Horváth Györgyi

Női irodalom a magyar századelőn.

A női irodalom szerepe Kaffka Margit Színek és évek  című  regényének kritikai megítélésében^[1]

 

 

                                                "A nők által létrehozott irodalmi alkotások bizonyos értelemben palimpszesztek: felszíni szerkezetük mélyebb, nehezebben hozzáférhető értelmet rejt vagy fed el. Ezek a szerzők a nőiség hiteles irodalmi kifejezése elérésének nehéz feladatát úgy oldották meg, hogy a patriarkális irodalmi normákat felforgatták, de ezzel egyidejűleg meg is feleltek nekik."

                                          Sandra Gilbert és Susan Gubar

 

 

Gilbert és Gubar 1979-ben adták ki The Madwoman in the Attic című tanulmánykötetüket,^[2] melynek legfontosabb elméleti tézise a mottóban olvasható. A szerzők kutatási tárgyul a múlt század nagy regényírónőinek alkotásait választották, melyhez minden bizonnyal egy olyan kérdés mentén tájékozódva jutottak el, mely az akkori angolszász feminista irodalomkritika érdeklődésének homlokterében állt: ez a női irodalom mibenléte, a nők írta szövegek és az irodalmiság viszonya.

            A női irodalom problematikája – amely Gilbert és Gubar művének megjelenése óta jelentős finomításon esett át – látszólag távol áll a hazai irodalomtudomány releváns kérdésfeltevéseitől, pedig bizonyos értelemben ma is érvényesnek tekintünk a szerző neme alapján történő kategorizációkat, ha másként nem is, legalább egyetlen, múltbéli értelmezési keret életben tartása révén: Kaffka Margit alkotásai mindmáig a neki tulajdonított "legnagyobb magyar nőíró"-i címke által kijelölt értelmezési kereten belül kerülnek az olvasó elé.

            Első ránézésre a Kaffka nőíróságára vonatkozó állítás informatív értéke meglehetősen csekély: a magyar nőírók táborát, illetve az általuk létrehozott irodalmi alkotásokat kevéssé ismerve a "nagyság" kitüntető jelzője gyakorlatilag viszonyítási pont nélkül lebeg, s a nőíróság kérdése mint kategorizációs alap is értelmezhetetlenné válik a jelenkori irodalomértés egyik meghatározó diskurzusa fényében, mely az empirikus szerzői tudat jelentésképző autoritásként történő felfogásával szemben a szövegjelentések szabad játékát jelöli ki legitim olvasási stratégiaként.

            Noha a direkt értékfelmutatás funkcióját a fent idézett állítás ma így nem képes betölteni, alkalmas azonban közvetetten azon kérdés felvetésére, hogy vajon – a jelenkorétól eltérően – Kaffka értékelésének csakugyan meghatározó viszonyítási pontja volt-e egykor egy, a nőíróság mibenlétéről alkotott vélekedés (vagy esetleg a kor a mához hasonlóan kevéssé releváns kategorizációs alapként tartotta nyilván a szerző nemi hovatartozását a szövegjellemzők mibenlétének elbírálásakor), s amennyiben igen, akkor a nőíróság tartalma milyen elhatárolások révén képződött meg. Annál is inkább szükségesnek látszik ez a kérdés, mivel Kaffka Margit munkásságának eme nőírósághoz való (részleges) kötöttségének ránkhagyományozott értelmezési kerete mindeddig nem problematizálódott, s hovatovább kérdésessé vált, ki mit ért rajta.

