Horváth Györgyi

Tapasztalás, hitelesség, referencialitás.

A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról

 

A feminista irodalomkritika a hatvanas évekbeli megszületése óta többször is átfogalmazta saját céljait, s e tekintetben ma sem egységes. A különféle irányzatok (érthető módon) már a vizsgálandó szövegek  körét tekintve is gyakorta más álláspontra helyezkednek, de ennél még megosztottabbak a vélemények, ha az a kérdés merül fel, hogy a patriarkális ideológia működését a szöveget konstruáló erők mely szintjein érdemes vizsgálni. Története során a feminista kritika – mely a női sorsok és jellemek sztereotip ábrázolásainak kritikájától egészen magának az irodalom intézményének mint patriarkális értékrendi alapon működő rendszernek a vizsgálatáig terjedt – újra és újra szembesült a női tapasztalat kitüntetettségének problémájával olyan kérdésfelvetések alakjában, melyek azt feszegetik, hogy szabad-e a megfelelő óvintézkedések nélkül erre a tapasztalatra mint autoritásra hivatkozni, létezik-e egyáltalán olyasvalami, mely ezzel a fogalommal jelölhető és elméletileg is jól megragadható, illetve nem kéne-e a tapasztalat fogalmát előbb eltávolítani a patriarkális erők köréből, hogy a feminista kritika és elmélet céljaira felhasználhatóvá tegyük.

            A magyar irodalomelméleti diskurzusban a lehetséges megközelítésmódok heterogenitásának problémája a konkrét szövegek kritikájának szintjén egyelőre nem jelentkezett, tekintve, hogy a patriarkális értékrendszer működésmódjának vagy pusztán csak irodalmi szövegekben jelentkező hatásának feltárására specializálódott feminista csoportok a feminista elméletek gyér honi recepciója miatt nemcsak hogy nem konfrontálódhattak, hanem a feminista szövegolvasatok, értelmezések is majdnem teljesen hiányoznak. E téren ugyan megfigyelhető némi örvendetes változás a legutóbbi időkben, mégis, a feminista elméletek hazai helyzete még mindig nem tette lehetővé egy, a kritika alapfogalmait is problematizáló, termékeny dialógus kialakulásának lehetőségét.

            Született azonban az elmúlt évtizedekben egy olyan sajátos műfaj avagy szövegcsoport – a fiktív női szerzőségű irodalom –, mely a körébe tartozó szövegekre adott kritikai reagálásoktól a feminista kritika és elmélet kérdésfeltevéseihez hasonló problémák megválaszolását kívánta meg. Az elkövetkezőkben egyrészt az ezekre a fiktív női szövegekre érkezett – a nemváltás kérdését problematizáló – kritikáknak a női tapasztalattal és annak irodalmi megjelenítődésével kapcsolatos előfeltevéseit kívánom vizsgálni, másrészt pedig azt, hogy amennyiben elvetjük a fenti kritikák bázisául szolgáló szubjektum- és tapasztalatfelfogást, akkor milyen más lehetőség adódik a fiktív női szerzőségű szövegek problematikus pontjainak lokalizálására.

 

1. A nemváltást problematizáló kritikák kérdése: a hitelesség

 

A fiktív női szerzőségű szövegek közül a két legtöbbet kommentált Weöres Sándor Psychéje és Esterházy Péter Csokonai Lilije.[1] Ezekről – a nagyszámú méltató kritika mellett – a szerző nemváltását problematikusnak ítélő kritikák is napvilágot láttak. Míg a Psyché esetében ezt mindmáig egyedül Ineke Molenkamp–Wiltink fogalmazta meg,[2] a Csokonai Lili körül már további kételkedő hangok is felbukkantak: Jolanta Jastrzebska és Virág F. Éva "hiteltelennek", "komolytalannak" minősítették Esterházy szövegét,[3] Ineke Molenkamp-Wiltink pedig ugyanazon cikkében, ahol a Psychét is elemzi, a Csokonai Lilit megvizsgálva ez utóbbiban jóval több kifogásolható momentumra bukkan, mint Weöres írásműve esetében:

 

Ú]gy tűnik nekem, [...] hogy nem lenne fölösleges, ha Weöres és Esterházy ideiglenes nővé válását nagyon kritikusan, sőt talán kissé gyanakvóan vizsgálnánk meg. Véleményem szerint azt a kérdést kellene felvetni, hogy mennyire hitelesek a Weöres és Esterházy teremtette nők vallomásai? Valóban női perspektívából íródtak-e?

