Nagyapám hazalátogatott a Túlvilágról. Elég nehezen találtam meg az éttermet, zártkörû rendezvény, írta valaki az ajtóra nagy, ákombákom betûkkel. Csak reménykedtem, hogy az egyik feketén mosogató vendégmunkás, nem pedig az ügynökség contact managere. Nagy, kerek asztal két oldalán foglaltunk helyet, kábé tíz alkalmazott társaságában, akik a késõbbiekben egyáltalán nem szólaltak meg, rosszkedvûen feszengtek a cég alpakka egyenöltönyében, végig nem derült ki, miért vannak itt, vagy kinek van szüksége rájuk. Magával a találkozóval, Nagyapám beszédképtelenségének úgymond menedzselésével csak egy ember foglalkozott, egy visszataszítóan alázatos viselkedésû, zsíros hajú fiatalember, aki fél fenékkel ülte meg az amúgy is kényelmetlen széket. A találkozót egyébként, teszem hozzá talán fölöslegesen, Nagyapám kezdeményezte, õ vette föl a kapcsolatot a céggel, kíváncsi volnék különben, milyen úton. A két baj közül a kisebbik az volt, hogy, amint már föntebb utaltam rá, Nagyapám nem tudott vagy nem akart beszélni, vagy talán nem volt neki a szokásos mód megengedve, ezért egy papírlapra firkálta föl közlendõjét, szaggatott, rövid, számomra olvashatatlan mondatokban. Üzeneteit a már említettem alkalmazott tolmácsolta volna, de errõl késõbb. Nagyapám tehát rezzenéstelen arccal írt, majd átnyújtotta a papírlapot az alázatosnak, aki fölolvasta a mondatot, közben gyönyörködhettem, hogy elkerüljem a szóismétlést: a szerzõ késleltetett metakommunikációjában. Most van késõbb, ezért elárulhatom a nagyobbik bajt. A nagyobbik baj az volt, hogy rólam meg kiderült, süket vagyok.
&
Megették az autómat. Piros 323-as Mazda, automata váltós, van benne vagy két kiló, de nulla gáz, imádom, még akkor is, ha tele van kutyaszõrrel, konkrétan egy golden retriever szõrével. Kint hagytam éjjelre a hídon, mert a házhoz, ahol lakom, csak egy hídon lehet bemenni, szóval kint hagytam, és reggelre megették, otthagyták az autónak a csontjait, és némi maradékot a motorháztetõbõl, kurvára éhes lehetett valaki. Hatalmas, félkör alakú fognyomok, nem sok derül ki, legfeljebb, hogy aki megette, arra kicsi korában igazán ráfért volna egy alaposabb fogszabályzás.
&
Új sport terjedt el, már ha az ilyet egyáltalán sportnak lehet nevezni, a yuppie-k éjjel kijárnak a hegyekbe gombát verni, nem, nem tévedés, beszállnak a vadiúj Lincoln Navigatorokba, kört csinálnak, és megvilágítják a gombás részt, a gomba ugyanis, ha bottal nagyon megverik, kiáltozni kezd, de egészen szívszaggató hangon, egyesek szerint a légyölõ galóca például, ha elég ügyes vagy, azt is megmondja, mennyit esik másnap a bukszindex.
&
Egy ismerõsöm mesélte, hogy a halál kerülgeti. Szíve szerint nagy kezdõbetûvel mondaná, de az viszont nem felelne meg az ízlésnek, így marad ez a félmegoldás, kis hával mondja, de közben egy nagy hát képzel el, monumentális szörnyeteget, iniciálét egy kódexben, a H szárán rettenetes dolgok történnének, de most nem megy bele részletekbe. Elég az hozzá, folytatta az ismerõsöm, hogy a halál effektíve a nyomában jár, az utolsó pillanatban fölugrik a villamosára, vagy egész éjjeleket tölt a házukkal szemben, az utca túloldalán, egy lámpa fénykörében. Fölriad, úgy veszi észre, hogy rá akar gyújtani, ezért az ablakhoz megy, az úgynevezett, a felesége nevezi így, büdös bagó miatt kinyitja, és megpillantja odalenn, de nehogy valami különöset képzeljek el, kasza vagy fekete köpeny vagy ilyesmi, egy sima könyvelõ, vagy mittudomén, ballonban, szomorúan néz fölfelé, és cigarettázik, mint a Humphrey Bogart, már arra is volt példa, hogy egy doboz gyufát le kellett neki dobni. Néz, mintha szerelmes volna belé. És hogy szerintem volna-e ilyen, hogy az emberbe beleszeret a halál, és ahelyett, hogy akkor már logikusan magával vinné, kerülgeti. Lehet, hogy így kellek neki, elevenen? - kérdezte végül az ismerõsöm.
&
Van egy új szoftver, azzal e-mailhez attacsolva el lehet küldeni a lelket, csak elõbb rá kell ereszteni egy tömörítõprogramot, Soulzip, ingyen is le lehet tölteni, ha valakit nem zavarnak aztán a hirdetések. Ha jogtisztán veszed meg, az azért jobb, mert a szoftver dobozában ott vannak az arany elektródák, nem kell aztán külön megvenni õket. Így aztán el kellett végre dönteni, hogy hol lakik a lélek, ez a legizgalmasabb, amikor egy praktikus probléma miatt le kell állni évezredek metafizikus szarakodásával. A végeredmény nekem mondjuk nem okozott meglepetést, a lélek ugyanis, amint drága anyánk nyelve - én jonhom búval stb. - rég forszírozza, a jonhban lakik, a jonh pedig valahol a szegycsont mögött, szinte csak zárójelben jegyzem meg, hogy valószínûleg ezért húzódoznak annyian, amikor a rádió vagy a Nõk Lapja csontvelõadásra szólítja föl a lakosságot. Az e-business is rácuppant a cuccra, beszélik, elõbb-utóbb börze lesz, annak a lelkét vehetem meg, akiét csak meg tudom fizetni. Tûkön ülök.
&
I'm old-fashioned, but I don't mind this, egészen kisfiús hangon énekel, pedig túl van már a dolgokon, gyakorlatilag minden volt, csak épp régimódi nem, picit elszórakozott vele az élet. Befejezi a számot, leül. Az arcára ezer barázdát húztak, mintha valami beavatási szertartáson vett volna részt Afrikában, oligofrén pillantás, szarrá szívta és itta magát, de ott van, ahová másképp elég nehéz, nem, ez eufemizmus, valószínûleg lehetetlen eljutni. Kopott flaneling, farmernadrág, rettenetes, fekete kovbojcsizma, vassal az orrán. A trombitát a térde közé szorítja, és nézi, hogy csöpög ki belõle a nyál. I love the old-fashioned things.
&
A szállodában, ahol egyetlen éjszakára megszálltam, svédasztalos reggeli volt, megpakoltam a tányéromat dupla adag rántottával, csináltam egy teát, és leültem a fõtérre nyíló, hatalmas ablakkal szemben. Odakinn éppen esni kezdett a hó, néhány Ambro-ügynök vágott át a téren, sietõs léptekkel, frissen dauerolt frizuráját centrumos nejlonzacskóval védve. Összerezzentem, mert úgy hallottam, mintha valaki a nevemet suttogná a hátam mögött. Megfordultam, a fikuszok mögött másik nagyapám bronzszobra állt, az ismeretlen mûvész valószínûleg fénykép után dolgozhatott, magam is ismertem ezt a felvételt Anyám ruhásszekrényének mélyérõl, a berlini világkiállításon készült, ahol Nagyapám különlegesen erõs halászlével kápráztatta el a kákabélû, agyonfrusztrált németeket. Magamhoz intettem a fizetõpincért, de fogalma sem volt, kit ábrázolhat a szobor. Készségesen felajánlotta, hogy holnapra utána néz. Meg is kéne azt érni, válaszoltam a pincérnek kétértelmûen.
Az ún. kalkulálhatatlan megvalósulásstruktúra szép példája az engem nemrégiben fölzaklató eset. Történt, hogy egy férfi másfél méteres, azonosíthatatlan, vagy legalábbis számára azonosíthatatlan kígyót fedezett föl házának pincéjében, és engedelmeskedve a lelkében elúrhodó, az egyéni bátorságot szarba alázó szociologikumnak, a dolog mostanában szokásos módja szerint az illetékes szervekhez, jelesül ikszipszilon vadbefogóhoz fordult. A vadbefogó, amúgy amatõr pragmatikus, a férfi zavaros leírása alapján nem tudta azonosítani a hüllõt, ezért pár órás keresés után azt javasolta, hogy megbízója - biztos, ami biztos - vigye el az egész családot éjszakára egy közeli panzióba. A sors különös fintoraként a teljesen ártalmatlan dél-amerikai gabonasikló épp abban a pillanatban került a hurkos bot végére, amikor az apró, ám rendkívül családias panzió a levegõbe repült egy alattomos gázszivárgás következtében. A vadbefogó e koincidencia kapcsán dolgozta ki az ún. elfûrészelt döntésfa-elméletet, rávilágítva, hogy a mégoly körültekintõ elõfeltétel-analízis sem tudja kivédeni a döntés meghozatala után információvá váló tények természetszerû figyelmen kívül hagyásából származó, olykor tragikus következményeket, ezért a helyes döntés elméletileg is lehetetlen, hiszen minden következményfeltétellel egyszerre kellene számolnia. Mint a tudománytörténetben annyiszor, a praxis késõbb megvilágító erejû példával erõsítette a teóriát; a vadbefogónak például arról nem volt tudomása, hogy az õt - a sajnálatos baleset után napra hét évvel - protekciós velõs csont ígéretével a kíméletlen augusztusból a hentesüzlet raktárának jólesõ hûvösébe invitáló, nyílt tekintetû segéd nem más, mint a szerencsétlenül járt család egyetlen túlélõje, az a villogó tekintetû fiatalemberré cseperedett egykori kamasz, aki a panzióból a közeli diszkóba szökött azon a, hogy is szokták fogalmazni?, szörnyû emlékû éjszakán. A segéd késõbb, a kényszergyógykezelés ideje alatt maga is hozzájárult a tudományos gondolkodás fejlõdéséhez az eseménygyûrûdzés elméletével. Az elmélet alapjául szolgáló villámcsapásszerû felismerés pár nappal a vadbefogó látogatása után érte, amikor egy lakodalmon édeskésnek találta a káposzta töltelékét, amelyhez, mint óvatos kérdezõsködésére kiderült, éppen az õ kenyéradó gazdája szállította az alapanyagokat.