            Mielőtt eme történeti rekonstrukcióra sor kerülne, szükségesnek tartom az itt megfogalmazott kérdésfelvetés elméleti hátterének tisztázását. A nőíróság illetve a női irodalom fogalma a jelenkori hazai irodalomelméleti csoportok közös belátásai által kijelölt lehetséges problémakörbe ugyan kevéssé illeszkedik, azonban mivel hozzánk is eljutott az a nyugat-európai és amerikai (irodalom)tudományos fórumokon és intézetekben hatását jelentős mértékben éreztető feminista irodalomelmélet és -kritika, mely a hatvanas évekbeli születése óta a nőíróság és női irodalom problematikájával kiemelten foglalkozott, így ezek a terminusok – ha máshogy nem is, csak mint feminista kontextushoz kötött szakszavak – meghatározott jelentéseket hordoznak az irodalomelmélettel és kritikával foglalkozó szakmai berkekben. Úgy tűnik, a női irodalom terminusa által ma jelölt problematika két mozzanatot egyesít magában: egyrészt leíró terminusként használatos, mely bizonyos szövegeket a szerzők azonos nemi hovatartozása alapján helyez egy csoportba; másrészt viszont mint kategorizációs alapul egyes szövegjellemzőket vevő, s azokat nőiként azonosító (akár pozitív, akár negatív) értékterminus is funkcionál. Míg a leíró mozzanat használatának szemmel láthatólag önmagában is van értelme (alkalmas tárgyul kínálkozik legalább egy szociológiai elemzés számára), a szerzőket zárójelbe tévő, pusztán a szövegjellemzőkkel foglalkozó hozzáállás azzal a feloldhatatlan episztemológiai problémával találja szembe magát, hogy mi alapján lát el poétikai alapfogalmakat nemi konnotációkkal, ha szövegjellemzők és szerzői tudat összefüggését teljességgel tagadja. A női irodalom problematikáját a szövegjellemzők felől (s nem a nők írta alkotások sorsa felől) megragadni kívánó megközelítés tehát továbbra is egy/több empirikus tudat feltételezett milyenségének az esztétikai ítéletalkotásba való bevonására utalt, már amennyiben az irodalmi szövegek nemi különbözőség alapján történő kategorizációjának érvényességét fenn kívánja tartani.

            Mindenekelőtt ezen utóbbi használattól szeretném elhatárolni magam, de szeretném általában is jelezni, hogy a női irodalom problematikáját nem a fenti kétértelműségbe ágyazott jelentéseknek a Kaffka-szövegekre történő visszavetítése által kívánom megközelíteni: a női irodalmat mint szövegjellemzők illetve szövegszervező eljárások összességét a továbbiakban egy konkrét kor, hely és olvasótábor elváráshorizontjának tekintem – ez a megközelítésmód természetesen önmagában még nem zárja ki azt, hogy ez az elváráshorizont mint egy, csakis feltételezetten női szerzők esetén működésbe lépő mutatkozzék meg. Tekintve, hogy egy ilyen elváráshorizont nem rekonstruálható teljes mértékben, ezért a dolgozat későbbi részében – az elváráshorizont egyáltaláni meglétét firtató kérdésre adott igenlő válasz után – egy, a Kaffka-értékelés szempontjából a legrelevánsabbnak tűnő határkonstituáló – azaz a női irodalom megképzésére és más szövegektől való elhatárolására szolgáló – mozzanatot kívánok majd vizsgálni.

 

Az írás asszonyi lehetősége

 

Amennyiben áttekintjük a mindmáig a Kaffka-életmű csúcsának tartott Színek és évekre adott legelső kritikai reagálásokat és ismertetéseket, szembeötlik egy meglepődéssel és elismeréssel elegyes gesztus, mellyel a recenzensek egy része emancipálni igyekszik egy olyan irodalmi hagyományt/szövegcsoportot, melynek a Színek és éveket evidensen részének tekinti:

 

            Kaffka Margit asszony a Vasárnapi Újságban megírt egy regényt, [...] s az én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért, s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszony-író minálunk még soha. [...] A Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás: az életnek írásban kiélése épen úgy lehet asszonyi lehetőség, mint férfiúi.

(Móricz Zsigmond)

 

            Egy asszonyi sors regénye ez a könyv, oly művészettel megírva, amint ezt még magyar nyelven nem hozta nekünk író. [...] [A]z ember tűnődve s értetlenül áll meg, hát egy asszony írhatta mindezt csakugyan?                                                          (Tóth Árpád)

 

A recenziók alapján úgy tűnik, hogy a századelő első évtizedeiben határozott elképzelés uralkodott a nőírók feltételezhető művészi kvalitásairól, mégpedig azokat a Színek és évek színvonala alá helyezve. A fent idézettekből az is kitűnik, hogy a regény valószínűsíthetően nem kérdőjelezte meg azon határvonalak jogosultságát, melyek alapján a korban a női irodalmat körülrajzolták, pusztán az így kijelölt szférát emancipálta.

            Ahhoz, hogy az így hivatkozott női irodalom mibenlétét legalábbis megközelítően körülhatárolhassuk, szükségesnek látszik azon előzmények vázlatos áttekintése is, melynek révén a Színek és évek korabeli olvasó a magyar női irodalmat illetően egyáltalán tájékozódhatott. Így mielőtt a nők írói képességei mellett állnánk ki, s a megalapozatlan vádaskodás és bizalmatlanság gyanújával illetnénk a fent bemutatott véleményeket megformáló embereket, érdemes felvetni a kérdést, hogy milyen objektiválódott művészi teljesítmény alapján juthatott a századelő ilyen véleményre a női irodalmat illetően, mennyiben volt sikeresnek tekinthető a nők addigi szerzői szerepvállalása.