(Ineke Molenkamp-Wiltink)

 

A Mester [...] nem vette igazán komolyan szülöttjét, Csokonai Lilit, mintha bizony leány létére nem is mutathatna sorsában többet, csak ilyen növényit.

(Virág F. Éva) 

                       

[N]emcsak az elbeszélő szemlélete szakad ketté, hanem az egész napló, amely így hiteltelenné válik. Tulajdonképpen egy szellemes ötletnek filosztréfa lett az eredménye.

(Jolanta Jastrzebska)

           

Mielőtt a hitelesség és komolyság kérdését alaposabban is megvizsgálnánk, érdemes röviden áttekinteni a fenti három szemelvényhez köthető kontextusokat, melyeken belül a fent megfogalmazódó problémák felvetődtek.

            Ineke Molenkamp–Wiltink tanulmánya a Psyché és a Csokonai Lili közös pontjaira való rámutatással indít. Kiemelném azon megállapítását, miszerint a két szöveg közös törekvése szerző, narrátor és főhős alakjának egybemosása, fiktív önéletrajzok létrehozása. A szerző és narrátor nőiesítésének (a nemváltásnak) Ineke Molenkamp–Wiltink szerint elkerülhetetlen szemléletváltást kellene okoznia, de ezek a "női" vallomások nem hitelesek. A hitelességről történő meggyőzés eszközeinek felsorolása a tanulmányban igen hosszú, s ezek nagyon változatosak. (Helyenként azonban Ineke Molenkamp–Wiltink kritikája – mely az elhallgatott és a túlhangsúlyozott számbavételén alapul –  olyasmit kér számon, amit szerintem már nem lenne szabad: így például elvárja Lilitől azt, hogy takarítási élményeiről részletesebben számoljon be.)[4]

            Virág F. Éva (szenvedélyes hangvételű) cikke a hősnő alakja elnagyoltságának ("beszűkült tudatú ösztönlény") és sorsa szélsőségesen komor voltának ("Félelmetes élet, különbet a legelvadultabb századközepi giccsírónők sem voltak képesek összeszerkeszteni.") kritikáját nyújtja, s a fentiek alapján a könyvet a giccs körébe sorolja. A könyvet illető fenntartásait röviden úgy összegezhetjük, hogy szerinte a választott téma bemutatása nem megfelelő.

Jolanta Jastrzebska tanulmánya a Csokonai Lili archaizáló nyelvének vizsgálatán belül veti fel a nyelv használójának kérdését. Noha Jolanta Jastrzebska megteszi egy igen fontos észrevételt – miszerint míg a Psyché esetén az archaizáló nyelv hitelességének kérdése indokolt, a Csokonai Lili esetén már nem az, mivel nem referáló értékű nyelvezettel van dolgunk –, mégsem veti el teljesen a hitelesség kérdését, csak más pontból közelít hozzá: rámutat a Csokonai Lili nyelvezete és témája (egy tragikus nősors) közti inkongruenciára (noha elképzelhetőnek tartja, hogy a barokkos nyelvet Lili sorsának tragikus volta indokolja). Ebből a problémából kiindulva több kritikus pontot is felsorol, melyek szerinte a szöveget a felbomlás határára viszik: így azt, hogy Lili nem rendelkezhet olyan széleskörű szakmai (matematikai, grammatikai stb.) kompetenciával, melyről a szöveg nyelvezete tanúskodik (azaz a hősnő által tudottakat felülmúlja a szöveg nyelvén megszólaló "hang" tudása); Lili személyiségével összeférhetetlen egy olyan szemléletmód, mely a szexuális vágy tárgyául egy nőt, a síoktató feleségét jelöli meg; a túl komor történet és az invenciózus nyelv együttese hitelteleníti a szöveget.