&
Nyilván lecsúszott a takaró, ezért mezítláb, meztélláb kellett futnom a hóban, végig ezen a szerencsétlen városon, mintha Déry egy, a szokásosnál jobban sikerült, ám az optimálisnál terjedelmesebb epigonizmusába, epigoniádájába - G. A. úr X-ben - szaladnék bele. Nem nagyon voltak színek: szürkéskék, sárbarna, némi fekete. A kiégett antikváriumban, valahol az Oktogonnál ló legelte a polcról Az esztétikum sajátosságát, még csodálkoztam is, bizonyára nagyon éhes lehet, hogy megbirkózik a ragasztott nylkötéssel. A bolt elõtt almásláda, õrizetlen pénz, forradalmunk tisztasága megengedi, hogy satöbbi-satöbbi-satöbbi.
&
Van egy ország, ahol, éppen ellentétes irányban a líbiai forradalom vezetõje által követett gondolatmenettel, rendesen végiggondolták a férfivécé-nõi vécé paradigmát. Gyakorlatilag mindenbõl kettõ van, élelmiszerboltból és ruhaüzletbõl, kórházból és temetõbõl, moziból, lóversenypályából, uszodából és gyermekmegõrzõbõl. Külön árulnak férfi- és nõi autókat, a gyermekeket nullanapos koruktól elkülönítik. A kormány az ország fönnmaradása érdekében úgynevezett baszóházakat mûködtet, a baszóház az egyetlen hely, ahol a férfiak és nõk legálisan érintkezhetnek, természetesen a legszigorúbb szabályok betartásával. A külföldiek ezért kénytelenek ezekben az anarchista garniszállókhoz hasonlatos közintézményekben megszállni, és álmatlanul hallgatni a kiéhezett férfiak és nõk páviánsikolyait. A homókat halállal büntetik, a kormány háromperhármas heterókat képez ki provokátornak, ezért a nemen belüli kommunikáció alá van aknázva, a férfiak parodisztikusan túlhajtott macsó gesztusokra kényszerülnek, a nõk minden alkalmat megragadnak, hogy a pasikra tereljék a szót. A legnagyobb buli persze a fekete nemváltás, a zugsebészek csillagászati összegeket kérnek a sokszor halállal végzõdõ, embertelen körülmények között végrehajtott illegális mûtétekért. Az eunuch, míg átadja a szobakulcsot, közelebb hajol, és azt suttogja, képzeljem el a nõi benzinkutat, a nõi benzinnek a színét, a nõi fagyállót, a módot, ahogy csak nõk tudnak ablakot törölni, borravalót elfogadni, képzeljem el, milyen lehet teljességgel nõi életet élni.
&
Õ pontosan tudja, milyen nehéz az ilyet elhinni, a mesélés szükségképpen túlzás, de ez esetben egyáltalán nincs így, egészen kopáran a tényekhez ragaszkodik, amikor azt állítja, az asszony a hétköznapi társalgásban kifejezetten ügyetlen, a legegyszerûbb helyzetekben is segítségre szorul, mondjuk, kérni kell egy fej karalábét, vagy ilyesmi, de éjjel, éjjel minden megváltozik, látszólag legnyugodtabb és legmélyebb álma közepén egyszer csak felül, és orációkat, ezt nem tudja másképp mondani, orációkat intéz egy láthatatlan hatalomhoz, és ezek az orációk nyilvánvalóan és minden kétséget kizáróan mestermûvek, dinamikai, retorikai és föltehetõen logikai értelemben is, hadászati jelentõségük pedig a rettenetes ismeretlen sikeres távoltartásában mutatkozik meg, hiszen a felesége az oráció befejezésének pillanatában visszadõl a párnájára, és a legédesebb nyugalomban folytatja álmát, akárha megnyert volna, méghozzá fölényes biztonsággal nyert volna meg egy nehéz pert, a bibi, már elnézést a profán kifejezésért, csak az, hogy ezek a zene- vagy beszédmûvek az elsõ hangtól az utolsóig érthetetlenek, egyetlen szavukat sem tartalmazza semmilyen szótár, a nyelv, amit az asszony ilyenkor használ, talán legjobban még a keltára hasonlít, de ez is csak hasonlat, és akkor már nyilvánvalóan olyan, mint a többi: sánta.
&
Hivatalos vagyok a világhírû külföldi evõmûvész magyarországi vendégszereplésére. Egyetlen alkalommal lép föl, a Gundelben. Egy korai Dobos C. menüt választott, nyilván azt gondolta, kedves gesztus, elég kínos, valaki szólhatott volna neki, hol lesz a koncert. Még szerencse, hogy nem üdvözli magyarul a közönséget. Válogatott közönség, de milyen szempontok szerint, két államtitkár közé kerülök, elõttem viszont egy közismert ingatlanspekuláns ül, tekintetemmel egy ingatlanspekuláns zsíros tarkóját fogom kerülgetni. Eleinte közepes ügymenet, talán a virtuóz, érett villakezelés említhetõ a Filets de poulets en mayonnaise á la jardiniére-nél, a hangulat csak néhány pillanatra forrósodik föl: a maestro a Lyre en nougat, garnie de fruits glacés invenciózusan merész interpretációjával mégiscsak igazolja páratlan nemzetközi reputációját. Az igazi meglepetés másnap reggel, a Nagycsarnokban ér, Malinowsky rangrejtve, magának játszik, alkoholista szénlehordók között, fõtt fejhúst ecetes tormával, azzal a végletekig letisztult egyszerûséggel, ahogy csak a legnagyobbak tudnak, a létezés szívét egy keresetlen mozdulattal megérintve. Az arcán friss karmolás, fölpillant, aztán, mint akit rajtakaptak, elfordítja a fejét.
Megfigyeltem-e már, kérdezi, hogy így a magyaroknál ezt így lehet elõre tudni, például itt voltak ezek a kézilabdások, tényleg, zseniális és kegyetlen és vidám nõk, mindent tudnak a labdával, folyton eszükbe is jut valami, gyakorlatilag verhetetlennek mutatkoznak, a döntõben hat góllal vezetnek, és csillognak, mint a méz, és akkor jönnek a dánok, semmi különös, húsz dán iparos, akik nyilván kurvára ki tudnának takarítani bármit, lemosni az ablakokat, kivinni a hamutartót, megkenni a szendvicseket, ilyen kis rózsát faragni retekbõl, mittudomén, makramé, minden, érted, de speciel most ebben a kézilabdában látszólag abszolút le vannak verve, és akkor a magyarokban, a második félidõ közepén, úgy tizenöt percre az aranytól keletkezik valami, de az összes magyar csajban egyszerre, még a Radulovicsban is, és a sok kis külön valami négy perc alatt összeáll nagyon sima, ijesztõ, hihetetlenül gyors vereséggé, már-már úgy, mintha megszólalna valami ilyenkor a magyarban, valami rettenetes hang, és azt mondaná, most pedig szépen elveszítesz mindent, ne értsem félre, õ nem miépes, vagy ilyesmi, csak évek óta figyeli, hogy van ez a rémség a magyarokkal, megszólal bennük a hang, és olyankor vége az egésznek, bármi legyen is az.
&
Interjút csináltak az ötszörös gyilkossal, el nem hinnéd, nagyjából azért, hogy kiderüljön, miért is öl az ember, miért ölünk mi, vagyis hát, ugye, mi sose tennénk ilyet, de ez, ez a rendkívüli gondossággal kopaszra nyírt fiatalember, ez megtette, az apját ölte meg, történetesen István-napon, azaz december huszonhatodikán, mert szerinte az apja pont ezt érdemelte, az István-napi megölést, tehát megölte az apját, és még megölt négy nõt is, azért, mert idegesítették, az ölés viszont megnyugtatta, a börtönben is sok minden idegesíti, készül is egy lista, hogy ki mindenkit kell majd megölnie. A rácson kívülrõl tevõdtek föl a fantasztikus kérdések. Ha mondjuk én tettem volna föl azokat, akkor a föltevésükkel párhuzamosan igen nagy sebességgel azon gondolkoztam volna, vajon melyikkel hibázok akkorát, hogy fölkerülök a listára. Azt hiszem, még sosem láttam ennyire õszinte embert. Valakik azt találták ki, hogy szembesíteni vagy mit kell az egyik áldozat anyjával, nyilván, hogy majd letörjön a nagy fene gõgje, roppanjon össze, és azt meg milyen jó lesz mutatni közelrõl. Csorogjon kifele a könny. Kérdezte is, hogy most zokogjon-e, essen-e térdre. Az anya, akibõl már nem sokat hagyott meg a permanens fájdalom, azt kérdezte, gondol-e még az áldozatokra. Hogy gondol-e, kérdezett vissza, folyton rájuk gondol, látja a szemüket, és hallja a hangjukat stb. És élvezi, ugye, hogy újra csinálja. Talán, válaszolta a nõnek, és elhasznált 1 mosolyt. Megbánta-e. Nem túlzottan, válaszolta, legfeljebb talán az egyiket. Persze nem mondta meg, melyik az az egy. A végén pedig azt üzente annak, aki valamiért mégis végignézte a mûsort, hogy nézzen csak körül, mert minden családban ott vannak az olyanok, mint õ, olyanok, csak valószínûleg még kegyetlenebbek, még kegyetlenebb dolgokat cipelnek a fejükben, õ persze nyilván nem így fogalmazott, aminthogy ezt az egészet úgy, ahogy van, csak a saját szavaimmal meséltem el, nem készítettem pl. videofelvételt vagy ilyesmi.
&
A teniszpályára beszaladt egy mókus, az egyik teniszpartnerom szerint mindig ugyanúgy szalad be, ugyanazon az útvonalon, megtanulta tõlünk ugyanis a rendszerességet, hogy jövünk, hétfõn és csütörtökön, és nem erre vagy arra, mutatja az ütõjével, hogy merre nem, hanem mindig ide, pont erre a pályára. Megpróbálta megetetni a sárga teniszlabdákkal, pont úgy, ahogy az aranyhalaknak dobtam kukoricaszemeket tegnap délután, ugyanezen a szigeten, megismételte a gyengéden kíváncsi mozdulatot: adogatni sárgát állatnak, ez volt a rím, egyre közelebb gurította a mókushoz a labdákat, de a mókus õszintén szólva szart rá, abszolút nem akarta elvinni a cuccot. A halak viszont megették a kukoricát, mint a villám, apám, úgy. Ez megy mostanában az állatokkal.
&
Hajnalfelé, nagyjából, amikor elkezdett fájni a gerincem, álmodtam egy Nádas-mondatot. Álmodtam: egyszerre láttam és hallottam. Láttam: a mondat karfiolból volt és gnocchiból, konkrétan mintha összefõzték volna a karfiolt a gnocchival, és aztán megdermesztették volna a masszát, egész közelrõl néztem, de nem mertem hozzáérni, mert féltem, hogy szétesik, és nem jutok a végére, nem tudom meg, mirõl szól. Hallottam: természetesen Nádas hangján, ezen a kimért, pontos és halk, õrjítõen hamis, frankfurterallgemeinezeitungos, aranykeretes hangon, baromi profin elosztott, hangtalan levegõvételek tagolták a minimum félflekkes mondatot, elsápadtam az irigységtõl álmomban, annyira szép volt, annyira árnyaltan okos és tökéletes, olyan négy-öt flekkes szöveget fejezhetett be vele, azt valahogy lehetett érezni, négy-öt flekk a világ állapotáról, az utóbbi évek talán legjobban sikerült Nádas-mondatával a végén, tapasztalat és képzelet, minden, erre tessék, mire felébredek, bassza meg, az egészet elfelejtem, csak az utolsó szót, azt nem, az megmaradt, az utolsó szó az volt, hogy jézuska.