 

Történeti előjáték: a magyar nőírók

 

A női irodalom fogalma által ma implikált kettősséget már bemutattam; ez a kettősség feloldható, amennyiben feltételezzük, hogy a jelenkori kétértelműség a terminus egy olyan korábbi használatából eredeztethető, melyben a szerző neme és a szöveg milyensége közti szoros (kauzális) viszony tételezése legitim megközelítésnek számított, s ebből következően az olvasás-megértés aktusa során ezen szövegek jellemzői a szerzői név alapján valószínűsíthető nemi hovatartozás révén eleve egy, következetesen csakis rájuk vonatkoztatott előzetes elváráshorizonton jelentek meg. Ebben az esetben is megmarad azonban a kérdés, hogy vajon mi módon történt meg ezen elváráshorizont megképzése, hiszen annak – bizonyos értelemben – már mindig is működésben kellett lennie ahhoz, hogy a nők által írt szövegek az irodalmi termelésbe való első tömeges beléptükkor, – a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, mikor is "amazonaink tömör falanxban nyomulnak előre, elfoglalni a tért"^[3] –, ezzel a horizonttal szembetalálkozhassanak.

            Márpedig egy, következetesen csakis a nők által írt szövegekre alkalmazott elváráshorizontnak ekkor már igen határozott jelei vannak: a nők szerzői szerepvállalásának kérdéséről alkotott vélemények a szövegek tömeges (és ennyiben tényleges) megjelenése után rövid idővel már mint nem a korra vonatkoztatott, átmeneti érvényű, hanem általános érvényességre igényt formáló kijelentésekként hangzottak el. Így például Madách az 1864-ben tartott akadémiai székfoglaló beszédét szentelte a nő írói alkalmatlansága bizonyításának,^[4] Gyulai Pál pedig 1858-ban háromrészes cikksorozatban értekezett a kérdésről a Pesti Naplóban,^[5] hogy majd Arany János védje meg a Családi Kör szerkesztője és olvasótábora felháborodásától egy újabb, szintén a nőíróknak szentelt cikkben.^[6] Szükségesnek tartotta véleményezni a nőíróság kérdését már Petőfi, de Jókai és Erdélyi János is.^[7]

            Mint a fentiekből is látszik, a nők szerzői szerepvállalása és irodalmi képességeik több vitának is tárgyát képezték. Ez a tárgy azonban nem az irodalmi szférán belül lett megkonstruálva, hanem oda már készen érkezett, hiszen a nők "okoskodáshoz" és íráshoz való joga kezdetektől fogva a nőnevelés és nőemancipáció kérdésével fonódott össze, s ennek megfelelően a nők által írt irodalmi alkotások, recenziók, tanulmányok korántsem csak irodalmi vagy tudományos értékeik alapján bíráltattak el, hanem gyakorta sokkal inkább a nőnevelés és nőemancipáció véleményezéséről szóltak, egy-egy – különféle szemszögből tekintett – ideális, kinevelendő nőtípus mellett érveltek. A mi szempontunkból az a fontos, hogy – Madách véleményét figyelmen kívül hagyva, aki a nőket az irodalmi pályára teljesen alkalmatlannak tartja – a nőirodalom és nőíróság körüli vita dokumentumaiból, valamint a recenzált női alkotások révén rekonstruálható egy törekvés a nők irodalmi tevékenységének korlátozására.

            Így Gyulai Pál "a családi kör egyszerű viszonyait" és "a szív gyöngéd titkait" tartotta nőhöz illő témának; a lírában "pár gyöngédebb húr" megszólaltatását, valamint az útirajz, a "tárcai csevegés", a fiatal leánykákhoz szóló mesék és beszélykék, valamint a női és a családi élet témáját taglaló, közhasznú cikkek műfaját ajánlotta.^[8] Arany János is feltételez egy, a női lélek természetes és normális megnyilatkozási formájának tekintett "finomabb" női írásmódot, s egy Malvina nevű hölgy költeményeinek egy részétől is azon az alapon vitatja el a "költőiséget" (irodalmiságot), hogy nem szól belőlük valódi ihletettség, hiszen Malvina "férfias" és "tárgyias", "emelkedettebb" műfajokban próbálkozik; így többek közt például azért pirongatja meg a hölgyet, mivel az honleányi érzelmeinek a bordal kereteit tartotta a legalkalmasabbnak:

