kőrösi Csoma Sándor életregénye, Ifjúsági, Bukarest, 1956.), s amely az életrajzi regénynek a (Müllneréhez képest mindenképpen) “klasszikus” szabályait tartja szem előtt. Korda könyve a mindenttudó narrátor pozíciójából Kőrösi dokumentálható életrajzi adatainak olvasmányos és megérzékített történetté formálására törekszik, melynek során a realista regénypoétika eljárásait használja fel (így például a hiteles jellemábrázolást, a logikailag követhető cselekményvezetést, az elbeszélt események szintjének merev elhatárolását a narráció szintjétől), s egyszer sem vonja kritika alá azt az ismeretelméleti meggyőződést, miszerint poétikai eljárásai az általuk megjelenített történeti tényekre nincsenek kihatással, pusztán azok fogyaszthatóvá tételét szolgálják, szerepük a történeti ismeretek terjesztése funkciójának lenne alárendelve. Mivel Korda könyve a realista regénypoétikai eljárások következtében sikeresen rendez be egy olyan fiktív szöveguniverzumot, melynek az olvasó hitelességet ítélhet (a Coleridge-i “hitetlenkedés felfüggesztése” értelmében), ugyanakkor a regény szövetébe illesztett események nagy része egybeesik a (Kőrösi életében valamennyire is tájékozott) olvasó Kőrösire vonatkozó tudásával, ezért a könyv egy olyan olvasási módnak kínálja fel magát, mely egyszerre elégítheti ki az olvasmányosságra vonatkozó igényét, mely az irodalmi beszédmódhoz köthető, valamint a történeti hitelességre vonatkozót, mely a pozitivista történettudományi paradigmából származik. Ez az eljárás sokban rokon azzal, melyet a történetíró használ, amikor történeti eseményeket kiemel, lineáris és kauzális sorba, történelmi folyamattá rendez, jelentéssel lát el, hordozójukként pedig egyéni vagy kollektív szubjektumokat jelöl ki – röviden: történeti tényeket cselekményesít. Ahogy a történetírás, úgy az élettörténetírás és az életrajzi regény is számot kell vessen a történeti tényeknek ezen történetmondásra utaltságával. Müllner András könyve a történeti tény ezen interpretatív karakterének hangsúlyozására támaszkodva törekszik az életrajzi regény hitelesítő eljárásainak szkepszissel illetésére.

            A könyvet fellapozva azonnal szembeötlik, hogy noha az életrajzi regény vagy akár az élettörténet műfajától a Korda Istvánnál még meglévő egységes narrátori szemléletet és az eseményeknek a kauzalitás narratív logikájába rendezését várhatnánk, a könyv egyik elvárásunknak sem tesz eleget. A tíz kisebb szövegszegmentum, melyre a könyv oszlik, ugyan fenntartja a linearitást (amennyiben Kőrösi életpályáját időrendi sorrendben követi), a szegmentumok egymáshoz kapcsolódását viszont csakis a feltételezhető egymásra következésük és a főszereplő azonossága biztosítja, az elbeszélt események közt azonban igen kevés a további kapcsolódási pont. Az egymásra következés logikáját illetően is bizonytalanságban tartanak a szövegrészek, ugyanis a különféle helyszíneken megejtett, Kőrösiről szóló tudósítások ritkán reflektálnak az előző részek eseményeire, ahogy a főszereplő névváltozatai (Kőrösi, Körösi, Carosi, Mr.Csoma, Monsieur Csomo, Szkander bég) is elsősorban az adott szövegszegmentum belső kohéziójába illeszkednek, mintsem egy, a szövegszegmentumok feletti folytonosságba, s így megnehezítik egy változatlan identitású/személyiségű főszereplő, valamint az élettörténetének egészére kivetíthető jelentés (életsors) megalkotásának kísérletét. A szegmentumok nagyobb történetbe integrálhatósága ellenében hat az is, hogy a regény vagy élettörténet műfajú metaszólammal ellentétben a szegmentumok aláírással hitelesített vallomásokként, tanúságtételekként jelenítődnek meg, ahol a vallomástevők Kőrösi iskolatársai, tanítómesterei, barátai vagy felettesei. Ugyanakkor ezeket a tanúságtételeket (illetve a tanúságtételt magát) perbe hívja az, hogy a rendhagyó módon a tanúságtevők elbeszélésének rétege fölé magában a tanúságtétel szövegében egy harmadik személyű, anonim mindentudó narrátor helyezkedik, egyszerre erősítve és gyengítve is a már említett metaszólamot, amennyiben egyrészt megteremti a szövegszegmentumok fölé helyezkedő kompetencia narratív szintjét, másrészt viszont kétségbe vonja azon tanúk függetlenségét és hitelességét, melyre ez a metaszólam alapozódik. Tovább színezi a helyzet bonyolultságát, hogy a két narrátori szint (a mindentudói és a szereplői) elkülönítése sem problémamentes, hiszen a tanúságtevők fölé helyezkedő narrátori szint nem pusztán grammatikailag ad hírt magáról, hanem a szereplői narrátorok megfogalmazta beszámolók kompetenciaszintjébe is beszüremkedik, azt a szereplők feltételezhető tudásán túlterjesztve. A narrációs szintek többszörös egymásra helyezése és egymásba játszatása amúgy sem idegen Müllner András könyvétől, a tanúságtevő aláírók további személyektől vagy autoritásoktól nyert történetekre hivatkoznak, s az interpretálók ezen majdnem végtelenbe vesző sora alkotja azt az apparátust, mely Kőrösi élettörténetének eseményeit az olvasó felé közvetíti. A szöveg tehát többszörösen is él olyan eljárásokkal, melyek a történeti tény megkonstruáltságára hívják fel a figyelmet.