&
Turkálja az ebédet, mint mindig, turkálja, és nagyon gondolkozik valamin, annyira, hogy rá is kell kérdeznem. Fölnéz, mintha felébresztettem volna, úgy. Hogy szoktam-e én úgy lenni, hogy mi lesz majd, ha már nem leszek, akkor ki fogja onnan nézni a világot. Tudja, hogy hülyén hangzik, de úgy, mint az isten. Mintha õ volna az isten. Nagyjából két és fél éves kora óta tudja, hogy meg fog egyszer halni, megmondta neki a szomszéd kislány a medence szélén, a strandon, egész pontosan azzal mondta meg, hogy rászólt, bele ne igyon a gyerekmedencébe, mert megbetegszik és meghal. Tíz percig zokogott, megcáfolva a gyerekek haláltudatával foglalkozó, ún. könyvtárnyi szakirodalmat, aztán megnyugodott, azóta egyfolytában nyugodt, halálügyben legalábbis, nyugodtan foglalkozik vele, persze nem túlzottan foglalkozik, csak ha nagyon muszáj, csak ha éppen elé pakolja valami. Azt válaszolom, hogy nekem inkább az szokott eszembe jutni, hogy miért pont én vagyok én. Tehát hogy miért nem vagy mondjuk a Bori? A Bori a legjobb barátnõje. Aha, mondom, úgy, vagy miért nem vagyok mondjuk egy német paraszt a tizennegyedik században. Röhögünk, aztán rászólok, hogy egyen. Nem igaz, hogy mindig ezt kell csinálni, órákig ülni a fagyott kaja mellett, csak azért, hogy az ember apja leforduljon a székrõl.
Találtam egy tervrajzot. A cukorgyár raktárában hegyszámra áll a cukor, fehér gumicsizmában kell vagonba lapátolni, mindig elképzelem, milyen azt a csizmát levenni, fájront, veszed le a csizmád, és akkor a port egyenesen a kávédba öntheted, már ha egyáltalán cukorral iszod, nem pedig, hogy elég szexi legyen a szitu, semmivel vagy édeskével. Csak a sarka lógott ki a cukorból, úgy kellett kirángatni. A világvége tervrajza volt, már úgy értve, a központi épületé. Ilyen szocialista, indigólila tervrajz - nagyon gondos, ha messzirõl nézed, de a centrum alapja reszketeg omega, éppen, mintha gimnazisták rajzolták volna parkerral szimatszatyorra hetvenkettõben. Elég giccses megoldás. Egyszerû vagy, mint egy raklap, ahogy újdonsült ismerõsömnek írta ismeretlen tisztelõje. A világvégét különben Lisszabon közelében rendezik meg, 2002-ben, hogy senkinek ne legyen igaza. Nagyjából olyan lesz, mint a napfogyatkozás, csak picit szervezettebb. Négy magyart fognak kiválasztani, elvileg bárki mehet, bár a nevezési lap nagyon drága, csontvelõvel kell fizetni érte.
&
Goethe kopott lódenjében fölszállt a 33-as villamosra - már akinek ez mond valamit -, fölrántotta a rozsdás vége-csapót, ami akkoriban a villamosokon ajtó helyett szolgált, és belépett az üveggel elválasztott kabinba. Leült, elõvette a zsebébõl az Esti Hírlapot, és azt tettette, hogy elmélyül az "Itt a budapestiek beszélnek" szókimondó olvasói leveleiben. Valójában a nõt nézte az újság cakkosra vágott széle fölött, a nõt, aki dermedt krinolint varázsol elõ a spárgaszatyorból, és kissé émelyegve ugyan, de mégiscsak: habzsolni kezd.
&
Nem jött le a nemzeti örökségminiszter a JAK-táborba, pedig benne volt a programban, még a térképet is megkapta, faxon. Nagyon durva. A gyerekek picit bepörögtek, szétverték az egész ún. alkotóházat, hiába nevezte el valaki kétszáz éve egy tortáról. Ezekkel a srácokkal nem nagyon tanácsos szórakozni. Volt például egy Nagy László-ikon a szobámban, úgy értve, hogy Nagy László festette, nem pedig úgy, hogy õt ábrázolta. Hanem Sárkányölõ Szent Györgyöt, amint megküzd egy gyíkkal. Az ikont az addig kávéfõzéshez használt rezsónak szentelt márványfülkébe festette a költõ, a fülkét azóta senki se meri kávéfõzésre használni. Illetve eddig nem merte. Amikor a zuhanyozásból megjöttem az ominózus délelõttön, egy fiatalember térdelt az oltár elõtt narancssárga overallban, és õrülten dolgozott a hegesztõpisztolyával. Kérdõre vontam, mit keres a szobámban. Megrántotta a vállát, és megnevezte megbízóját, egy szókimondásáról közismert fiatal kollégát. Botrány. Talán az egyetlen pozitívum, hogy újra lehet kávét, esetleg lecsót fõzni a 17-es szoba mûmárvány rezsófülkéjében, már ha van kedve valakinek elõtte kivakarni onnan a fekete kulimászt.
&
Kultúra? Tudja, fiatalember, én azt hívom kultúrának, amit az ember nevû féreg választ ki forgolódás közben, hogy jobban csússzon rajta. A haladáshoz kell a kultúra, csak nehogy valaki véletlen' összetévessze a fejlõdéssel. Minden szóhasználat kérdése. A múltkor például volt itt egy kuncsaft, akár hiszi, akár nem, az kecsöp helyett pommodórót mondott. Pommodórót! Jó, hogy nem mindjárt paradicsom.
&
Ezentúl szabad ellenreklámozni, tehát mondjuk megjelenik egy baromira
népszerû pofa az ellenreklámozott termékkel, megkóstolja, és effektíve belehány
a kamerába. Szép, kétütemû szlogenek, mint eddig, csak tisztára negatívban,
elõször jön a termék neve: "BLÖBLÖBLÖ", aztán pedig, gondolatjel, egy
iszonyatosan durva állítás, mondjuk: "a prosztók választása". Ezt, hogy innentõl
kezdve már ezt is szabad, Kudlik Júlia jelentette be a magyar-olasz meccs után,
amíg tekerték vissza a videomagnót. A második olasz gól les volt - igaz, a
harmadik viszont, amit az angol bíró nem adott meg, teljesen szabályos. Én
speciel azt bírtam a legjobban, amikor a Delta fõcímében ilyen bundás csávók
tiporták a havat.
&
Egy Srí Csonmi vagy milyen nevû, igen ellenszenves, térdharisnyás öregember fölemelt 700 fontnyi krómozott acélt, 1 gyakorlatilag járásképtelen Nelson Mandelát állványostul, végül pedig 1 Carl Lewist 1 elefánttal együtt. Srí Micsoda ráadásul valami szent; egyebek közt azt állította például, hogy a súly az elmében van, és a szívvel kell fölemelni. Carl Lewis pedig, aki számolatlanul birtokolja a legkülönfélébb aranyakat, hozzátette, bár a produkció elõtt nem hitte, hogy kettejüket emberi erõ föl bírja emelni, közben mégis azt kellett éreznie, hogy felemelik. A világ, akár a szottyadt barack, megérett a pusztulásra.
&
Lebontották a támfalunkat, és - a legnagyobb meglepetésemre - eddig ismeretlen pincelejárat derült ki a sárga agyagból. Szomszédom vidáman emlékeztetett rá, hogy az õ háza helyén - ami, mármint a háza, körülbelül tíz méterre van a frissen felfedezett üregtõl, a köztünk húzott csirkedrót-kerítés túloldalán - egykor Szálasi villája állt. A nemzetvezetõt ide telepítették, ismert okokból. A ház persze nincs meg, széjjelhordták, annál inkább van a szóbeszéd, menekülõjáratokról, titkos kazamatákról. Szálasi tehát a hátam mögött ül, bent az üreg mélyén. Akit fölakasztottak, egy szerencsétlen stróman volt, csókos, spann, országos cimbi, kibaszott áldozat. Behúzták a csõbe, és fölakasztották az Oktogonon, hogy rögtön utána elnevezhessék a teret November 7. térnek. Az igazi Szálasi él, a hátam mögül mobilozik, majdnem megmondtam, kinek. Azt beszélik, konkrétan Tábor Ádám beszéli, hogy Szálasit egy ideig nagyon érdekelték a filozófusok, elõbb a csobánkai buszra fölszállva megismerkedett Tábor Ádám édesanyjával, Mándy Stefániával, majd a hátát a cserépkályhának döntve hallgatta Tábor Bélát, és akkor már nyilván Hamvast, Szabó Lajost. Tényleg igaz, hogy csak késõbb válunk a szokott pimasszá.
Az ördög, de az ördögöt mindenképpen Robert de Niro játszaná, fölkeresne impozáns irodámban. A padló például jégbõl volna, tükörre csiszolt, színes jéglapokból, és alulról be volna küldve még pluszba egy kis hideg fény. Ülne az ördög, és szorcsizna a kedvenc Mont Blanc-ommal, amit nyilván nem vennék jó néven. A vendégbarátság szép törvénye azonban mindenek elõtt való volna. - Miben segíthetek? - kérdezném álnaivan a Nirót, mire õ a szerepe szerint ún. sátánian elmosolyodna, és egészen halkan azt válaszolná: - Talán inkább fordítva. - Akkor venném észre, hogy vérzik, hogy odalenn a padlón gyûlik, dermed alatta az arany vér.
Sokáig úgy gondoltam, hogy az írók, hogy is fogalmazzak, hogy ne bántsak meg senkit, túloznak, kiszínezik a valóságot. Azt azért talán nem állítom, hogy effektíve hazudoznak, de ha nagyon megszorítanak, akkor, õszintén szólva, mégiscsak azt mondanám, nem állnak messze tõle. Például itt van a kedvenc íróm, azt írja, hogy Haitin egy öregasszony zongorázására mindenhonnan elõjönnek a kaméleonok. Piros, zöld, sárga, kék, elõjönnek, ácsorognak a teraszon, és hallgatják a Mozartot. Na, ez aztán már tényleg túlzás, gondoltam, erre a minap a szemközti telekre költözött egy fiatal zongoramûvésznõ, kora délután gyakorol, bécsi klasszikusok, Chopin, ilyesmi, és már a harmadik napon kígyó jött elõ a szomszédom könyvespolcáról a Pallasok mögül, tegnap pedig, amikor a fiamat sétáltattam, láttam, hogy a falunkon átfutó patak egyik hevenyészett hídjáról sárga gumicsizmás gyerekek mutogatnak lefelé, és a kíváncsi, izzadt, kõtörõ kalapácsos embernek, aki hozzájuk szegõdött, azt mondják: - Pedig innen még kicsinek látszik! - Úgy képzeltem, az a valami odalenn a vízben vakít és mozdulatlan, mint a szamurájkard támadás elõtt. Ezentúl óvatosabb leszek az emberek megítélésében, még ha írók, akkor is. Mindenkinek jár egy sansz.