 

            Példái vagy hajlamai okozzák-e, Malvina szeret férfias érzelmeket zengeni. [...] Álom című költeményét férfiasan tartja; bor, leányok, csibuk jelennek meg eldorádói képek közt; a Huszáréletet is szeretné tárgyiasan fogni fel, de nemigen megy; végre a Környezetemhez című föntebb már említett versben oly fiús makranc nyilatkozik, hogy szinte megrestellnők, ha nem tudnók, hogy Petőfi súgja azt neki. De ama lemondást, a «Ne bántsátok...» kezdetű dalban csak nő írhatta úgy meg, s az érzelem igazsága meg is illett abban minden érző szívet. [...] Valóban így szép a nő. Nem deklamálva a haza javáért, hanem keblére kulcsolva gyönge kezét s imádkozva mint egy Madonna.^[9]

 

A fenti példák annak beláttatását szolgálták, hogy a múlt század második felében egyre terebélyesedő női irodalom a mérvadó kritikusok normalizációs törekvésével találta szembe magát. Ez a törekvés (érthető módon) nem volt független a szerzői szubjektum normalizációjára irányuló törekvéstől sem.

            Ellenvethető, hogy a normalizációs törekvéseket megcáfolni látszik az a századvégi, az irodalmi szövegek termelésében bekövetkezett mennyiségi fellendülés, melyből hazánk leányai-asszonyai is bőven kivették részüket, a lehető legváltozatosabb műfajokban és témákban érve el közönségsikereket. Ez az ellenvetés azonban nem veszi figyelembe a kritikai kánonok és az azokat tudatosan negligálni kívánó, jobb híján "populárkultúrának" nevezhető szövegek viszonyát, magyarán azt, hogy a közönségsiker korántsem szükségszerűen (sőt, ekkor már egyre kevésbé) esik egybe a mindenkori irodalmiság kritériumait felállító-hagyományozó-alakító kritikusok pozitív értékítéleteivel; így a századvég relevánsnak/esztétikailag értékesnek tekintett irodalmi szövegeinek körében sem találhatunk olyan alkotást, melyet akár kora, akár az utókor a női irodalommal való kapcsolatban állás gyanújával illethetne. A (magas)irodalommá válás kritériumai – úgy tűnik – vagy meghaladták a kor nőírónak képességeit vagy pedig oly módon lettek felállítva, hogy implicite magukba foglalták a nemi különbözőséget is.

 

A női lélek

 

Mielőtt sor kerülne az érintett korszak kritikai normáinak vizsgálatára, érdemes egy pillantást vetni a normalizáció kérdésére is, hiszen, mint azt már említettem, a nőkkel szemben következetesen alkalmazott szeparált elvárási horizont ily határozott felbukkanását nem indokolhatjuk csakis irodalmi-esztétikai előzmények vizsgálata révén; helyette egy tágabb társadalmi kontextust kell ezen elváráshorizont mögé/köré rendelnünk. Ezt a tágabb kontextust az is indokolja – mint arra már utaltam –, hogy a korabeli kritika az esztétikai ítéletalkotásba bevonta a szerző feltételezett szubjektumát is, mégpedig úgy, hogy a nők (és férfiak) írta irodalmi alkotások a szövegben megnyilatkozó beszélő alany és egy feltételezett női (vagy férfi) természet/szubjektivitás közti harmonizáció követelményének kellett megfeleljenek – mindeközben ez a női természet maga is heves viták tárgyát képezte.

            A női természet/lélek/szubjektum mineműségét ekkor szövegek tömegei tárgyalják, s ez még fokozottabban lesz így a századforduló idején. A női természet mint a tudás új tárgya Michel Foucault szerint a 18.század végétől jelentkezik egyre erőteljesebben,^[10] s olyan, új típusú hatalmi stratégiák egyik fő területévé válik, melyek működésmódjára az jellemző, hogy a hatalmi viszonyokat a normalizáció erejével tartják fenn/képzik meg, a szubjektumokat kontrollját a külső hatalmi fórumokkal való direkt összecsapás helyett interiorizált szabályok és korlátok révén megvalósítva. (A nőre valamint a szexualitásra fordított figyelem természetesen nem pusztán a női szubjektumok normalizációját végzi.) Észre kell vennünk, hogy a nők szerzői szerepvállalásának magyar megítélésére sem a tiltás, hanem a normalizáció jellemző, azaz a nők irodalmi termelése meghatározott korlátok között kifejezetten kívánatosnak minősül.^[11]