            Nem a szerzőséggel kapcsolatban megfogalmazott kételyekről van tehát szó a nemváltás problematizálása esetén. Ellenkező esetben Esterházy Péter beismerő vallomása, illetve Weöres Sándor nevének a borítón való feltüntetése előre érvénytelenítette volna ezeket az észrevételeket. A női tapasztalat/sors/személyiség bemutatásának hitelessége az, amit a fent idézett három kritikus – közvetve vagy közvetlenül – mindegyike megkérdőjelez, Jolanta Jastrzebska pedig eme kétes hitel narratológiai következményét is jelzi: kétségbevonja az elbeszélői tudat egységességét és önazonosságát. Noha Jastrzebska felismerte azt, hogy a hitelesség és az egységes narrátori tudat kérdése összefügg, a szöveget még mindig problematikusnak ítélte.[5] Nem lehet nem észrevenni, hogy a Csokonai Lili és a Psyché eltérő fogadtatása kapcsolatban áll azzal, hogy más szövegeszme áll mögöttük: míg a Psyché narratív szerkezete a különböző szövegtípusok felvonultatása ellenére is a koherens jelentések kinyerését segíti elő azáltal, hogy a benne megszólaltatott különféle diszkurzusok ellentmondásmentesen szervülnek egy magasabb egységbe (minden nehézség nélkül megkonstruálhatjuk Psyché életpályáját, költészetének a kortársakéhoz való viszonyát, sőt, ezen fiktív világnak a valóshoz való viszonyát is – a Psyché minden szempontból hitelességre tör); addig a Csokonai Lili a koherens világmagyarázat ellenében dolgozik, olvasójának nem nyújtja át a szövegvilág maradéktalan megértésének – egyáltalán: megkonstruálásának – illúzióját. (Gyakori, hogy az eseményeket számunkra közvetítő narrátor bevallja, hogy hazudott – így például az Édesapámhattyú és az Édesanyámhattyú végén is.) Jól érzékelte Jastrzebska, hogy a szöveg "heterogén": csakugyan az. Ezen heterogenitásért pedig mindenekelőtt egy olyan szubjektumfelfogás felelős, mely igen radikálisan szemben áll a Psyché bármely szintjén megragadható szubjektumtípussal. Ez utóbbi típus preferenciája lehet az egyik oka annak, hogy a nemváltást problematizáló kritikák érdeklődésének előterébe sokkal inkább a Csokonai Lili, mintsem a Psyché került.

 

2. A Psyché válasza: individualitás és referencialitás

 

A Psyché esetén mintha minden a hitelesség és koherencia megteremtésének jegyében zajlana. A Psyché élettörténetét elbeszélő különféle narrátorok (Achátz Márton, az Utószóban megszólaló Weöres Sándor, valamint a versei születési körülményeit explikáló Psyché) közt nincs disszonancia az elbeszélteket illetően – mindez nemcsak Psyché életútja állomásainak ismeretére érvényes, hanem Psyché személyiségének és költészetének megítélésére is. A narrátorok tehát mindannyian (még az információit sokadkézből merítő Weöres is) kijelentéseikért felelős és jótállni tudó, számunkra (ugyanazt) az igazságot közvetítő személyekként tűnnek fel, kiknek az események bemutatása terén nyújtott közreműködése – az egybevágó interpretációk – kizárja az elbeszéltek hitelességével kapcsolatban esetlegesen megfogalmazható kételyeket. (Az, hogy az olvasó esetleg nem dől be nekik, azt csakis a Weöres-életmű alaposabb ismeretének köszönheti, azaz az adott versesköteten túlterjedő azon tudásának, miszerint néhány, az adott kötetben Psychének tulajdonított vers már korábban napvilágot látott Weöres neve alatt.)