Módosították az alkotmányt, a köztársaságielnök-jelöltnek egy hetet kell eltöltenie egy úgynevezett révülõgödörben, spéci amerikai gyártmány, úgy hozatták át egy Jumbo csomagterében. Összeszerelhetõ gödör, de amikor kész van, teljesen természetesnek látszik. A kiszemelt elnököt beöltöztetik a különleges védõfelszerelésbe, de kaját nem kap, azt ehet, amit odalenn talál, pondrót, gyökereket, ilyesmit. Ha õ a megfelelõ személy, meg fog jelenni neki a totemállata. Megjelenik, és ad neki az erejébõl. Róla lesz elnevezve az elnök, mondjuk, ha a jelölt valamiért pont egy piros pingvint lát, attól kezdve ilyenek lesznek a szalagcímek: Piros Pingvin megkezdte évi rendes szabadságát. Ezt csak kezdetben találjuk majd viccesnek, mindent meg lehet szokni, például kinek jutna ma már eszébe röhögni - teszem azt - a mandula vagy a jogosítvány szón. Az a ciki van még, hogy néha a jelöltrõl kiderül, hogy kamandusz. Jobb, ha bevallja: gyerekek, frankón nem láttam semmit, csak tömtem a búrám a földdel, kenjen már valaki egy zsírosmarcit. Mert, ha alkalmatlan, arra késõbb úgyis mindenki rájön. Így meg mindenki bevállalós csávónak tartja, ráadásul van egy szabály, hogy az alkalmatlannak se kell soha többet melóznia, nem küldik vissza söprögetni, ha addig, amíg ki nem szúrták, mondjuk söprögetett, hanem eltartják princ módon a büdzsébõl. Jöhet-mehet, sörözgethet, kijárhat a Megyeri útra, felemelt fejjel, nem ám, hogy beszól neki valaki. Úgyhogy legjobban talán alkalmatlan elnökjelölt szeretnék lenni.
A Bazilika oldalán - marhavérrel vagy szarral - nagy, ákombákom grafitti: JÉZUS SZERET TÉGED. Alatta egy másik kéz egészen apró betûivel: Nekem miért nem szólt?
Van egy egyesület - www.joolelbasztaak.hu -, az igazán kínos betûhibákat gyûjti, mondjuk például elég kínos betûhiba, ha az ember koporsójára rosszul írják a nevét, ráadásul azt a nevet nem is úgy kapta, hanem magának választotta, mondván, hogy az sokkal inkább volna az övé, mint amit a születésekor az anyakönyvbe írtak, hogy fokozzam, legyen az, hogy ez az ember egész mitológiát csinált a választott névbõl, mert mitológiacsinálásra teljesen alkalmas név volt, úgynevezett történelmi név, olyan név, mely köré az ellenállás, a kurázsi, a férfias hidegvér legendája szõhetõ, mert hogy csak egy példát mondjak például, a történelmi név eredeti viselõje a kivégzését megelõzõ percekben "jeges limonádéval hûtögette ereit", elkanyarodtam, szóval az ember kiválasztja ezt a nevet, ezzel a névvel él, ezzel örvend közfélelemnek és gyilkos szeretetnek, és amikor meghal és elföldelik, egy balfasz belemar, ott, ahol a legjobban fázik, a fedetlen veséjénél, cz helyett c-t ír az amúgy gusztán polírozott deszkára, ahogy az Hajnóczy Péterrel is történt, vagy i-t oda, ahová ipszilon kéne, sajnos, már nem emlékszem pontosan, mindenesetre ez például egy jellegzetesen nagyon kínos betûhiba.
&
Úgy kezdõdne a film, hogy volna egy ilyen írócsávó, és így nem kapná meg a honorokat, de már így tök régóta, ezt még nem találtam ki, hogy a régóta hogy volna ábrázolva, és akkor így bekattanna, érted, mondjuk elõtte még azt lehetne látni, hogy különben példás családapa, meg így letisztítja a közös medencét a társasháznak a kertjébe, a nénit átkíséri, meg ilyenek, és akkor kurvára bekattanna, mint a Michael Douglas az Összeomlásba, nem tudom, azt láttad-e, igen?, na, szóval elkezdene venni ilyen fegyvereket, és mondjuk bemenne az egyik ilyen helyre, ahol így honorokat szoktak, és mondjuk így nem elég, hogy nem fizetnének, hanem még így tök gecik is volnának, le se ültetnék, meg minden, és akkor a csávó elõhúzna a ballonja alól egy uzit vagy mittudomén, és szarrá lõné az egészet. Te mondjuk egy ilyet megnéznél szerinted?
Már arra is gondolt, hogy az egész úgy megy, mint abban a filmben, amit a múltkor mutattak a Spektrumban, hogy van egy gombafajta, és annak a spóráit egy bizonyos hangya belélegzi, és bekerülnek a spórák az agyába, és átprogramozzák. És akkor a hangyának föl kell mennie egy nagyon magas fára, föl is megy, de mire felér, nagyjából meg is döglik, mert pont ezt akarják a spórák. Az agyából meg kinõ egy gomba. Így kerül föl a gomba a fára. Utolsót szív a cigarettából, oldalt néz, a csikket szép ívben pöcköli a vízbe, ahogy beleér, lehet hallani egy kis, sziszegõ hangot, éppen, mintha veszélyre figyelmeztetnének. De mi megy így? Vállat von. Nem tudom. Hát ez az egész.
Minden képzeletet fölülmúlóan népszerû tárcasorozatomban rosszul írom a híres amerikai gyorsétteremlánc nevét, ezt csak leadás után veszem észre, megkérek valakit, hogy telefonáljon be helyettem, mert addigra el leszek utazva. Végigizgulom a nyaralást, hiába tömnek paellával. Már itthon nézem az ÉS-t, naná, hogy úgy maradt, az M és a c közt fölösleges a-val, most hogyan lesz ez kijavítva, hogyan lehetne elintézni, hogy mindenhol belevegyék, ha már úgyis így hívják a hambit. A nevekért felelõs alelnök fogad, szikár, kimért pali, szerintem szabadidõben biofasiszta, vagy legalább is bigott vegetáriánus. Udvarias, nyilván, nem érezteti, hogy hetek óta nem alszik, nem mondja, hogy arra gondol, most tarthatja a hátát az európai igazgatótanács elõtt. (Miért nincs magyar vonzatszótár?) Már ezek is olyanok, mint a japánok, nem bírja kimondani, hogy nem, helyette azt hazudja, hogy az ötletemet figyelemre méltónak találja, ám sajnos egyeztetnie kell a legfelsõbb vezetéssel, föltétlenül értesíteni fognak, addig is fogadjam el ezt a szerény ajándékot. A szerény ajándék gusztustalan, matt alumínium dipótatyóban van, zár nincs rajta, csak egy óriási konzervnyitó az aljához hegesztve, az oldalán végigfutó fémszalag vége kihajtható, mint a dán tõkehalmájkonzerveken. Viszem haza a hatoson, átadják a helyet, mintha kismama volnék, biztos túl óvatosan tartom magam elé. A térdemen fekszik, valami lötyög benne, elég undorító, inkább bekúrom a hídról a Dunába, szerintem még vissza is tudok majd ugyanerre a tujára szállni.
Pályázatot írtak ki a Hõsök terére, mert túl nagy a hely, kezdeni kellene vele valamit. Mutatja a tévé a zsûrit, nemzetközi zsûri, egyáltalán nincsenek benne fehérek, már látom elõre, hogy ebbõl is baj lesz. Az elnök sárga lepelbe' van, meg van a fején egy olyan, mint a kuktáknak, csak az is sárga. Kiskosztümös nõ faggatja a Híradótól, ingerülten, hogy õ meg - mármint a sárga sapkás - mit szólna, ha elmennének a magyarok Kenyába, megmondani, mivel legyen a kenya bevetve. Így mondja, kisbetûvel. Tudja-e, kérdez vissza franciául a csoki, hogy ki tervezett a norvégoknak múzeumot? Tudja a nyálam, válaszolja a kis no, de olyan krekkül, kackiásan, mintha legalábbis büszke lehetne a fehér foltra.
A kormány megígérte, hogy ezentúl legfeljebb öt könyvem lehet otthon, de nem úgy, hogy nekem, hanem hogy három gyerek, négy kerék satöbbi. Egész föllélegzem, mert az utóbbi idõben - honnan tudnak ezek mindent? - tényleg tele van a tököm a rohadt kis porfogókkal. A komcsik alatt úgy jártam könyvesboltba, mint vécére, nem volt nap, hogy ne vegyek négy-öt könyvet, aztán hiába lopkodták el a barátaim, már nem úgy, hogy effektíve ellopták, hanem hogy elfelejtették visszahozni, még így is maradt vagy tízszer annyi, mint amenynyi ezután lehet. Szóval semmi probléma, inkább az a gáz, hogy egyáltalán mit tartsak meg. A Mit kell tudni az NDK-ról?-t vagy inkább a Párbaj-codex facsimiléjét? Az Ítélõerõt vagy a Nemtudomka Napvárosban-t? A török áfiumot vagy a vízisít alapfokon? A kódex mellett döntök, ugyanis régi tervem, hogy lehessen megint párbajozni, mert most már senki nem vigyáz a mocskos szájára. Társadalmunk és igazságszolgáltatásunk hiányos berendezése is jelentékenyen hozzájárul, hogy ez így legyen. A társadalom megtagadja a közösséget a férfiúval, aki megfelelõ elégtételt nem vesz a becsületén esett sérelemért. A törvény pedig nem védi meg a becsületet. A merénylõt, aki az ember anyagi élete és vagyona ellen intéz támadást, halállal büntetik vagy fegyházba zárják. Azt a merénylõt ellenben, aki az ember morális élete, egyéni méltósága, becsülete ellen tör, egyszerû pénzbüntetéssel sújtják. Nagyon természetes, hogy míg a törvény csak így védelmezi a becsületet: addig a párbajok nemcsak nem fölöslegesek, de szükségesek. Isten mentsen az olyan társadalomtól, melynek tagjaiból hiányzik a morális sértések iránt való lovagias érzék!