            Amennyiben azokra a kritériumokra vagyunk kíváncsiak, melyek alapján eme, a női irodalmi szövegektől sem független hipotetikus női szubjektum tartalommal telítődött, érdekes módon egy időbelileg konstans jellegű formációra bukkanhatunk; értem ezen azt, hogy időben távol álló, így az 1860-as évekből származó, illetve az 1930-as évekre tehető, a női lélek mineműségét taglaló áltudományos szövegek illetve szövegrészletek szinte minimális eltéréssel ugyanazokat az észrevételeket ismétlik meg nemcsak a női lélek, hanem az ebből dedukálható női írói képességek kapcsán is – annak ellenére, hogy időközben teljesen új nőtípusok és nőirodalmi alkotások jelentek meg.

            Madách már említett akadémiai székfoglalója mellett Kornis Gyulának egy 1925-ben a Napkeletben írt vitaindító cikke vagy Bánhegyi Jób e tárgyat illető, egy évtizeddel későbbi véleménye is kellő illusztráló erővel rendelkezik,^[12] de Gyulai és Arany már említett szövegei is tartalmaznak idevágó részeket. Az időnként a végtelenbe vesző tulajdonság-sorolásokat lerövidítendő, csak – a mindenkinél kulcsfontosságú – a nőknek a férfiakkal szembeni fokozottabb emocionalitását, valamint a nők passzív princípiumként való felfogását emelem ki, mivel ezeknek lesznek közvetlen hatással a nők írói képességeiről alkotott vélemények megformálására:^[13]

 

            [A nő] teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedhetik. Ő mindíg csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli. [...] [N]em valami konvencionális megállapodás, de nemi viszonyai okozzák, hogy a nő a család alkotója, a házi kör összetartója. és: Ilyen a nő minden erényeivel és hibáival, ilyennek kell lennie. ^[14]

(Madách Imre)

 

            Bár ezzel a tulajdonsággal [az emocionalitással] együttjár a képzelet élénkebb tevékenysége is, ami magában véve fontos és értékes feltétele a művészkedésnek, mégis épen az érzelmeknek ez az erősebb tónusa gátolja a nőt a műalkotó tevékenységben. [...] A nőkben emocionalitásuk miatt erősebb a közlő és kifejező tendencia, mint a mértéktartást, önfegyelmezést és korlátozást kívánó alakító, vagy ábrázoló tendencia, amely nélkül nincs művészi formaadás és nem keletkezhetik harmonikus műalkotás.^[15]                                         (Bánhegyi Jób)

 

            Mi az oka annak, hogy a nők [a művészetben] nem tudtak a férfi-klasszikusok magaslatára emelkedni, jóllehet e téren semmi sem korlátozta őket? A művészi tevékenység legfőbb rugója az érzelem; azonban ez önmagában nem elegendő. Ehhez az a törekvés is szükséges, hogy az érzelem magát külsőleg objektiválni akarja. [...] A nők ezen kettős működés közül a másodikra a férfiakénál jóval nagyobb emocionalitásuk miatt kevésbé képesek. Énjük szubjektív állapotai, az érzelmek, annyira igénybe veszik tudatuk energiáit, [...] hogy az objektivációra, a valósággá alakításra már nincs hajlandóságuk.^[16]                          (Kornis Gyula)

 

Mint látható, a feltételezett női szubjektivitás igen radikálisan azzal áll szemben, amit egészen tömören autonóm szubjektumként nevezhetünk meg, amely szubjektumtípus (avagy individuum) a huszadik század elejétől fellendülőben lévő metafizika-kritika vonulatának egyik célpontja volt, s amely manapság egy, jobb híján "posztmodernként" elkönyvelt szubjektum modernista ellenpárjának szerepét vette magára. Retrospektív megközelítésben teljességgel érthető, hogy egy önnön autonómiáját, egyediségét és integritását tételező és értékelő szubjektumfelfogást preferáló irodalomszemlélet nagy hangsúlyt fektet az irodalmi megnyilatkozásformák hitelességének kérdésére is.