            Mindez azonban nem magyarázná meg a könyv egyedi hangvételét, hiszen a történetmondás hitelesítő eljárásaival szembeni fellépés immár a mai magyar irodalmi köznyelv egyik központi szervezőelve. Müllner András könyvének megkülönböztető jegye, hogy a szövegbe meginvitált elméleti beszédmód nem csupán a történetírás és -mondás mikéntjére, a fikció státuszára vvonatkozó kijelentések tárházából, hanem jól körülhatárolhatóan a dekonstrukció szövegeiből merít, melyek az előbbinél jóval tágabb kontextusban mozognak. Jacques Derrida számos írásának hatása követhető nyomon nem pusztán a szereplők és elbeszélők szájába adott elméleti tézisek és reflexiók, hanem a cselekmények szintjén is, Kőrösi Csoma Sándor filológusi munkásságához hasonlatos feladatot kínálva az olvasó számára, amennyiben az a Derrida-idézeteket, -utalásokat és -rájátszásokat fel kívánja fejteni, vagy el kívánja választani Kőrösi dokumentálható életeseményeitől. Müllner András könyve ugyanis eme két pretextusnak, a Kőrösi-életeseményeknek és a dekonstrukció szövegeinek termékeny egymásraeresztéseként is értelmezhető, s e két forrást oly módon szervezi eggyé, hogy az azok elkülönítéséhez szükséges kompetenciaszint mindenféleképpen felülmúlja azt, melyet a szöveg nyújtani tud vagy amelyet nyújtani akar. Kőrösi Csoma Sándor filológusi életpályája és kitűzött életcélja, a magyar őshaza felkutatása érdekében tett keleti utazása kiváló kapaszkodókat nyújtanak a dekonstrukció kedvelt témáinak – úgymint a nem-eredeti eredetnek, a nyomnak, a kísértetnek, a telepátiának, a színrevitelnek, az aláírásnak –, és eljárásainak – az etimologizálásnak, a jelölők közti hasonlóságok jelentésformáló erejére és a kontextusok elvi lezáratlanságának hangsúlyozására épülő interpretációs elveknek – játékba hozására, mégpedig az esetek többségében anélkül, hogy ez erőltetettnek hatna. A két forrás egymásbaillesztésének leggyakoribb eljárásmódja az, amikor Derrida szövegeihez többé-kevésbé hű idézet vagy parafrázis tűnik fel az elbeszélők vagy szereplők szájába adva: “Az igazságnak inkább szülőanyja a miliő, amelyben egyébként magát oly furcsán (és jogosan!) eredetiként és idegenként gondolja el, mint az eredet?” (9); “Moorcraft nem törődött azzal, hogy az aláírás csak arról a pillanatról tanúskodik, amelyben született, és talán még arról sem hitelesen.” (11); “Erre célzott hát, regényes tervére. Kis tájleírás megtévesztésül, aztán jön a levéllel. »Levelek!« Körösi postás? Nem, Körösi - címzett. Hát ez...! Ez hát! Hogy egy levél akkora hatással legyen az életére, mintha egyenesen neki címezték volna, mintha Turkolly Sámuel neki írta volna a pusztákról. Sándor egyenesen úgy érzi, hogy a térben és időben nagy utat megtett levél hozzá szól.” (30-31); “A betű hely, ami mégsem hely: nemhely” (70); “Megtanulhat-e valamit by heart – “szívből”, s egyszersmind pontosan is az ember?... aztán, folytatta Schoefft, akit a kifejtésben Csoma úr félbeszakított, aztán (és ez a szóról szóra kifejezés második értelme) akkor mondjuk, ha egy történet valódiságáért felelünk, vagyis amikor igazolni kívánjuk egy történet hitelességét, gondolja Schoefft.” (101). A kifejtett parafrázisoknál jóval sikeresebb eljárásnak tűnik az áthallás vagy rájátszás formájában történő utalás: ennek egyik legszembetűnőbb példája a negyedik, A levél című, William Moorcroft szignójával ellátott szövegszegmentum, mely