Tényleg évek óta jövök ezen az úton, be az ismeretlen faluba, mindig alkonyat van, vagy legalább is valami alkonyatszerû, és az, hogy jövök, pontatlanság, nem én vagyok, aki jön, hanem mindig egy esetleges valaki, akibe belebújtam, mint valami nehéz kabátba. Ez most inkább nõ, nõnek tûnik föl, elkövetett valami borzasztót, amitõl tegnap éjjel nem volt közvilágítás, ahogy ráfordul rozsdás biciklijével a bekötõútra, az árokban azonnal meglátja az elsõ halottat. A halott három vagy négy méter hosszú, kékeszöld csehszlovák mûszálas tréningruhában van, ötven körüli nõ, vagyis hát, valami nõnek látszó tárgy, dimbes-dombos, vér sehol, csak a hatalmas kelttészta-arc hamuszürkéje. Akibe költöztem, elsápad, lehajol, és kitapintja a hajókötélszerû verõeret a hulla gégéje mellett. Távolabb, a falu torkolatánál némi füst, ott már dolgoznak a tûzoltók, egy feketére égett Thunderbirdöt szednek szét lángvágóval, hogy hozzáférjenek az elszenesedett tinédzserekhez. A nõ, aki vagyok, még talál egy valószínûtlenül törékeny férfit, kopott fekete mûbõr sapkája a szájába gyûrve, a teste furcsán kicsavarodott, mintha nagyon magasból zuhant volna le. Akkor kezdek el hányni, megkönnyebbülten, a poros gazba, a szomorú gumicsizmák mellé.
Édesapám, mondja, a Föld átlaghõmérséklete rohamosan növekszik, amerikai tudósok kimutatták. Közeleg a katasztrófa. Már nem mindenkinek, különben, mert a hangya pl. - úgy mondja: péel - marha jól bírja, mostanában akkora szárnyas hangyák nõnek, hogy föl lehetne õket nyergelni, itt savanyúan röhög, nyilván úgy gondolja, vicceset mondott. Nézem a kezét, finoman remeg. Közelebb húzza a széket, hogy õ ki is talált valamit, van ez a sparherdtisztító, ezerszer jobb, mint a direkt hangyákra szakosodott szerek, azzal befúj a lukba, secperc alatt szétmarja õket, mint a szart. Ülök, befújok, nézem, kidugja-e csak egy is azt a picike fejét. Meg a kõ is szép tiszta lesz, mármint a teraszon, mert oda szoktam fújni, lemarja arról is a koszt, még csak sikálni se kell hozzá. És mi lesz, ha módosulnak? Kicsodák? Hát a szárnyas hangyák. Módosulnak, kinövesztenek valami olyat, mint a sparherd, már úgy értve, páncélzatot, vagy mit. Akkor legalább szép tiszták lesznek. Szép, tiszta, fekete angyalkák küldenek majd minket a pokolra. Úgy suttogja, mint egy fenyegetést, mintha el tudná intézni, én legyek majd az elsõ.
Sötétkamra
ÉS 2000./20.
Embervért árulnak a Pannon ABC-ben, piros Peugeot Partner hozza, kartonszám, 0.33-as kiszerelésben, már pár lépésről is konzervkólának látszik, csak közelebbről derül ki, hogy a márkanév helyére a vércsoportot írták. Ma nullás jött, erhá pozitív, nyilván régi hiánycikk, mert a sor a sarokig ér a kánikulában, egy néni elájul, beveri a fejét a járdaszegélybe. A fia kísérte ide, oligofrén kamasz, porcelán arccal, kertésznadrágban. Az álláról bizonytalan szőrök lógnak. Fejhangon sikoltozik, segítsen, segítsen végre valaki. Miért nem te segítesz, kérdezi egy geci hang a gyomrom mélyéről. Valaki odabiceg világoskék ingben, lehajol, makulátlan zsebkendőt szorít a néni halántékára. Mobilon hívják a mentőket. Tizennégy másodperc. Miért nem próbálsz meg legalább hozzáérni.
&
Művház, pont, amilyen elé az agyonkoptatott fordulatban kell kimenni a hóra. Táncmulatságra készülődnek, a dobogót már felépítették, szőrös deszka, jut eszembe a megfelelő kifejezés, nyers, gyalulatlan fenyő, átható fenyőszag. Idelent, a neonok kíméletlen fényében bádogasztalok, mintha nem is a művház évek óta használatlan úgynevezett nagyvetítője, hanem kerthelyiség volna a kietlen hodály, amibe beleálmodtam magam. Negyven bádogasztal, de csak az egyiknél ülnek, ez az ülnek vagyok én. Enyhe másnaposság érzete. A dobogón két cigány fiú gyakorol, az egyiket nem látom, csak tudom, a másiknál dobgitár, fémből. Mintha egy Zsiguli motorháztetőjét szakították volna le, és abból hajtogatta volna valaki. A felület akár egy Rolls-é, finom, gyöngyházfényű, kék metáldukkó, az éleken hibátlan króm. Mintha egész nap törölgetné a gazdája egy darab szarvasbőrrel. Egyetlen hang sem hallatszik. Némagitár. Némagitáron gyakorol, a karja félnehézsúlyú bokszolóé, szúrósan néz, mintha nem volnék oda való, mintha baromira nem hívott volna oda senki a bádogasztal mellé, hogy bámuljam a némagyakorlást. És nincsen nálam semmi, amivel leplezhetném magam. Még egy rohadt újság se, Népsport, vagy mit tudom én, hogy alaposan belemélyedhessek. Nyilván elfelejthettem megnézni a plakátot. Elég gáz. Ki kéne valahogyan jutni. "Rájöttem, hogy az ember milyen remekül kigondolt marionettbáb. Gondosan kimunkált bábu, s bár nincsenek zsinórok hozzáerősítve, mégis tud peckesen járni, ugrani, szökellni, mi több, szavakat kimondani. Ki tudja? A következő év Bon-hetén talán én leszek az új halott, akit megidéznek a Bon-fesztiválon. Milyen múló egy világ! Elménk ezt az igazságot állandóan kiveti magából." – olvasható a szamurájok kódexében. Az Álomfejtő A-tól Z-ig szerint viszont cigánnyal álmodni elfojtott szabadságvágyat jelent.
&
A lányom túl sokat hiányzott az általános iskolából, ezért nekem kell helyettesítenem. Két hosszú sorban ülünk, mintha egyetemi szemináriumon volnánk, a padok viszont repedezett, összefirkált matuzsálemek. Matematika óra van, és a tanár – szürke öltönyös, erősen verejtékező fiatalember – a munkafüzetet forszírozza. Sajnos, otthon felejtettem. Elvileg ez a harmadik á, de bárhová nézek, tele az osztály ellenszenves szülővel, csupa stréber, úgy bámulnak, mintha most majd miattam buktatnák meg az összes gyereket algebrából. Időhúzásképpen játszani kezdek a vadonatúj radírommal. Fehér, hibátlan kavics kaucsukból, a nagyszünetben loptam a sarki közértből. Nagy nehezen kicsöngetnek. A Presser Gabival megyek haza, úgy öltözik, mint a régi csibészek, zsabós ing, Elvis-barkóval, idióta napszemüveg. Hát te nem változtál semmit, bazmeg. Rámnéz, nem válaszol, csak röhög, idétlen kamaszhangon.
&
Kosztolányi egy alkalommal, maga sem értette, miért, disznószívet vásárolt a hentesnél. A hentes, aki tudta, hogy költővel áll szemben, kissé zavartan húzta végig párnás kézfejét a zsírpapíron, és a szokásosnál egy árnyalattal gondosabban rajzolta rá a számjegyeket. Kosztolányi kilépett az alig elviselhető augusztusba. Az Erzsébet-téren keresett megfelelő helyet. Kissé megbontotta a zsírpapírt, a lakkcipője orra elé lökte a csomagot, és várt. Gyűlni kezdtek a húslegyek. Kicsi, zöld smaragdok, mintha a közeli divatházból rajzanának ki a kézelőgombok. Kosztolányi lehunyta híres pilláit, és elszenderedett. Irtózatos csámcsogásra ébredt. Angol bulldog habzsolta a szívet, félelem, harag és elfogultság nélkül.
&
Az utcák errefelé nehéz, állati sóvárgásból vannak, az idegen, ha erre téved, csakhamar elveszti minden erejét, s egy reménytelen söntés teraszára kényszerül. Ezek itt az összes vágyukat beteszik egy nagy, ziháló, fekete gépbe, fölforralják, aztán a masszát ráöntik a megfelelően előkészített felületekre. Pokoli hely. Ráadásul a világ leggusztustalanabb halfajtájáról van elnevezve.
&
Felébredek, és egy ütemmel, de ez az egy ütem effektíve az örökkévalóság, később ébred fel a testem. Bezárták a lepkét a dobozba.
&
A Szent István parkban sziesztázok, és amikor ismeretlen okból hátra kell fordulnom, bármennyire giccses, azt látom, hogy mögöttem a padon öregember tanítja az időt a kislányának. A kislány az öreg karóráját nézi, csak az a furcsa, hogy túl közelről. Lassan fogom fel, hogy felnőtt nő. Down-kóros, a piros ruhácska miatt néztem kislánynak. Miért járatják őket gyerekruhában. A férfi feláll, elindul, kifelé a parkból. A lánya csak később megy utána, papa, kiáltja panaszos hangon. A férfi nem fordul meg, a parkot védő kerítés kapujánál várja, háttal, de amikor odaér a nő, nagyon gyengéden fogja meg a kezét. Araszolnak hazafelé a rakparton.
A nyolcvanas évek elején hallottam egy képzômûvésztanoncról, nemzedékének állítólag talán legtehetségesebb tagjáról, hogy rendkívüli tehetsége ellenére rövid úton és igen határozottan eltávolították volna a Magyar Képzômûvészeti Fôiskoláról, mert a mûvésztanonc a délelôtti foglalkozásokat egyáltalán nem látogatta volna, az iskolába általában dél körül érkezett volna (értsük jól, nem hébe-hóba, hanem minden áldott nap), és a szemrehányásokra, volt légyen a szemrehányó bármilyen rendû és rangú, semmiféle megbánást sem mutatott volna, úgymond notórius késéseit az elalvással magyarázta volna, az elalvással!, azaz még pontosabban az álmodással: arcán finom mosollyal elôadta volna, hogy nem tehet a dologról, a helyzet az, hogy minden éjjel álmodik, álmai a lehetô legfantasztikusabbak és legcsodálatosabbak, és tisztesség ne essék szólván, nincs az a mûvészi karrier, amiért az álmodók csodálatos világát az ébren lévôk szürke, unalmas és minden tekintetben alpári világára cserélné, amíg ez megadatik neki, és ha már itt tartanak, általában tizenegyig adatik meg, hála a magasságos jóistennek, ezért van aztán, hogy mindig, tehát ma is, dél körül érkezik ide, a fôiskolára, s ha ezt az intézmény vezetôi az iskola rendjével összeegyeztethetetlennek találják, ô, mélységes fájdalommal bár, de mégiscsak az álmait fogja választani. Állítólag Amerikában él.