            Mint láttuk, a nők által írt szövegek körét a kritika a női szubjektivitáshoz illő irodalmi megnyilatkozási formák körére kívánta korlátozni; a kor esztétikai értékítéletét jelentősen befolyásolta a megnyilatkozás alanyának és a valószínűsíthető szerző személyének "egymáshoz illése", mely – itt legalábbis – összefüggésben áll az alkotás feltételezhető élményhátterét adó érzelmek igazságával (avagy valószínűségével, hitelességével) mint esztétikai követelménnyel.

            A nőíróság és női irodalom kérdését az irodalmi szövegre alkalmazott hitelesség kritériumával és a (női) tapasztalat autoritásával jelenleg ugyan nem lehet megválaszolni, Kaffka Margit korában és Gyulai, valamint Arany nőírókkal vívott küzdelme idején azonban a hitelesség központi kategória, ezért a megnyilatkozás alanyának mindig összhangban kell lennie a valószínűsített szerzői szubjektummal; a szövegben beszélő alanyok így egy szelekciós aktuson kellett átessenek.^[17]

            Mindaddig azonban nem állíthatjuk, hogy a Bánhegyi–Kornis–Madách vonulat által közvetített vélemény meghatározta volna a kor irodalom- (és nőirodalom-)szemléletét, amíg nem találjuk nyomát annak, hogy a (magas)irodalommá válás kritériumai oly módon lettek felállítva, hogy implicite magukba foglalták volna a nemi különbözőséget is; azaz irodalmiság körülhatárolásában ugyanazon faktorok játszottak volna meghatározó szerepet, melyek a nemi különbözőség felállítását is megalapozták.

            Amennyiben visszaemlékezünk arra, hogy az ebben az írásban korábban már idézett részletben Arany János mint hiteltelen és közhelyes megnyilatkozási formáktól pontosan mitől óvta Malvinát, feltűnhet, hogy épp ott érezte sikerületlennek, amely műfajokat maga is magasabbra helyezett az általa a költőnő személyiségéhez illőkként ajánlottaknál. Arany János ugyanezen cikkében – Malvinát felvilágosítandó – az alábbi meglepő hasonlat révén szemlélteti az irodalmiság ("költőiség") mibenlétét:

 

            Semmi mással nem bírom oly érthetőleg kifejezni az alapeszme jóságának föltételét, mintha azon darab élesztőhöz hasonlítom, mely áthatja az egész süteményt: erőt, emelkedést, gömbölyűséget, s úgyszólva életet adván neki. Minden attól függ, hogy ez az élesztő jó legyen: ne régi, ne gyönge, ne kevesebb, mint szükséges.^[18]

 

Amennyiben ezt a definíciót egybevetjük az alábbi ítélettel, miszerint

 

            Legkevésbé sikerültek Malvinánál az oly költemények, melyekben politikai gondolatot vagy lelkesedést vagy általában ódaszerű magasb emelkedést akar kifejezni.^[19]

 

– egyértelmű az ítélet: Malvina épp azon költeményeivel vall kudarcot, melyek az "erő" és "emelkedés" követelményének leginkább eleget tehetnének. Arany azonban ezen a ponton Malvina sikertelenségét a hiteltelen előadásmóddal indokolja, s Malvina költeményeit egy tíz-tizenkét éves, nemzeti érzésektől dagadó, de a hazafias költemények átérzett előadására képtelen iskolásgyerek komikus szavalatához hasonlítja – ezzel továbberősítve a gyanút, hogy az őt elsősorban zavaró tényező a költemények mögé képzelhető feltételezett szerző személy(iség)e.

            Arany az "erőn", "emelkedettségen" kívül azt a "tárgyiasságot" is az alkotásfolyamat és az irodalmi megnyilatkozás férfias jellemzőinek körébe sorolja, melyet Bánhegyi Jób és Kornis Gyula a nőíróktól elvitat. Noha bizonyára sok más oppozíció is szolgált a női irodalomnak a (magas)irodalomtól történő elhatárolására,^[20] a tárgyiasság, azaz az objektivitás--szubjektivitás ellentétpár további vizsgálatát az indokolja, hogy a Színek és évek értékelésekor is mint a szöveg "hiteles nőiségének" releváns vonatkoztatási pontja bukkan fel.

