(zsidó vagy?)

Nyögve és görnyedezve, de felemelték a kőlapot. Vízakna. Le kellett néznem, nyüzsögtek odalenn a meztelencsigák. A gyomor: kicsi, mocskos csomó. Összegyűrtek egy taknyos zsebkendőt. Hogy kerültem ide. Leányfalu, hatvanvalahány. Az nem lehet, hogy senkinek sem volt arca. Nyár kellett, hogy legyen, mert már jártam iskolába, csak akkor érhettem rá táborozni. Miért emlékszem mégis nyálkás, hideg és lucskos őszre. Nyolcágyas szoba. Volt egy ideig valami színezett papír, hogy harmadik lettem az énekversenyen. Vajon mit lehetett ott egyáltalán énekelni? Volt valami kövér fiú, aki minden ebédnél fogadásból lenyelt egy bogarat. Egy pohár víz a viaszosvászon asztalterítőn. Annyira nem is lehet egyedül lenni. Volt még víz a medencében, víz és békák, és akkor valamelyikük kifogott egyet, és fölvágta késsel a száját. Békavér. Beledugták az iszapba, fejjel lefelé, csak az a nyálkás porcelán láb lógott ki, állt ki a földből. Kiállt és rángatózott. Én voltam a legkisebb. Nem szabad kérni, hogy vegyék ki onnan, mert abból csak nagyobb baj lesz. Mikor így is nevetség tárgya vagyok. / Csendespihenő. Így hívni azt az órát.  Le kellett feküdni az ágyakra. Senki nem ellenőrizte. Nem aludtak. Én sem. Én sohasem alszom nappal. Már az óvodában sem tudtam, úgy oldották meg, hogy akkor nem is volt szabad. Nekem kellett vigyáznom a többiekre. Vigyáznom kellett az álmaikra. Régen volt. Ezek itt nem aludtak. Letolták a mackónadrágjukat és elővették a fütyijüket. Pedig azt nem szabad, szerintem. Csúnya dolog. És akkor valaki számolni kezdett, és valamit csináltak, de hogy mit, azt nem tudtam, mert nem lehetett odanézni. Nem úgy nem, hogy nem volt szabad, hogy megtiltották, hanem, hogy nem bírtam. A mennyezetet néztem. Mintha verseny volna. Mintha versenyeztek volna. Én úgy nem féltem azóta sem. Hogy van valami közös tudás, amiről fogalmam sincs. Hogy ezek csinálnak valamit, ami jó és nagyon természetes, és tilos és szörnyű, egyszerre, és én erről eddig nem tudtam semmit. / Iszonyatos délutánok. / Haza akarok menni. / Néha elmegyünk sétálni, a kerítésen kívülre, nyilván párosával, nyilván fogni kellett valakinek a kezét. Nem messze van egy piros postaláda. Talán bedobtam abba egy levelet. Ezek nem abból vannak, amiből én. Vigyenek haza. Eljöttek, és nem vittek haza. Vagy hazavittek, de túl későn, és most ezért büntetetem meg őket a hamis emlékezettel. <nem élnek már. Egyikük sem él. Hogyan is büntetné?> Valamit makoghattam, dehát arról úgyse lehet beszélni. / Voltak ott tanárok is. De valami elérhetetlen távolságban. Azoknak legalább egy méterrel magasabban van a fejük. Onnan azt nem lehet látni, hogyan működik az élet. Onnan lehet akarni mindenfélét, de  tudni nem lehet, hogy igazából mi az, amit akarnak, hogy mivé válik, mire meglesz. Tanári asztal. Ebédelnek, és kitalálják, hogyan lehetnének még kedvesebbek. Mondjuk moziba kéne vinni a gyerekeket. Kicsiny táborlakók. Távolugró verseny. / Az öreg halász és a tengert játszották éppen. Az nyilván egy megfelelő  címnek látszott onnan felülről. Olyan mesésnek, nyilván valami mesefilm. Egy öreg halász, jóságos, fehér szakállal, háló, három kívánság, aranyhal meg kerítés kolbászból; próbálom elképzelni, miket képzelhettek el. És a tenger. Az se kevésbé jóságos:  fehér habok , ez jó rím a szakállra. Dehát már akkor este volt, mikor elindultunk. Esti mese. / Elmentünk a piros láda mellett. Bele kellett volna bújni. / Pokrócok, hideg székek, a kavics a lábuk alatt. Egy falra vetítettek. Fehérre festett kőfalra. Vásznat festettek a kőfalra. Nem kezdődött mindjárt az öreg halász és a tenger. Egy kisfilmet vetítettek előtte. Feketefehéret. Szálkás  eső zuhogott az elgyötört kópián. Négy tonna szemüvegkeret, százezer üres bőrönd, száraz hajkazlak a drótketrecekben. Bulldózerek, amint sáros  gödrökbe kotorják az elhihetetlenül sovány férfiakat és nőket. <?Kezdjük homályba vesző gyermekkorán, azokon - a nyilván szabados - szolgálatokon, amelyeket ez a kis pernahajder a jeruzsálemi templom papjainak tesz; ezután tizenöt évre eltűnik a szemünk elől, ez alatt az idő alatt az egyiptomi iskola sok-sok tévhitével mételyezi a lelkét a semmirekellő, mindezt később Júdeában is terjeszti. Amint újra föltűnik a szülőhelyén, kezdődő tébolya máris kiütközik rajta: azt hirdeti, hogy Isten fia, hasonló az Atyához: ehhez a szövetséghez egy további fantomot társít, amelyet Szentléleknek nevez, és azt