"Valahol voltunk, erôs hangok szóltak, esett az esô a nyakamba." (X. Y. született teljes vak, 1974.)
Hatszázas Merci hátsó ülésén ébredek fel, elég ronda lila plüss, de kétségtelenül kényelmes, a kocsiban hatan vagyunk: három man in black; egy rádiós kollegina, nevét fedje a tapintat jótékony homálya; a Dávid Ibolya; meg én. Dávid Ibolya vezet, noha ez nyilván teljességgel szabályellenes, kicsit följebb húzom magam az ülésen, az Oktogon szokásos hajnali képét mutatja, két rendôr fogja közre a hármas karambol koponyasérültjét, nem tudom eldönteni, hurcolják vagy támogatják, bágyadtan megszólal bennem az állampolgári szolidaritás, épp informálnám a miniszter asszonyt, de észreveszem, hogy a tarkója férfié: nagyon rövidre nyírt ôszes haj, akár egy dandártábornoké, nem mintha ilyen közelrôl bármikor is láthattam volna, milyen egy dandártábornok nagyon rövidre nyírt, ôszes férfitarkója. Hogy kerülök mindig ezekbe a hülye helyzetekbe.
A HÉV pomázi átjárójának közelében virággal borították a drótkerítést. Kamaszfiú áll a kerítésnél, lehajtott fejjel, és cigarettázik a fel-feltámadó szélben. A visszapillantóban az egyenmécsesek lángocskái. Lassítani kell, aztán, mint egy álomban, lódobogás hallatszik, a lefékezô autók mellett elvágtat egy csikó, a kanyarban megcsúszik, elesik, és nekivágódik egy piros Suzuki hátsó lökhárítójának. Nehézkesen feláll, és tovább vágtat Dobogókô irányába. A suzukis nô kiszáll, nézegeti a leszakadt lökhárítót, tanácstalanul néz a közelben ácsorgókra.
- Hasi, szüli, bölcsi, ovi, isi, gimi, egyi, munki, nyugdi, ágyi, kopi,
temcsi, égi, angyi, isti, jézi, felti. Jó, nem? A baba fejlôdése. Ma találtam
ki.
Így mondja, a baba, mintha egy ideáról volna szó, egy állatfajról vagy
természeti jelenségrôl.
Nevet a szeme.
- De, jó - mondom. - Baromi jó. De isti van késôbb, nem? Az nagyobb, mint
a jézi.
- Hát, az igaz. - ismeri be. És újramondja a javított változatot.
Elôször le kellett feküdni, aztán a fejemre pántolták a szíjakat. Mintha a Globus konzerv tetejének lezárásakor alkalmazott gumikarikák újrafelhasználása zajlott volna kényszerû asszisztálásommal. Méretre csinálni alázósapkát, ahhoz értenek a Heim Pálban, ahelyett, hogy a pokoli fejfájásodat és rémálmaidat szüntetnék meg, dohoghattam volna jogosan. Dohogásról persze nem volt szó, alig múltam nyolc, némán tûrtem a rettenetes sapkát. Mozdulatlanul kellett feküdni a vaságyon. Fehér vaságy, nyilván ilyenen szoktak meghalni. A gumisapka pántjainak találkozási pontjai alá, a hajamra hideg, undorító krémet kentek pici falapkával, nyilván az elektromos kapcsolat minôségét javítandó, majd úgynevezett banándugókat dugtak a találkozási pontokhoz erôsített csatlakozókba. El kell ernyesztened minden izmodat, ismételgettem magamban görcsösen, és megpróbáltam legyûrni a vágyat, hogy minden fehérköpenyes tiltás ellenére, mégiscsak kinyissam a szemem. A gép zümm zümm zümmögött, hullámokat írt a végtelen papírra, én pedig, jobb dolgom nem lévén, elhatároztam, hogy ha nagy leszek, föltalálom az álomgráfot.
Ismerôsöm ismerôsét barátai megviccelték, a tréfa oka és tárgya a felébredés utáni percekben tanúsított, egészen valószínûtlen mértékû kábasága volt, maga a tréfa pedig úgy esett, hogy egy alkalommal - legyen ezen alkalom alkalma egy építôtábor - barátai, akik egyúttal szobatársai is voltak, összebeszéltek, és amikor ismerôsöm ismerôse az ébredését követô híres percekben reggelizni indult, viszonylag természetes, ám némi csodálkozásról is árulkodó hangon emlékeztették, hogy ôk, a szobatársak, az ismerôsöm ismerôsével egyetemben úgy negyedórával azelôtt már átestek a reggelizés e helyütt kétségtelenül könnyen felejthetô szertartásán, az ismerôsöm ismerôse a figyelmeztetést eleinte közepes élcként kezelte, megkísérelt velük nevetni, ám ôk némák maradtak, majd egyre ingerültebb lett, mire a reggeli közben elhangzott kritikai jellegû észrevételeit idézték, fölemelte hangját, mire nyugtatni kezdték, mondván, ne tulajdonítson túlzott jelentôséget a dolognak, akkor már üvöltött, majd sápadtan elhallgatott, aztán reszketni kezdett az alsó ajka, ám barátai kérlelhetetlennek mutatkoztak, egészen addig a pillanatig, míg az ismerôsöm ismerôsét rázni nem kezdte a zokogás, mely zokogás a tréfa haladéktalan föladása után is csillapíthatatlannak bizonyult, olyannyira, hogy az ismerôsöm ismerôsét az idôközben kihívott mentôsök sem tudták megnyugtatni, és végül, átmenetileg beletörôdvén a végképp megváltoztathatatlanba, a közeli megyeszékhely elmegyógyintézetébe szállították.
Betörünk egy magántemplomba. Fogalmam nincs, honnan jött a drót, elég rafinált hely, látszólag, mintha az állam anno kirámolta volna, nincsenek padsorok, szószékek, semmi barokk izé, töküres az egész, csak a falak gigantikus üzenôk: parafa teleszurkálva színes muanyaggal bevont tuzôkkel. Ezek értelmiségiek, nyilván, alighogy hazajönnek a síelésbôl, baromira el kellene menniük a Bárka Színházba, a színházi vacsorával egybekötött dupla Kárpáti-elôadásra, nem beszélve a Kukorelly Bandi által megnyitandó csajos kiállításról, ahol terveim szerint én is ott leszek. Szóval, rendbe' vannak az Izéék, biztos ugyanazt gondolják a csonka kuratóriumról, mint én, állapítom meg a kissé izgágán rozoga festôlétra tetején. A létra lábait gondosan bekötöttük ronggyal, én meg a Szilvi, mint Pardaillan lovag úgy hatvankettôben a Munkácsy képernyôjén a gebéje patáit, hogy ne karcolják meg a templom frissen lakkozott parkettáját, mert megvan bennünk az elemi tisztesség. Izéék pont azt a megoldást alkalmazták, mint Esterházyék Fertôdön - a lényeg befele van fordítva. Miért álmodok folyton bunözôset. Mindegy, csak találjam meg a gombot, és kifordul az egész fal, az üzenô hátuljára ugyanis elég komoly ikonok vannak fölszerelve, azokat fogjuk mi a Szilvivel leszerelni, amíg Mamó vigyáz otthon a gyerekekre. Meg lesz oldva az élet. Én perpillanat Szicíliát tudom elgondolni, egy kis ház, kifele puritán, belül azonban, ne tudd meg, ahogy mondani szokás, lóden nerccel bélelve. Meg is van a gomb, adogatom lefelé a cuccot, nem tudom, hogy fog beférni a Mazda csomagtartójába, nem érdekes, legfeljebb néhányat itt hagyunk. Ahol imbolygok fönn, pont rálátok egy pici, üveggel fedett résre a falon, mintha a Reimholz Péter tervezte volna a felújítást, lásd még Fortuna utca 18., Kard utcai oldal, érdemes megnézni. Szóval nézek ki a lukon, és látom ám, hogy jönnek megfele a rendôrök. A szokásos, hülye fehér Opel Astra Classic, gondolom, egyhatos, vajon van-e benne légkondi. Tulképpen ez momentán mindegy, szólok Szilvinek, hogy gáz van, itt vannak a zsaruk, le kellene lépni. Igyekszünk rendesen, van itt egy oldalajtó, nyilván a sekrestyébe, de nem, hanem Izéékre nyílik, nagyon kellemes lakás, legalább öt szoba, sok-sok üvegezett ajtó, meleg sárgák és vörösek, finom eklektika, néhány high-tech cucc, azokat nyilván nem visszük, nem vagyunk úttörôk, csak a pénz, meg fukszok, csak rosseb tudja, melyik Bak Imre-kép mögé tették a trezort. Nyílik az ajtó, na ez hiányzott, megjött a család, túl korán, a nagyobbik lánynak sajna kifordult a térde a Donovalyn, jön befelé, azzal a bizonyos magvetô járással, mintha akkurátus lukakat akarna csinálni a gipszes sarkával a perzsába, jóindulatú, széles bociarcán bocsánatkérô mosoly. Izéék nagyon kedvesek. Mondják rögtön, hogy nyugodtan üljünk le, amíg megjönnek a rendôrök, addig is mit kérünk. Lerogyok egy tonettre, Szilvi pofát vág - most bratyizunk a háziakkal? -, de azért leül, elfogad egy kávét, én egyszeru, erôs fekete teát kérek, jó lesz-e az English Breakfast, mit csináljunk, persze, nem kergettek asztal körül. Hol a francba vannak már a rendôrök. Izéné behoz fél csokis kuglófot, ezüsttálon, teljesen frissnek látszik, csak a mazsolák helyén valami furcsa van, közelebb hajolok, jé, fôtt birkaszem, kösz, nemrég reggeliztünk. Akkor jövök rá, hogy este van, mindegy, valamit csak kellett mondani. A házigazda még kint szöszmötöl a garázsban a csomagokkal, de valaki elköhhenti magát az elôszobában, megpróbálom kitalálni, milyen lesz a fôhadnagy szeme, szerintem világoskék, olyan kis, bizonytalan, barna pöttyökkel, amik miatt rögtön el kellene küldeni íriszdiagnosztikára.
Semmelweis Ignácz a nemrég fölújított Fény utcai piacon. Kijött a Lipótról, aztán persze nem vették föl sehova. Fôtt kolbászt eszik, mustárral, a szakálla egész sárga, másfél éve lehet az utcán, a kolbászra valót hajnalban kukázta össze a kapualjakból. Mostanában pénzt is dobnak ki, ráömlik a kakaó, vagy kimossák a farzsebben, vagy egyszeruen megunják, és úgy. A Mari elhagyta, nyilván, tulajdonképpen teljesen logikus. Csúnya seb a középsô ujján, még a múlt héten szerezte, egy szentimentális fasz kihívta a mentôket, amíg édesen aludt a homokozóban, a gyomormosóban meg nem nagyon csípik, ha valaki sokat okoskodik. Gennyvéruség. Talán három napja, ha lehet még hátra.
