Soha ekkora kísértést, hogy valamit éppen ugyanazzal a valamivel érzékeltess.
A Detonáta ellehetetleníti a róla való beszédet, ezt fölös szorgalommal úgy is
fogalmazhatnád, nem tûri a mellébeszélést. Szét kellene szerelni, és a szavaiból
- hozott, sötét anyag - megoldani ezt a kínnos feladatot. Csak hát, éppen a
megfelelõ létben találod ott azokat.
Solymosi igazi arisztokrata, írod, ha ügyetlen favágó volnál, akkor is meg
tudnád egy kezeden számolni, hányan halnának meg inkább, semhogy leírják azt:
magától értetõdõ. Nem írná le. Inkább a halál. Nota bene: Szûnjél meg, mondta
valaki az elbeszélõnek, mire õ: szûnjön meg a halál. Erre történik kísérlet. Aki
ír, valamiképpen a halállal foglalatoskodik, a halál kiiktatásával,
elandalításával, a halál picsába való küldözgetésével, írod.
Solymosi beszéde emelkedett beszéd. Mostanában nem kifejezetten divatos.
Lásd újra: sötét anyag. Kevés istenközelibb - bocsánat, ütsz szádra azonnal -
élet gondolható el a gazdátlan szamurájénál.
Tárgy és célszemély nélküli hûségben, takarékosan végigszívni.
A borotvahalét (Aeoliscus strigatus) például.
Még jó, hogy nem vagy a hasad ellensége.
Szokás beszélni költõi prózáról, ez valami olyasmit jelent: állati szép,
csak egy szót se értek belõle. Nem értem, mert nem mondja meg, hogyan legyen az
élet, miképpen kellene különféle helyeket berendezni. Hogy van a vízügyekkel
ésvagy mit akart mondani a költõ. Az irodalom ezzel szemben, Solymosié
legalábbis, szabadsággyakorlat. Mit kezdjek azzal a megismételhetetlennel, aki
vagyok, hogyan legyen belõle az egyetlen méltó lehetséges.
Megmaradni a nincsmaradásomban, ez a szabadsággyakorlat, tele C-elemmel.
Körülbelül, mintha ugranál egy talpast a Turulról, a mentõsök pedig föltartanák
ódivatú táblácskáikat, 4,8, kicsit szétnyílt a lábad. Végsõkig feszíteni a húrt
az albérlõk országában. Orbitális ribillió, pszichopraktika és nihildinamika.
Épp ezzel a kevéssel beérni a mindent.
Azt nyilvánvalóan mindannyian észrevettük, élni nem egy vaszizdasz.
Dráma, ha van, akkor azt a fényesség végletekig fokozott vágya idézi elõ,
idézi Solymosi, idézed. Sok mindenre lehet használni az irodalmat. Kétségtelenül
legalábbis. Ha azonban valamiért a kétség csillagjegyében megyünk a világra, a
fogalmazás - ki csinált hülye viccet? - mégiscsak élet és halál kérdése lesz.
Csak a legszükségesebbet, de azt aztán az utolsó vérig.
Isten nevét áthúzni a korrektúrában, és egy nõi hulla nevére cserélni.
A szerzõ közeli rokona a személyes létezést kémlelõnyílásnak nevezi, és
hozzáteszi, épp ezért kell tisztán tartani. A prózavakond járatokat fúr a pokoli
nyelvbe. A szerjózsa minden irányába. Megtisztulni ezen a tájon ambiciózus
bemocskolódással lehet, de megéri, mert a végén ott a kíméletlen, sivatagi havaj,
öreg halaknak.
Édes vásárló, ez a könyv minden bizonnyal vidám percek forrása leend,
ugyanis elvezet arra a helyre, Armaggedon Tours, ahol az alig elviselhetõ,
sirálysikolyra emlékeztetõ röhögés az egyetlen elfogadható magatartás.
Ha már itt tartunk, éppen az emlegettem közeli rokonról jegyezték fel,
felolvasásai féktelen kacagásra ösztönözték a közönséget, holott õ maga nem volt
egy kimondottan brakfelszigfridi alkat. Magam is tanúja voltam már ilyesminek,
írod, éppen egy Bálint-napon, egy szegedi szuterén alulfogalmazhatatlan
légterében.
Istenem. Mi történt?
Nem velünk, az nagyjából kideríthetõ. Mi történt a szavakkal, a
mondatokkal, a bekezdésekkel. Mi történt a történetekkel, mi lett nagyszerû
hõseinkkel, mi lett megható és felemelõ zárlatainkkal, mi lett a móddal, ahogy a
nagyságos olvasó talpát szokás csiklandozni.
Hallottam valakirõl, aki egy leírhatatlan szakszervezeti üdülõ
tévészobájába lépve azt kérdezte a Jézus Krisztus Szupersztárt nézõ alkalmi
csókosaitól: Ez az, aminek meghal a pali a végén?
Kábé ennyi az elmesélhetõ, ezt hagyták meg az istenek.
Nem marad más: kitalálni, hogyan magyarázzunk képeket egy halott nyúlnak.
Most mondjam a végére, hogy azért nem kell megijedni?
Hogy jobb félni, maradjunk annyiban.