bizonygatja, hogy ez a három személy voltaképpen egyetlenegy! Minél jobban ellenkezik az értelemmel ez a nevetséges misztérium, annál nagyobb érdem elfogadni, és annál veszélyesebb semmibe venni, erősítgeti ez a gazfickó... Azért öltött testet isten lététre egy emberektől származó gyermek képében, hogy valamennyiünket megváltson, állítja az együgyű, és a hetedhét országra szóló csodák, amelyeket hamarosan végbevisz, az egész világot meggyőzik majd. /.../ Kínhalálnak adják, tehetetlenül tűri. Atyjaura, ama fenséges Isten, akiről arcátlanul azt állította, hogy vérségi kapcsolat fűzi hozzá, a kisujját sem mozdítja érte, így aztán úgy bánnak a fickóval, mint a legutolsó gazemberekkel szokás, akiknek méltán volt a vezérük.">   Miért nem állunk föl? / Elegáns férfiak egyenruhában, mosolyognak, és néha belenéznek a kamerába. / Az öreg halászt is végignéztük. Vártam, hogy most már tényleg jön valaki. Hogy vigyen már valaki haza. /  Spencer Tracy-re már nem nagyon figyeltem Két-három évig semmire se nagyon figyeltem. Két kérdést kivéve. Miért nem mondták meg soha, hogy én is az vagyok, amit a halottakról mondtak. Addig nem hallottam azt a szót. / Miért nem mondták meg, hogy zsidó vagyok? / A másik kérdés az volt, hogy mikor jön el, amit a filmben látni lehetett. / Mélységesen szégyelltem, hogy rettegek a zsidóságomtól. Erről a szégyenről és erről a rettegésről  sohasem beszéltem. Senkinek. A rettegés és a szégyen mélyebben volt, mint a beszéd. Mint ahogy mélyebben volt az irtózat is. Az irtózat a bűntől, amit nyilván elkövettünk. Hiszen büntetés biztosan nincs, nem lehetséges bűn nélkül, és homályosan  éreztem azt is, a büntetés mértéke és a bűn nagysága között törvényszerű és igazságos a kapcsolat. Ezért a mi bűnünk, tehát az én bűnöm iszonyatosan nagy lehet, elgondolhatatlanul nagy. A képzeletem szűkösnek bizonyult a sejthető bűn felidézésére. És a bűn nagyságát csak fokozta, amit nap mint nap tapasztaltam, hogy úgy csinálunk mindannyian, az anyám, az apám, a nagyszüleim, (a cinkosaim), mintha nem volnánk zsidók. Csendjük nem a bűntudat csendje volt, hanem a tettetett gondtalanságé. Mélységes hallgatásukat még megértettem volna, azt a színlelt nyugalmat semmiképp sem. Bátortalan kérdésekkel próbáltam megkarcolni. / A beszéd tárgya természetesen nem lehetett a titok maga. Elképzelhetetlennek találtam, hogy odalépjek hozzájuk, és megkérdezzem, miért titkolják el az igazságot. Nem, ezt nem lehetett. A kérdéseim a vallásra és Istenre vonatkoztak, mert azt tudtam valahogyan, a ténynek, hogy titkos zsidók vagyunk, köze van Hozzá. / Vártam, hogy elsápadjanak. Forró és csillapíthatatlan zokogásokra számítottam, arra, hogy végre megosztják velem a szégyent és a rettegést. / Nem történt semmi. / Elmondták, hogy római katolikus vallásra kereszteltek, mint az apámat, az anyám református, azért kereszteltek az apám hitére, mert ez a szokás. De nem kell túl komolyan venni, tulajdonképpen a nagyanyám miatt van az egész. Mi kommunisták vagyunk, nem hiszünk Istenben, nincs szükségünk Rá. Nekünk itt a Földön kell igazságban, békében és szeretetben élnünk. Persze, a vallásosokon nem szabad gúnyolódni. A mások hitét tiszteletben kell tartanunk. / Tudtam, hogy hazudnak. / Nem úgy, hogy a keresztelésemről szóló történet a hazugság, hanem úgy, hogy nyilván tudják, ez nem változtat semmit a lényegen, hogy valójában zsidók vagyunk. Szörnyű volt, hogy hazugnak kel tartanom őket, de még szörnyűbb, hogy úgy éreztem, a hazugság valahogy egylényegű lehet a zsidóságunkkal és a bűnnel, amit valaha elkövettünk. Talán épp az a legnagyobb bűnünk, hogy úgy teszünk, mintha ártatlanok volnánk. Így gondoltam akkor, egészen addig a félhomályos délutánig, amikor nagyanyám, a másik szobában, apámnak mesélve egy távoli ismerőséről, kicsit lehalkította a hangját, és leírhatatlan hangsúllyal kimondta a szót: zsidó. Nem tudják! Nem tudják! Nem tudják! - ordította egy hang a szívemben, minden forró volt, borzalmas és csodálatos, csodálatos, mert feloldozhattam őket, borzalmas, mert a titokkal végképp egyedül maradtam. / Aztán eltelt néhány év. Új szavakat tanultam. Megértettem, hogy nem hazudtak. Hogy nem vagyok zsidó. Hogy római katolikus sem vagyok, hogy nem vagyok kommunista, hogy az eget üresnek látom, a pokol viszont itt van <ezt most túlzásnak gondolja> , és elég  jól működik.  / Mégis, ha valaki megkérdezné, zsidó vagy?, csak ezzel a történettel tudnék válaszolni.