Edgar Allan Poe Az ellopott levél című elbeszélésének, melyet Derrida is kommentált, a cselekményét úgy illeszti bele egy, a pandzsábi uralkodóhoz érkezett levél tartalmának kiderítéséről szóló történetbe, hogy közben a dekonstrukció szövegértelmezésre vonatkozó elgondolásait is hasznosítja. A Kőrösi-életrajzokból is ismert az a történet, mely szerint a pandzsábi uralkodóhoz, Radzsit Szingh-hez levelet hoz az orosz cár küldöttje, Aga Mahdi Rafael kereskedő, kieszközlendő a két ország közti kereskedelmi kapcsolatok fellendítését és a diplomáciai közeledést. Az angolok tudomást szereznek a levélről, s mivel aggódnak a Pandzsábra gyakorolt politikai befolyásuk meggyengülése miatt, tudni szeretnék annak pontos tartalmát. Ennek érdekében mozgósítják William Moorcroftot, Kőrösi ismerősét, hogy kiterjedt kapcsolatai révén tudja meg, mi van a levélben. Moorcroft Mir Izzat Allah álruhás kém segítségével szerzi meg a kívánt információt. A levél a fenti történetet további momentumokkal gazdagítja: Mir Izzat Allah Az ellopott levélben szereplő rendőrségi nyomozók mintájára először kudarcot vall a levél tartalmának megismerésében, mivel a levél az általa előzetesen feltételezettnél jóval nyíltabban, minden titoktartást nélkülözve kerül útjába: a pandzsábi udvari fogadáson fordítását felolvassák, s a szikh álruhába öltözött Mir Izzat Allah a rá törő döbbenet erejétől leblokkolva egy szót sem tud megjegyezni belőle. Végül ellopja az orosz nyelvű levelet, lemásolja anélkül, hogy értené, s eljuttatja Moorcroftnak a másolatot (időközben további, azonos szövegű levelek kerülnek az útjába, mintegy feleslegessé téve egész álruhás vállalkozását), Moorcroft pedig Kőrösit bízza meg azzal, hogy az orosz szöveget – mint értő filológus és nyelvtudós – ültesse át angolra. Azonban Kőrösi egész filológiai tudása sem elegendő ahhoz, hogy az orosz levélnek Moorcroft számára kielégítő interpretációját nyújthassa: a filológia ugyanis nem ad támpontot abban a tekintetben, hogy a levél egyik szöveghelye szerint a cár “érdeket érez” vagy “érdeklődést tanúsít” Pandzsáb iránt. A gordiuszi csomót Moorcroft vágja át Dupin felügyelő módjára, figyelmeztetve Kőrösit arra, hogy a politikai kontextus adhat eligazítást ahhoz, ahogy a levelet Pandzsábban érthették, s így Kőrösi végül az “érdek” szó mellett dönt, illusztrálva azt a tézist, miszerint nincs kontextus nélküli értelmezés, Moorcroft huszárvágása pedig visszautal Dupin felügyelő gondolkodásmódjára, mely a levél megszerzésekor (Moorcroft esetében a levél feltételezhető pandzsábi értelmezésének kiderítésekor) kitüntetten szem előtt tartja a játék részvevőinek a levélre vonatkozó elképzeléseit: “Nagyon érdekes, amit Moorcroft mond. Talán úgy érti, hogy fontosabb, amit e levélről hisznek, mint ami benne van?” (40)

            A Kőrösi Csoma Sándor egyik szembetűnő eljárása az is, amikor azt a dekonstrukcióból származó elméleti belátást hasznosítja Kőrösi élettörténetének újraírásakor, mely a jelentésadás kontextusra utaltsága révén a szószerinti és metaforikus jelentés merev elkülöníthetőségét tagadja. Müllner András szövege Kőrösi életeseményeiből a filológia és a betegség szemantikai hálójába köthető jelölőket emel ki, így például a dokumentálhatóan szitagyártással foglalkozó Csoma-család Sándorának képzelete Müllner András könyvében folyamatosan visszatéved a szitákra, s ezt a Borgátai