            Így Móricz Zsigmond, a regény legelső méltatója is ezen oppozícióra támaszkodik, mikor a regény elbeszélőtechnikájának női jellege mellett érvel:

 

            [A] karakterisztikum a férfiíróra az, hogy valami magasabb szempontból akarja bevilágítani az életet s elejétől végig bizonyos távlatokat ad s egymáshoz való arányaiban óhajtja beállítani az embereket s dolgokat. [...] [Ezzel szemben a Színek és évek előadásmódja] minden szavában, minden gondolatában, helyzetében annyira magában viseli az asszonymesélő általános egyéniségét, hogy a nagy általánosságban is föltétlenül kell, hogy jellemző legyen az asszonyíróra. Előre elképzelem, hogy lesznek kritikusok, akik megfogják róni a regény konstrukcióbeli lazaságát, ahelyett, hogy [...] szerető melegséggel néznék az asszony leki teremtettségének másféleségét. Egy női Herkules nem lehetne borzalmasabb szörny, mint egy női művész, aki a leghatalmasabb férfikvalitásoktól duzzad.^[21]

 

A másik korai méltató, Schöpflin Aladár szintúgy az objektivitás kérdését helyezi előtérbe a regény értékeinek elbírálásakor;^[22] de az objektivitás méltatása későbbi recenziók és tanulmányoknak is kiemelt pontja, Császár Elemértől egészen Fülöp Lászlóig.

 

A Színek és évek

 

Amennyiben az eddigi belátásokat kívánjuk a Színek és évekre alkalmazni, megállapíthatjuk, hogy a szöveg női irodalomhoz tartozása mindeddig nem problematizálódott. Ez mindenképpen érthető, tekintve, hogy a női irodalom mindeddig a nők írta irodalom értelmében kapcsolódott a szöveghez, s csak egy, a szövegjelentéseknek a szerzői tudattól való radikális eloldottsága mellett érvelő jelenkori irodalomelméleti diskurzus fényében tűnik a fenti megközelítés értelmezhetetlennek. Ugyanakkor a Színek és évek recepciótörténetén végigtekintve megállapítható, hogy – a két világháború közti bizonytalanságtól eltekintve – egyenletes értékelésű, végig nagyrabecsült szöveggel állunk szemben, s a releváns szövegjellemzők mibenlétét tekintve is egyetértés uralkodik a kritikusok és értelmezők körében, – mindegyikük kiemeli a szöveg női látás- és írásmódot érvényre juttató voltát is.^[23]

            Az így jellemzett szöveg a kor több elvárásának is szerencsésen meg tudott felelni – így a regény műfajától a nagyobb közösségeket érintő problémák felvetését igénylő kívánalomra szerencsésen rímelt a századelő kitüntetett rétege, a dzsentri helyzetének dezillúziós ábrázolása;^[24] a hagyományos cselekményszövéssel szemben az előző évtizedek novellisztikájában már kikísérletezett új megoldásmódokat a regény sűrítetten tudta felhasználni-egybeépíteni, ily módon elkerülve az ekkor már egyszerűsítő látásmódként is érzékelt, auktorális elbeszélésmód és hagyományos cselekményszövés csapdáit; ugyanakkor a – már Gyulai és Arany által is képviselt – hiteles jellemábrázolás követelményét sikeresen egyeztette össze egy olyan témával, mely nemcsak viszonylagos újdonságával hathatott, hanem a kor érdeklődésének centrumában is állt: a nő, a házasság, az intimszféra olyan látásmódjával, mely mindaddig csupán az irodalmi termékek szabadpiaci versenyén sikereket elérő, az aktuális kritikai normákat figyelmen kívül hagyó/megfelelni nem tudó szövegeknek volt sajátja.

            Az eddig bemutatottak alapján amellett szeretnék állást foglalni, hogy a Színek és évek nemcsak hogy két, egymástól eltérő alapelvek révén szerveződő irodalmiságnak – a női irodalomnak és az aktuális kritikai normák mentén kikristályosodott irodalmi értékeknek – felel meg (és ilyen értelemben palimpszesztikus szöveg, mely kétféle irodalmiságba is illeszkedik, azonban ezen kettős rétegzettségét nem a mottóban bemutatott hierarchikus viszonyba rendezi), hanem az új narrációtípus alkalmazása révén felülírta irodalom és női irodalom viszonyát, mégpedig éppen az elválasztás egyik strukturális alapelveként funkcionáló objektivitás-szubjektivitás fogalompár oppozicionális viszonyának kiiktatása, összedolgozása révén.