Budapestet evakuálják. Valami nagyon nagy baj lesz, de még nincs kidolgozva, hogy micsoda. Györe Balázzsal megyek lefelé a földalattihoz a Deák téren, mert azzal visznek minket a jövôbe. Ezt nem nagyon értem, ha akkor is lesz Budapest, akkor meg mire kell pánikolni. Ilyen kerámiafiókokat húzogatunk ki a falból, abban kellene lennie a túlélôkészletnek, mindegyik üres, persze, mit várhatok ebben az országban. Néznék össze Balázzsal, de elsodródott valahová a tömegben. Az utolsó fiókban aztán mégis van még egy csomag, átlátszó, cipzáras muanyag neszesszer, amiben az akciós NIVEA-szetteket szokták adni a Cora áruházban. Nézem, ezek - de kik azok az ezek? - mesebeli méretu zsíroskenyereket csomagoltak hagymával, összeborítva, zsírpapírban. Kiesik valami a csomagból, látom, hogy félkoronás kubai szivar, celofánban, elgurul egészen Bán Zoltán András lábáig. A térkép mellett ül, télikabátban, görnyedten, az arca szomorú, most olvasta el a Magyar Nemzetet. A szivar picit fölvillanyozza, ajánlkozik, hogy majd ô levágja korrektül a végét, ahogy a Radnóti Sanyi mutatta. Kurvára kell vigyázni, nem lehet csak úgy nekiesni. Ilyen ezüst guillotine-ja van, gyerekjáték, azt halássza elô a télikabát zsebébôl, nem igaz, hogy ez a Zoli hogy föl van készülve az evakuálásra. Picit kidugja a nyelvét, annyira igyekszik. Fölnéz, furcsán csillog a szemüvege. Jaj, istenem, a rossz végét vágtam le, most mit fog szólni a Sanyi. Zavartan adja vissza, megnyugtatom, hogy tök oké, és ahogy a Hamu és Gyémánt címu szivarszaklapban olvastam, egyenletesen, a szivart lassan körbeforgatva izzítom át a gyufa lángjával a megfelelô végét. Mintha mindig ezt csináltam volna. Az elsô szippantásnál elengednek a takarólevelek. Elôre ittunk a medve bôrére, a rohadt életbe. Na mindegy, már jön a földalatti, sajnos, nem az a szép régi, amin olyan csapszegek voltak, mint a Lánchídon, mert az bent rohad a múzeumban, hagyjuk, nem lehet minden tökéletes. Leteszem a szivart a padra, hogy meghalhasson méltósággal, nem ám elnyomjuk, mint a bunkók, ez is benne volt a cikkben. Most már óriási a tömeg, de elég fegyelmezetten préseljük magunkat a kocsikba. Ahogy látom, elsô világháborús, katonai hátizsákokba pakoltak az emberek, nyilván volt valami súlyhatár, kár, hogy nem szóltak elôbb, azért én is magammal hoztam volna ezt-azt. Zötyögünk, mint a birkák. A jövô a Szabadság hídnál kezdôdik, ott jön föl a földalatti, a kettes vonalán, ragyog a nap, erôs tavasz van, a Duna széles, mint a Misziszipi, csak fogalmam nincs, hogy azt hány essel meg pével kell írni. Valahonnan tudni lehet, hogy 2153 van, március bárhanyadika. A Szabadság híd is ötször akkora, klónozták, vagy betették egy gépbe, vagy drágám, most meg mi mentünk össze. A budai oldal tele van csillogó felhôkarcolókkal, kábé, mint Frankfurt, mikor még Ungarn volt a Schwerpunktthema. A Vár pici, buta ékszerdoboz, nyilván ott van a vigalmi negyed, vagy megcsinálták az egészet, mint a loftokat Amerikában, és most ott laknak a multik vezérképviselôi. Magam se értem, miért, de pont kezd egész jó kedvem lenni, amikor odafurakszik hozzám egy sovány irodakukac, és a jegyemet kéri, ellenôrzésre. Hát ezt nem hiszem el, öreg, evakuáltok, és frankón lukasztani kellett volna? Mindenki röhög, a kukacnak annyi, elsápad, átmegy egyszeru utasba, sértetten nézi a vállak között a Dunát, ahogy szennyesen hömpölyög. Hirtelen lesz csönd, mintha mindenki egyszerre gondolna rá, hova fogunk odaérni.
A kazánt hallom meg elôször, fölbúg, nem rögtön tudom, hogy mi az, amit hallok, lassan jövök csak rá, elôbb van a homályos szorongás, hogy fölrobban és széttép valakit, aki a szomszédjában újságot olvas, ki olvasna hajnali négykor a vécén, a szorongást persze nem a logika vezérli, hanem Embólia kisasszony, már akinek e név mond még valamit, ebben a szorongásban, mintha valami lében volna eltéve, úszkál a kazán képzete, jó, tessék, itt vagyok, gyerünk, a fiam szuszog, felnyög álmában, így csinál belôlem várakozót, akkor jöhetnek a kutyák, elôször csak egy hang, távolból, szaggatottan, mintha talált volna valamit, aztán közelebbrôl is egy, ez kicsit sikoltásszeru, telihold van, a fenyô ágai között, rézsút a takaróra süt, rögtön fölrémlik a két dög a Szentendrére vezetô országút nedves aszfaltján, a fényszórók sugarában, félrerántom a kormányt, elôször balra, aztán jobbra, kinézek a leállósávba, hat többé-kevésbé összetört kocsi, cigarettázó rapperek, vagy káprázik a szemem, biztosítási papírokat töltögetnek a zuhogó esôben, a kazán hirtelen áll le, a csend a zaj hiánya, ahogy a boldogság a boldogtalanságé, mondja a kissé ellenszenves, ám tárgyilagos hang a fejemben, hallom, ahogy nem zúg a gáz, fülsértô, tényleg, aztán váratlanul elhallgatnak a kutyák is, nem marad más, csak a tompa dobütés a párnában, a saját szívemet hallom, akkor sír föl a fiam, végre föl lehet ugrani, villanyt gyújtani satöbbi, ahogy minden normális ember csinálná.
A péterváradi várdombról nézem a szétbombázott hidakat, sajnos, nem hoztam magammal a napszemüvegem. Ünnep van, február másodika, Újvidék szabad királyi várossá nyilvánításának sokadik évfordulója. Odalenn a hídfônél, pár méterre a vérengzés áldozatainak emlékmuvétôl, hangszórók vannak felállítva. Ma rituálisan elkezdik a híd újjáépítését. Egy magyar katona belelôtte kedves folyónkba Bokros Árpádot, a családjával együtt, mert történetesen az izraelita felekezet tagjai voltak. Bokros nevét cirill betukkel vésték az emléktáblára, sok száz más névhez hasonlóan. Házfalon grafitti, a NATO T-jét kicserélték horogkeresztre. A csajok Újvidéken feketében járnak, mint pár évvel ezelôtt otthon, de itt valahogy másképp hat ez a szín. A híd hullájától pár méterre, egy stégen kis bár, szerelmespár ült a teraszára, napozni. Egészen valószínutlenül meleg van. A várfal egyik kiszögellésében egyszemélyes lôállás: kôkabát, pici lôréssel, rálátni onnan a folyó kanyarulatára, a másik híd roncsára. Zsaklina azt mondja, ha nagyon elegük van mindenbôl, idejönnek éjjel, és üvöltenek. Kiüvöltik magukból a rosszat. Azt kérdeztem, elnevezték-e valahogy a helyet. Csodálkozva néz, nemet int a fejével. Hogy lehet-e tudni, ki jött ide elôször üvölteni. Mert akkor evidens volna. Nevet, és mondja, hogy nem. Kicsit távolabbról nézve a bástyácska életveszélyes, bármikor rádôlhet a várfal alatti meredélyre. A hídfô elôtt óriásplakát, a Memphisz nevu cigaretta fogyasztására buzdít. Kétmotoros repülôgépet ábrázol. Virág meséli, hogy egy amerikai gép egészen közel repült a tartományi végrehajtó tanács gigantikus épületéhez, és egyetlen rakétával kilôtte a honvédelmi iroda négy ablakát. Minden egyebet sértetlenül hagyott. Bozsikot pedig pár évvel ezelôtt megbüntették a szerb rendôrök, mert nem volt fekete nejlon a kocsija csomagtartójában, az esetleg általa késôbb okozandó közúti baleset föltételezhetô áldozatainak letakarására.
Kiürítettem egy doboz családi gyufát, és beletettem az ékszerteknôst. A doboz címkéjén népitáncos, be kéne még valamivel csomagolni, de karácsonyi maradékpapírral mégse lehet. Zavarba jövök, eddig úgy tudtam, nem hiszek istenben, erre cicomázni akarom a lassan bomló húst. A végén beleteszem az egészet egy uzsonnászacskóba. A doboz majdnem tele volt, a gyufák a tuzhely fölötti, retróra zománcozott merôkanáltartó vályújában hevernek, halomban. Egy másik gyufásdoboz foszforcsíkján fogom ôket meggyújtani. Minden szál nekrológ; amíg el nem fogy a doboz tartalma, kénytelen leszek emlékezni. Délután fölhív valaki telefonon, és a beszélgetés egy pontján közli, Irinyi állítólag nem azért találta föl a gyufát, mert föltalálhatnékja volt - egyszeruen imponálni akart a nôjének. A doboz egy napig kint hever az ajtó elôtt, aztán vasárnap este kidobom a kukába. Hétfôn úgyis jönnek a szemetesek.
Mintha telefonon hívna valaki, Magyarországról. Nagyon ismerôs hang. "Szervusz, drága, sajnos, elég nagy baj van." Nagyon ismerôs, alig merek ráismerni. Soha nem szólított még így. Fölébredek, zuhog a hó a Tátrán, látom a szálloda elôtti park lámpáinak sárgás fényében. Egy hétig nem merem visszahívni. Tegnap este megpróbáltam, de nem vette fel senki a kagylót.
Ôsz végén darazsak költöztek a padlásra. Hajnalonként húsz-huszonöt megtalálta a bejárati ajtó réseit, és behúzódott a meleg elôszobába. Félálomban vergôdtek a kôpadlón, szédülten keringtek a lámpa körül. Könnyu volt ôket elintézni. Azt gondoltam, majd ha fagy, leverem a fészket. Fejben kidolgoztam a védôfölszerelést: síruha, gumicsizma, a lányom vívómaszkja, szerelôkesztyu. Decemberre eltuntek. Azóta ketyeg az óramu.