Szabó József szignóval ellátott szövegszegmentum Kőrösi filológusi (betűrostálási) elhivatottságával köti össze, ahogy eljátszik a szöveg a Csoma név (románul: “pestis”) önbeteljesítő végzetként értelmezhetőségével, összekapcsolva azt a Kőrösit eredeti útitervétől eltérítő közel-keleti pestisjárvánnyal, az útrakelést jelentősen hátráltató Kanyaró Mihály személyével, s mindezt Kőrösi önértelmezéseként tálalva előrevetíti a betegség okozta halált. Az élettörténet-újramondás beágyazása abba a folyamatba, mely a jelölők közti kapcsolatokat a metaforikus jelentésadás bevonása révén teremti meg, látszólag ugyanabba a helyzetbe hozza Müllner András szövegét, melyért a dekonstrukciót is sok támadás érte: a különböző (“komoly” és “fiktív”) beszédmódok eltérő mértékű valóságvonatkozásaira fordított kisfokú figyelemről, a szövegértelmezéskor a beszédmódtól függetlenül az igazság retorikai természetének nietzschei tézisére való ráhagyatkozásról van szó. Az életeseményekhez rendelt ránk hagyományozott jelentésegész (Kőrösi filológusi munkásságának jelentősége) azonban minden látszólagos retorikai bravúr ellenére sem vonódik kritika alá Müllner Andrásnál: az életeseményeknek a Kőrösi és barátai értelmezéseiben konkretizálódó jelentése ugyanis nem él a totális értelemadás igényével, hiszen a szöveg nem konstruál meg egy ennek artikulálására hivatott egységes metaszólamot, pusztán egymást kiegészítő és korrigáló értelmezések tárházát nyújtja. Ennek az eljárásnak köszönhető az, hogy a szöveg tétje nem a Kőrösi munkásságához rendelhető új értelemegész létrehozása vagy a régi korrekciója (mely egy tudományos munka feladata lenne), hanem sokkal inkább az életesemények jelzőkarói közé beilleszthető változó perspektívájú és szándékoltan lehatárolt érvényű értelmezések izgalma és játékossága, röviden az értelmezés öröme.

            Éppen ebből az örömből adódik a szöveg egyik hiányossága: a Kőrösi-életrajznak a dekonstrukció apparátusa segítségével történő újramondása a cselekményvegyítés (ilyen például a már említett A levél címet viselő szövegszegmentum) szintjén – azaz amikor a dekonstrukció tézisei cselekményformáló erőre tesznek szert – nagyon élvezetes és termékeny megoldásmódnak tűnik, ahogy a jelölők közti esetlegesnek tűnő kapcsolatok jelentésessé formálása is, mely a már említett Kőrösi-önértelmezésen túl nemcsak a szöveg egy részének hatásos átpoetizáltságát eredményezi, hanem a metaforát és hasonlatot szövegkohéziós erővel is felruházza. Problematikusnak tartom azonban a nagyszámú Derrida-parafrázis jelenlétét a szereplők párbeszédei és belső monológjai által kirajzolt reflexiós szintben. Az ide beillesztett derridai tézisek gyakorta sem irodalmi, sem pedig filozófiai értékük alapján nem illeszkednek szervesen környezetükbe, elfelejtenek a szövegbe simulni, s erőltetettnek hatnak. A dekonstrukció hangsúlyos jelenléte így azzal a következménnyel jár, hogy a szöveg irodalmi terébe vegyített filozófiai beszédmód bizonyos szövegen kívüli önállóságra tesz szert, leleplezve önnön apparátus-voltát, s felkeltve a gyanakvást, hogy a nagyszámú Derrida-parafrázis beillesztése elsősorban a Derridán edzett szakemberek (mint amilyen Müllner András is) örömét szolgálja, mintsem a valamivel kevesebb irodalomelméleti és filozófiai ismerettel, de az irodalmi szövegek terében még mindig megbízható tájékozódási képességgel bíró olvasókét.