            A hitelesség és tökéletes megjelenítőképesség jegyében vannak megkonstruálva a Psychét jellemző egyéb viszonyok is, melyek közül a legfontosabb a Psyché élete és költészete közti. Psyché irodalmi kódja – a "kortársakétól", így Ungvárnémetiétől való szembetűnő különbözésen kívül – a kötet több utalása által is elhelyezést nyer milyenségét illetően, ilyen például Psyché hitvallása, ahol is Ungvárnémeti Tóth László költészetével szemben határozza meg a sajátját,[6] de Psyché nyilatkozatán kívül Toldy Ferencnek az Utószóban közölt bírálata is segít elhelyezni Psyché költészetét a kortárs irodalmi vonulatokhoz képest: "Toldy" itt azt sugallja, hogy Psyché képes közvetlenül beemelni a "nyers valóságot" a költészetbe.[7] Toldy bírálata és Psyché vallomása alapján Psychét képesnek kéne tartanunk olyan irodalmi kód létrehozására és használatára, mely (irodalmi) nyelv és tapasztalat, jelölő és jelölt közti "természetes" viszonyon alapszik, szemben más, intézményiesült formákkal, mint amilyen Ungvárnémeti Tóth irodalmi kódja is, vagy  mint amelyre Toldy javaslatot tesz, amikor Psyché egy (a kommentár alapján önéletrajzi ihletésűnek tartható és tartandó) versét az illemnek avagy konvenciónak megfelelően átalakítja.[8] Bírálata azt feltételezi, hogy létezik tiszta megtapasztalás (azaz az érzetek és észleletek egyszerre-jelenlevősége a tudatban), s az nyelvileg tökéletesen visszaadható –, valamint azt is, hogy erre képes lenne Psyché költészete. (Eme "természetes" viszony mint Psyché költészete és életvitele által felmutatott lehetőség a Psychéről íródott kritikáknak is visszatérő témája: ezekben Psyché – az Ungvárnémeti képviselte költészet klasszicista modorosságával és a kor parókás-rizsporos társasági kapcsolataival szemben – az intézményi keretek, konvenciók szétfeszítőjeként, a látszatok leleplezőjeként áll előttünk.)[9]

            A fenti költőeszmény struktúráját látszik megismételni az a post scriptum, mely az 1972-es Psyché-kötet utószavának végéről (ahol is a versek felfedezője és közreadója, Weöres Sándor szól hozzánk) már lemaradt, ellenben a Psyché-versek első, valamint a későbbi, az Egybegyűjtött írásokban történő megjelenésekor még megvolt, ahol is a "közreadó" szerzőként fedi fel magát, s a Psyché megírásának aktusát mint pót-én-kivetítést határozza meg.[10] A rejtélyes terminus weöresi magyarázatát Fábri Anna így analizálja: "[a pót-én-kivetítés folyamata] bizonyos létező és kínzó (legalábbis időlegesen kínzó) negatívumok megszüntetésére alkalmas személyiség és világ megteremtésére irányul. Vagyis negatívumok, hiányok pozitívumokká, meglétté való változtatásáról van szó."[11] A tudat eme expanziója, a teljességre törekvés avagy tökéletes jelenléthez segítés vágya ugyanúgy a tökéletes megragadhatóság és közvetlenség (közvetítetlenség) bűvöletében zajlik, mint ahogy azt Psyché feltételezett irodalmi kódja esetén már bemutattam. A Psyché és költeményei közti viszony strukturálisan megismétlődik a szövegegészt egyaránt szignáló két név között: egyrészről van egy nevünk, amelyik azt az alanyt jelzi, aki a fent idézett "pót-én-kivetítést", s ezzel együtt a teljességre törekvést, és a teljesség általa történő sikeres megragadását állítja magáról, másrészt van egy második nevünk, amelyikről viszont ez a kivetítettség-volt állítódik, s aki az előző alany nem prézens tartamainak összegzője, akivel a kivetítettség és a nemlétből a jelenlétbe segítő teremtő megragadás csak megtörténik.[12] Az a szerzői név jelölte alany tehát, mely magát a pót-én-kivetítés teremtő oldalaként határozza meg, magát a szöveg transzcendentális, egyedüli értelemadó forrásaként jelöli ki.