 

Egy sajátos elbeszélői helyzet

 

A Színek és években az alapvető regénykonstruáló elemek újszerűségének tartópillére az a sajátos elbeszélői helyzet, melynek során az én-elbeszélő az elbeszélés jelenének és az elbeszélés tárgyát képező múltbéli történéseknek a síkjait az emlékezés dekomponáló-újraépítő, értelmező-számvető jellege révén egymásravetíti. Az én-elbeszélő női mivolta a sajátos elbeszélői helyzet által egyszerre tudott megfelelni az objektivitás és szubjektivitás fogalmak által jellemezhető megnyilatkozástípusoknak: Pórtelky Magda mint elbeszélő ugyanis egy olyan elbeszélői helyzetet explikál mindjárt a regény kezdőfejezetében, mely bevallottan korlátozott érvényű látószöget von magával; ugyanakkor tárgyához képest mégis a lehető legkülsőbb pozíciót foglalja el. Az elbeszélő így oly módon képes az objektivitás érzetét felkelteni, hogy objektivitását expliciten kontextualizálja, megvonja érvényességének határait. Az objektivitás részleges illúziójának fenntartását szolgálja az is, hogy az elbeszélés során megjelenített történéseknek az elbeszélő biztosít annyi autonómiát, hogy az olvasó ezeket az elbeszélői látószögtől függetlenül is megpróbálhassa értelmezni.

            Az elbeszélői helyzet részletes leírását (s egyben az elbeszélő jellemzését) a regény első fejezete adja meg. A regény kezdőmondataiban a visszaemlékező én-elbeszélő az elbeszélése tárgyát képező történésekhez képest megpróbálja magát a lehető legkülsőbb, azaz a legnagyobb látószögű (legnagyobb tudást biztosító) pozícióba helyezni:

 

            Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások [...] Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. [...] Valamivel ki kell tölteni az időt: el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos.^[25]

 

A narrátor nem felejti el hangsúlyozni érzelmi függetlenségét sem – ami annál is fontosabb, mivel (régi) önmagának bemutatása, a létösszegzés adja elbeszélésének tétjét :

 

            Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. [...] [É]n nem felehetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.^[26]

 

A teljes érzelmi függetlenség megvalósulatlanságát jelzi az a viszony, melybe az elbeszélő alakja helyeződik külvilágával szemben, mintegy előrejelezve egy olyan érzelmi-érzéki hangoltságot, mely az emlékezés működési elvére is kihat:

 

            Ha tűrhető egészsége van, [az ember] nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja, – jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni." és: "Így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kékfehér levegőégen át és melegszagú kis vénasszonyvirágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen. Szemben, a szomszéd tűzfala mellett csűs-ibolya nyílik, errébb egy rezeda- meg egy vanília-ágy, sarkantyúvirág, bazsali, jézusszíve, kakastaréj egy csomóban – a tornác aljában a szegény kis portulák közt néhány pirosmályva-bokor és három kád virágzó leánderfa.^[27]

 

Az érzéki szférára koncentráltság egyben szembeállítja az elbeszélő jelenkori és múltbéli értékszemléletét is: míg az öreg Pórtelky Magda már csak a kávézás, alvás és csendes nézelődés érzéki örömeinek él, a fiatal még konkrét célképzetekkel volt felvértezve.

     Az így kirajzolódott "objektív" pozíció szubjektivizálása a regényfejezet utolsó bekezdésében történik csak meg:

 

            [N]em tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább és egészen megváltozik a szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém.^[28]

 

 

Összegzés

 

A Színek és évek elsősorban újszerű elbeszéléstechnikája révén került a női irodalom emancipátorának szerepébe: az auktorális és szereplői beszédmód, valamint a két, párhuzamos dimenzió: az események (jelentés nélküli történések) és az érvelés (Magda elbeszélése) dimenziójának egymásmellettisége pontosan azon hierarchikus oppozíciókat (objektivitás és szubjektivitás, logikai érvelés és érzelmi hangoltság) építi egybe, melyek a női irodalom férfitól való elhatárolására szolgáltak. A regény ezen kívül további, női irodalomra utaló komponenseket is magában foglal (szerzői név, női látószög, tematika és az alapos motiválás révén hitelességre törő női lélekrajz), így biztosítva azt, hogy a női irodalomra vonatkoztatott elvárási horizontot működésbe hozza. A női irodalom rövid emancipációjához a társadalmi regényt váró igények szerencsés pillanatban történő kielégítése is hozzájárult.

            Az elbeszélőhelyzet újszerűségének a női irodalom határait felülíró funkcióját látszik támogatni az is, hogy a századelő prózapoétikai újításainak normává válása után az auktorális és szereplői beszédmód többé már nem képes betölteni a női- és férfi írásmódok megkülönböztetésére szolgáló faktor szerepét.

                                                                       Jegyzetek