Miskolczy Ambrus: A Führer olvas. Don Quijote, Robinson, Gulliver, Tamás bátya kunyhója - Schickelgruber szerint ezek univerzális muvek. Elég szekszi, nem? Törpék, kurvák, bennszülöttek. Elég, ha csak Péntekre gondolunk. Budapest pedig egész egyszeruen lenyugözi. Budapest a legnagyszerubb, amit csak el lehet gondolni. Wittgensteinnel még Linzben, kamaszkorukban összevész, ez állítólag az egyetlen zsidókhoz fuzôdô, negatív személyes élménye. A Tractatus szerzôje késôbb az oroszoknak kémked, és a következô talányos kijelentést teszi: Józan értelemmel Hitlerre nem lehet haragudni, mennyivel kevésbé Istenre. A Führer pedig a vége felé már nagyon fáradt, legszívesebben kiállításokra járna és olvasgatna. Nem marad rá idô, sajnos.
Majd megint kimegyünk a temetôbe, az apám születésnapján. Teleengedek egy kólásüveget vízzel, azzal mosom le a követ, a maradék meg jó a virágoknak. Elég rossz a csap, fél kézzel kell ügyetlenkedni. Néha jön valaki, akkor annak segítek. Vagy ô segít nekem. Letérdelek a sírnál. Kicsit tépem a gazt, az már ilyenkor jól kijön. Mécsest veszünk, azt a tízforintost, mert a piros burás ronda szerintem. Ez meg elalszik, és ha van egy kis szél, nagyon nehéz meggyújtani. A tenyerembôl kell szélfogót csinálni, és úgy vinni oda a lángot a kanóchoz. Nem tudok egyetlen imát se. Megpróbálok úgy viselkedni, ahogy az apám, amikor kettesben jártunk oda, a szülei sírjához. Sárga virágot viszek, mert azt szoktunk. Mielôtt elmennék, megérintem a sírkövet, ahogy ô tette, amíg élt. Nem tudok nála jobbat kitalálni.
Meggyilkoltak. Bonyolult sztori, úgy nagyjából B kategóriás, a végén leszúr
valaki a saját rózsagyökér nyelu késemmel, én meg, amilyen hülye vagyok, amint a
gyilkos magamra hagy, azonnal kihúzom a kést, aztán persze rögtön eszembe jut,
hogy így viszont el fogok vérezni. Szerencsére idôben felébredtem, így
elkezdhettem az azonnali tüdômutét esélyein gondolkozni. A penge ugyanis néhány
milliméterrel elkerülte a szívburkot, áthatolt a bal oldali lebenyen, és a
negyedik-ötödik borda között állt meg. A hegye valószínuleg elgörbült a csonton.
Valamivel jobban sajnáltam, mint magamat.
Türkizzöld a Balaton, kristálytiszta, és valahogy alulról világították meg,
mint a milliomosok medencéit. Egy nô ül a parton, ötvenes évekbeli, fekete,
kibolyhosodott, egyrészes fürdôruhában, vékony, fehér lenvászon lepedôn. Úgy
három méterre állhatok tôle. Szeptember, talán. A lepedôt - az ostoba
tömegszekrény belsejébe ragasztott házirendet megszegve - a szállodából
csempészhette ki. Néha jön egy szélroham, fölfújja a kövér derekára, mert
rosszul dugdosta a csücsköket a homokba. A kendô is, amit a fejére kötött, abból
az anyagból van. Az úttörôk piros nyakkendôje a vörös zászló egy darabja. Ez
jutott eszembe. Oldalra fordítja a fejét, mint egy lassított felvételen.
Himlôhelyes az arca. Vagy mintha valamikor fölrobbant volna mellette egy
lôporoshordó.
A Pozsonyi úton szétverték egy nônek a fejét. Üzleti ügy. Játékteremben
dolgozott a nô, bejöttek ketten, és vascsôvel szétverték a fejét. Azt mondta a
szpíker a Híradóban, hogy csak a fejét ütötték. Túlélte, kómában van. Mutatták a
fejét, valahogy kilógott a lepedô alól a hordágyon. Véres tárgy. A Pozsonyi úton
amúgy egy másik Magyarország kezdôdhetne, igaz, nem most, mondjuk harminchétben.
Nekidôlnék a bauhaus ablakpárkánynak, nézném föntrôl a Szent István parkot.
Játszanának odalenn a hóban a retrieverek.
Vörös ruhás lány, a Gólya áruház elôtt, térdel az álmos latyakban, balkézzel
fogja a stoptábla rúdját, nagyjából, mint a kurvák a Derrick obligát
háttérbárjaiban. Térdel, ezüstöt hány a kanális rácsára. Nem látom az arcát.
Csak félre ne menjen. Köhög. Folyékony ezüstöt. Betut öntöttek valaha ilyen
ólomból. Szóleves. Bíbor estélyi. Skarlát betu.
Csecsemôrobot a tévében. Angolok találták ki, hogy az majd elvenné a kamaszok
kedvét az óvatlan gyerekcsinálástól. Ugyanúgy kell etetni satöbbi, mint az
igazit, de ez mégse tamagocsi, mondta a föltaláló, mert ez, ha nem gondozzák,
egész éjjel sír. Azt is hozzátette, hogy reméli, rövid idôn belül minden
háztartásban - esküszöm, ezt mondta, háztartásban - lesz belôle egy. Közelrôl
mutatták, mintha igazi csecsemô háromnapos hullája volna, amit - biztos, ami
biztos - még megrugdostak picit rendôrcsizmával.
A gyulést az Ó utca 48-as számú, körfolyosós ház udvarán tartották, talán nem
fölösleges megemlíteni, hogy a fáma szerint itt muködött valaha az
erkölcsrendészet. Azt a nagy porolót, amit hatvankettô körül a Fehérék kislánya
használt nyomorék felemáskorlátnak délutánszám, valaki kihurcolta, viszont
berendezték az udvart régi, öntöttvas lábakon álló, agyonfirkált iskolapadokkal,
a tintatartók persze már rég eltuntek, csak a töredezett szélu, nagyjából Szent
István ezüstjét idézô méretu lyukak emlékeztek rájuk. A Miniszterelnök Úr
feleségével a sugarasan elhelyezett padsorok origójában ült, egy tanári
asztalnál - késôbb, mikor fölébredtem, mit csináljak, eszembe jutott az a
földolgozhatatlan szégyen, amit ama bizonyos házaspár bohózatba illô
tárgyalásának közvetítésekor éreztem. A Miniszterelnök Úr elé, az asztalra -
nagyjából oda, ahová a nagyszünet zajától fölingerelt osztályfônökök a
keresztszemes hímzésu borítóval védett naplót szokták baszni - valami
karácsonyfatalp-félére körülbelül ötméteres kályhacsövet szereltek, a csô rézsút
meredt fölfelé, negyvenöt fokos szögben, mint egy obszervátor. A szónok arról
beszélt, hogy véleménye szerint a földelés rögzítésének legalkalmasabb módja az
volna, ha a drót egyik végét ragtapasszal a Miniszterelnök Úr - itt udvariasan
Orbán Viktor felé fordult - nem létezô bajszának helyére, másik végét pedig az
obszervátor hullámosra hajlítgatott pereméhez rögzítenék. Ekkor szerényen, ámde
annál határozottabban fölálltam, és az ünneplôbe öltözött házaspárhoz sétáltam,
az utolsó métereken magammal húzva egy zongoraszéket. Elnézést kértem, hogy
engem ilyenkor is földhözragadt, praktikus szempontok vezérelnek - itt kis híján
elakadtam, mert észrevettem, hogy az elsô, zöld-sárga földelôzsinór már
eminensen fixálva lett -, de nem értek egyet az eljárással: a rögzítés
fundamentumául választott fölületek - így mondtam, fölületek -, hümmm, eltérô
zsírzódási együtthatója miatt. A Miniszterelnök Úr ekkor rám pillantott -
tekintetében hála, bátorítás és önirónia keveréke. Fölmerült a gondolat, hogy
egyszer hosszabban is elbeszélgethetnénk. - De Te sose érsz rá, Viktor -
mondtam, mire mindhárman zavartan nevetgélni kezdtünk. Fölálltam és elbúcsúztam,
fázósan összehúztam magamon makulátlanul fehér, frottír fürdôköpenyemet. A
helyemre igyekeztem a tapsviharban, ami persze nem nekem szólt, hanem az
idôközben a pulpitushoz lépô soros szónokot köszöntötte. Az egyik padból Roskó
Gábor emelkedett fel, a napokban járhatott fodrásznál, és agyonmosott, Super
Rifle farmernadrágot viselt, trafikokban potom összegekért vásárolható,
repedezett lakkövvel, hozzá elöl muszlinbetétes, fekete nôi blúzt, begyurve, a
karján valamelyik amerikai egyetem klubjának jelvényével. Öltözékére azóta sincs
magyarázat. Hozzám lépett, átölelt, és azt mondta, látom, dumcsiztatok a
Vikivel, le van okézva minden. Elröhögtem magam, és azt válaszoltam, Gabikám,
nem panaszkodok, le van vajazva a tuti. A helyemre akartam menni, de amíg
nyaliztam, valaki már elfoglalta. Egyetlen üres hely volt, megkérdeztem,
leülhetek-e, de ülepem remélt helyén egy Szucs Judit-külseju nô tartotta
vadonatúj velúrtáskáját. Mintha volnának fekete ôzek. Rám pillantott, és
bonyolult magyarázkodásba kezdett, melynek lényege a kissé beszari, ám minden
alamuszisága ellenére mégis gyémántkemény visszautasítás volt. - Nem akarok
tapintatlan lenni, de ennél valamivel kevesebb alapozót kellene használnia -
akartam neki mondani, nem annyira bosszúból, mint amennyire a nôi nem föltétlen
tiszteletétôl indíttatva, de még idôben visszaszívtam; én se szeretem, amikor
valaki mindenhez ért. Inkább fölébredtem. Hajnali öt óra volt. Ilyenkor
Szigligeten megmagyarázhatatlan okokból harangoznak, holott nincs is pap, az
éjféli misét például fél nyolckor tartották, ez Komoróczy Géza szíves közlése.
Az özvegy mézédes hangon dakszliját szólongatta, aki vagy ami - az ablakból kitunôen látszott - remegô farral, erôlködve vizelt az öregecske hófoltok között, szügyig aljnövényzetben. Ezúttal a mexikói válogatott mezére emlékeztetô kötött hurkabélbe gyömöszölték. Vagyis hát, fogalmazzak pontosan, gyömöszölte az özvegy, ha kellett gyömöszölnie egyáltalán. A középkék mohairsapkára - az özvegyére - tévedt pillantásom, és - nyilván a tequila, valamint a nem sokkal utána küldött, mintegy két deciliter félédes saszla hatására, mely borfajtát a Népszabadság borkritikusa, bizonyos akceptálható alapelvekre (csemegeszôlô!) hivatkozva általában számuzött az iható borok családjából - arra gondoltam, hogy: öncenzúra.