            A Psychében alkalmazott szöveg-szerző viszony tehát többszörösen is a beleélés, áttetszőség és (a tökéletes megragadhatóság értelmében vett) intuíció metafizikus struktúrája szerint lett felépítve. A Psyché így egy olyan szubjektum- és tapasztalatfelfogáson alapul, melynek kapcsán a metafizika-kritika a huszadik század története során több ízben is kifejezte kételyét. Az egyik legradikálisabb kritikát Jacques Derrida nyújtotta, aki az egész nyugati tradíció paradigmatikus eseteként tartja számon a tudat- vagy lélektartalmak tökéletes megragadhatóságába, valamint egyedüli jelentésforrásként funkcionálásába vetett hitet, illetve vágyat. A Psyché képviselte költő- és költészeteszmény is ilyesmin alapul, s innen származtatható a "természetes" és "mesterkélt" költészet közti megkülönböztetés elve is. Ezek hierarchiáját ugyanúgy a logo- és fonocentrizmus alapozza meg, mely nem számol a közvetítőmechanizmusoknak, -anyagoknak eme hipotetikus tisztaságot korrumpáló voltával. A Psychét szervező teremtés-struktúra az áttetszőség és teljes megragadhatóság lehetőségének hipotézise alapján megvalósíthatónak véli – mint azt majd látni fogjuk – egy szöveg feminin jegyeinek teljes jelenlétre segítését is, s így a femininitást lényegiségre redukálja.

 

3. A kritika válasza: a tapasztalat megragadhatósága

 

Amennyiben áttekintjük a Csokonai Lilit elutasító kritikák előfeltevéseit, sok közös pontra lelhetünk. A hitelt (a koherens világértelmezést) erősítő narrátori pozíció preferenciája (azaz hogy a narrátor legyen szemléletében egységes, kijelentéseiért felelős individuum) együtt jár ugyanezen követelménynek a szövegvilágban tevékenykedő nőhőssel szembeni alkalmazásával is: tapasztalati horizontjának érvényességét az lenne hivatott eldönteni, hogy egybevág-e azzal/megjeleníti-e azt, amit a kritikusok ezen tapasztalatról mint a nőkre általánosan érvényesnek tekintettről tudni vélnek.[13] (Nem tudom másképp értelmezni, csakis a nőkre általánosan érvényes tapasztalatokba vetett hitként azt, amikor a kritika a "kihagyott tapasztalatok" számonkérésének formáját veszi magára.[14]) Amennyiben egy ilyen típusú tapasztalat-felfogást tüntetünk ki azzal, hogy rá alapozzuk egy szöveg értékelését (oly módon, hogy a koherens szemléletet és világmagyarázatot, s vele együtt egy tematikailag specifikált "női" írásmódot honorálunk), szembe kell néznünk azzal, hogy ennek a feminista kritikára nézve igen nagy hátrányai lehetnek. Egy olyan kritika, mely nem veszi figyelembe azt, hogy a nőket a való élet során érő tapasztalatok csak mértékkel formalizálhatóak, továbbá azt sem, hogy ha léteznek is közös tapasztalatok, azok nem elérhetőek magánvaló dolgokként – semmi nem biztosítja, hogy ezeket mindenki ugyanígy élje meg – , a tapasztalat tökéletes megragadhatóságának koncepciójához fog eljutni, melynek következménye az autentikusként felismert "női" tapasztalatnak (mint amilyen például a takarítás nyűge) normatívként való szerepeltetése lesz, s a feminista irodalomkritika ezen tapasztalat tételezett tartalmának a szövegbeli megjelenítését számonkérő/szabályozó intézménnyé alakul. Megfontolandó az is, hogy a tapasztalatok autentikusként való felismerésével ez a koncepció elzárja magát azok megváltoztatásának lehetőségétől, s a marginális/elnyomott pozíció örökérvényű kisajátításának gesztusa egykönnyen a "legelnyomottabbnak" mint a "legautentikusabb" tapasztalatokkal rendelkezőnek felmutatásához vezethet.[15]

            A Csokonai Lilit a nemváltás kontextusába helyező kritikák egy része (elsősorban Ineke Molenkamp–Wiltink tanulmánya, de Virág F. Éváé is ilyen felfogáson alapul) a női tapasztalat fogalmát mint adottat, megragadhatót és a nőkre általánosan jellemzőt használja – azaz egy egységesítő, esszencializáló fogalomként. Mindeközben nem vet számot azzal, hogy használatával egy ugyanolyan autoriter, előíró pozícióba helyezi a női tapasztalatot, mint amilyen pozícióval szemben (a patriarkális objektivitáseszménnyel szemben) azt eredetileg felléptette.

            Mindez nem jelenti azt, hogy az ábrázolt tapasztalatok kérdését teljes egészében el kéne vetnünk. Osztom Ineke Molenkamp–Wiltink nézetét abban, hogy női tapasztalatok bizonyos szempontból nagyon is hangsúlyozottan szerepelnek a két szövegben: a szövegek femininitását (avagy nőiségüket?) ezek hivatottak biztosítani. A szereplők tapasztalati horizontját ugyanis biológiai nemükhöz köthető tények sora tölti ki: vérzés, szülés, abortusz, szüzesség elvesztése, szeretkezés férfiakkal. Ezek a szövegek a (fiktív) női szerző biológiai jegyeinek szövegbe képezésére tesznek kísérletet, a biológiai jellemzőket kívánják teljes és közvetlen jelenléthez segíteni. Ezek csakugyan női tapasztalatok, azonban szerző és szöveg ok-okozati kapcsolatát el kell vetnünk: a szerző biológiai neme nem determinálhatja a szöveg milyenségét; egy szöveg nemi jelleget csakis a femininitás (a társadalmi nem) által nyerhet. A femininitás pedig nem rögzített tartalmú, ahistorikus fogalom, hanem pozíció. A fenti két írásmű – a patriarkális érdekeknek megfelelően természetet és kultúrát összemosva – esszencializálja a femininitást, azaz a marginális pozíciót a biológiai jegyekből próbálja levezetni, a kultúrát természetnek beállítani, ezt a "természetet" pedig jelenlevővé tenni. A problémát nem abban látom, hogy bizonyos tapasztalatok (így például a takarításé) hiányoznak, hanem abban, hogy a biologikumhoz köthető események kvázi-teljes repertoárja olyannyira végzetszerűen van jelen, hogy a hősnők sorsának jelentős állomásait szinte csakis ez alkotja,[16] a főszereplők önértékelése is ebből vezetődik le, mintha életük menetének valamint énképüknek alakításába a társadalmi-kulturális viszonyoknak semmi beleszólása sem lenne.

            A Psyché és a Csokonai Lili kritikája a tapasztalat előíró fogalmának kikerülésével is elvégezhető. Noha számos érvényes megközelítésmódot lehetne felsorolni, a jelen írás szempontjából legkézenfekvőbbnek az a megközelítés kínálkozik, mely támaszkodik az eddigiekben már érintett szubjektumelméleti belátásokra. Ezen vezérfonalat egészíteném ki azzal a – Toril Moitól kölcsönzött – gondolattal, miszerint egy bizonyos szubjektumtípus (az individuum) szövegben működtetése alkalmasabb (patriarkális) ideológiai tartalmak átadására, mint másoké – erre kínálkozó példa Weöres Psychéje, mely – mint azt láttuk – az individualitás és eredetiség mítoszára alapozva utasítja Psychét a kultúrával szemben a természet oldalára.[17] Noha a szubjektumtípusok nemmel ellátása meggondolandó, Toril Moinak az individuum patriarkális természetére vonatkozó koncepciója az ideológiakritika kontextusában mindenképp érthető: a feminista kritika feladata ilyen elhelyezésben éppen az, hogy rámutasson arra, hogy a különféle szubjektumpozíciók, így a femininitás és a (magát az individuumhoz közelebb állóként megmutató) maszkulinitás is az ideológia által konstruált és felkínált szerepek, melyek konstruált voltát az individualitás illúziója fedi el, s képes azokat természetesként, belső meggyőződésként prezentálni. A feminizmus feladata ebben a kontextusban értelemszerűen az individualitás leleplezése lesz. A Csokonai Lili azonban éppen azt a kérdést veti fel, hogy az individuummal szemben felmutatható heterogén szubjektum képét szerencsés dolog-e nemi konnotációkkal ellátni.

 

4. A Csokonai Lili replikája: decentráltság és areferencialitás

 

Csokonai Lilit – mint arra Kulcsár Szabó Ernő is rámutatott – nem tekinthetjük Psychéhez hasonló elbeszélőnek: Lili decentrált szubjektum.[18] A Csokonai Lili elutasítja a női tapasztalat autentikussága mentén történő értelmezéseket (autentikusságon itt egy megragadható tapasztalat hiteles bemutatását értem), nyelvezetét tekintve areferenciális szöveg, s fel kell tennünk azt is, hogy világa talán nem valószerű, nem mimetikus. Mint egy ilyen új típusú szövegeszme példája zavart kelthetett (mint ahogy keltett is) a hozzá a már vázolt előfeltevésrendszerrel közeledő kritikusok körében.

            A Csokonai Lili által aratott gyér(ebb) sikert azonban más is magyarázhatja: míg Esterházy a Weöres-féle modern individuum képzetével szemben egy, a "posztmodern" címkéje alatt lelkesen egyesíthető különféle szubjektumfelfogások terében alakuló "decentrált" szubjektummal dolgozik, és ez a nyelvhasználatára is kihat, nem viszi következetesen végbe a decentrált szubjektummal járó szemléletváltást. Nem értek egyet Kulcsár Szabó Ernő véleményével abban, hogy egy ilyen decentrált személyiség csak úgy értelmezhető "teljes esztétikai minőségként", ha nem tesszük fel a "ki beszél?" kérdését azon az alapon, hogy a szöveg maga az, aki beszél. A kérdés szerintem a szövegvilág törvényeit vizsgálva továbbra is feltehető, noha ekkor már elsődlegesen kétségkívül nem a szöveg elkövetőjére, hanem a szövegben kódolt "elkövetői mintákra", azaz a szöveg és hipotetikus alkotója közti viszony szerkezetének vizsgálatára irányul, de ezen keresztül lehetővé válik a szöveg által kijelölt alkotói pozíció betöltése feltételeinek vizsgálata.

            Ebből a szempontból releváns mozzanatnak kell ítélnünk Jolanta Jastrzebska meglátását, miszerint a Csokonai Lili hősnője által tudhatót mindenképp felülmúlja a szöveg sajátos nyelvén megszólaló "hang" tudása. Lili születési ideje és életének eseményei ugyanis vagy nem teszik lehetővé számára ennek a speciális nyelvnek a használatát, vagy igen jelentős események el lettek belőle hallgatva. Mivel ez a nyelv és ez a narrátor mindenképp összeférhetetlenek, összekapcsolásuk nem valószerű, következésképp az adódik, hogy feltegyük, hogy a szöveg a mindennapi világban érvényes szabályoktól (miszerint a nyelvet is tanulni kell) függetleníteni kívánja magát. Lili készen kapja a nyelvét, gondolkodásmódját, önértékelését, s egyéb meghatározottságait is: ő pusztán a szöveg vendége. Noha Lili ezen pozíciója bizonyára éppen a karteziánus individuummal való szakítás szembetűnő példájának íródott, a szakítás már oly radikális, hogy Lilitől bármiféle felelős, sorsát formáló lehetőség megtagadtatik, s önállótlan és cselekvésképtelen bábu-pozíciója tartalmát tekintve veszélyesen közel sodródik a patriarkális ideológia által felkínált (ugyancsak az önállótlanság és a passzivitás terminusaival körülírható) feminin pozícióhoz. Lili az (althusseri értelemben vett) ideológia tökéletes szubjektuma: az életét irányító viszonyrendszert mint sajátját ismeri fel, öntudatlanul interiorizálja a (vallási, szexuális stb. diskurzusok által) felé közvetített szubjektumpozíciók tartalmait és implikált értékszemléletüket. Az ily módon felfogott identitás elérésére tett kísérleteinek (az Istennek tetsző életnek, a boldog szerelemnek, az egyedi életvitelnek, a személyes sors alakításának) kudarca létét menthetetlenül inautentikusként mutatja meg. Míg azonban Lili nincsen tudatában annak, hogy a sajátjaként felismert értékeket artikuláló jel- és viszonyrendszer hozzá képest már mindig előzetes és adott, s nem képes (szöveg)világának szerkezetét, a sorsát meghatározó viszonyok összességét (érthető módon) átlátni, s így azoknak mindörökre tájékozatlan foglya marad, a Lili által tudottak fölé helyezkedik egy másik kompetenciaszint, mely a szöveg nyelvezetén megszólaló hang tudásával azonos. Ez a szint gyakorlatilag mindazon diskurzusok komplexuma, melybe Lili belépni kíván az identitáskeresés útja során, de amelyekből sorra kivettetik. A szövegvilágot szervező erők idegenek Lilitől annyiban, hogy nem képesek a Lili által képviselt sors sajátként elfogadására alkalmas világmagyarázatot és kielégítő identitást nyújtani. Egyetlen kivétel adódik Lili számára mint olyan szubjektumpozíció, mely magyarázatot nyújthat a felsőbb hatalmaknak való kiszolgáltatottságát illetően: ez a teremtmény pozíciója, a vallási diskurzusba való belépés/az ott megmaradás lehetősége.[19] A teremtő–teremtmény viszonyba való belépés azonban nem pusztán a keresztény hit kontextusába ágyazva érvényes Lilire, hanem azonos azzal a viszonnyal is, melyben Lili a világát meghatározó diskurzuskomplexummal áll. Lili tehát sokszorosan is a szöveg terméke, kreatúrája, s az már csak ráadás, hogy a kreáció-viszony teremtőpozíciójában (mely pozíció ontológia elsőbbséget élvez a teremtettével szemben) egy Esterházy Péter szignóval ellátott, könnyen azonosítható stílusú nyelv áll, mely önnön identitását és teremtő pozícióját még további, Lilit teremtő Péterekkel (így a testi nemző-atyával, Csokonai Péterrel, de a lelki vezető Pázmány Péterrel is) hangsúlyozza. Lili és a Péterek viszonya így a Psyché szöveg–szerző viszonyaihoz hasonló teremtés-struktúra keretei közé illeszkedik, mely nemi konnotációkkal is terhelt.

            A Csokonai Lili így – szerintem elég szerencsétlenül – önkéntelenül is megbolygat kényes kérdéseket azáltal, hogy femininként és maszkulinként felismerhető szerepeket vetít rá ontológiailag hierarchikus viszonyba rendezett létmódokra: a decentrált szubjektivitással járó inautentikusságra és a magát ezen előbbi számára autentikusként megmutató, a szövegvilágot átjáró diskurzuskomplexum által kijelölt identitás-szerepekre, s végső soron a decentrált és az önidentikus szubjektumfelfogásokra is. Ebből a szempontból érthető, hogy a feminista kérdésfelvetések irányában fogékonyabb olvasók nem pusztán a magyar posztmodern szövegkezelés areferenciális esztétikai imperatívuszának példájaként olvassák a Csokonai Lilit, hanem egy másik, nem kevésbé fontos nyomon indulnak el.

            A Csokonai Lili kritikai fogadtatása így arra is felhívhatja a figyelmet, hogy – noha esztétikai értékítéleteink sikerrel szabadultak fel, vagy legalábbis felszabadulóban vannak a rájuk évtizedekig kirótt szociális vagy nemzeti intenciónak megfelelés irodalmon kívüli követelménye alól – az esztétikai mező mint ideológiailag semleges szféra elképzelése az említett jópár évtized fényében ugyan szükséges és hasznos dolog, de nem lenne szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy gyanakvással tekintsünk erre a – hirtelen minden más szférától hermetikusan elzárt, vagy legalábbis annak tételezett – mező mindenfajta ideológiától vagy politikától való mentességének koncepciójára. A feminista kritika egyik fontos feladata éppen az, hogy az areferenciális, nem valóságanalóg alkotások látszólagos ideológia és politikai semlegességét megkérdőjelezze, s ehhez ne késlekedjen felhasználni más (irodalom)elméleti irányzatok belátásait sem – továbbra is saját céljait tartva szem előtt.