(fóka, nő, gyerek, halott)

A fókát később ki fogom cserélni. / Az írók utcájában álltunk. / Ő <Szíjj Ferenc> legalább is unja, mert ötször elolvasta. / Szörnyű lehetett. / Hogy valami újat kéne. / Azt kérdeztem, rendkívül szellemesen, nő legyen-e benne. / Kis szemüvegcsillanás. Fóka, nő, gyerek legyen benne, és biztos a siker, válaszolta. / Tód ziher. Istók zicsi. / Arra gondoltam, ez nem lesz valami nehéz. Legfeljebb a fókát később kicserélem. Most és itt attól ódzkodnék, hogy bejelentsem, á la Garaczi, hogy tehát akkor az egész ügyet fentebb megoldottuk, van fóka, nő, gyerek, a fókát legfeljebb később kicserélem. / Hattyúra jó lesz? / Az úgyis olyan irodalmi. Bár németül meg mintha egy trágárságra hasonlítana. Nem mindig lírai állat. / Mondjuk lementem a Nővel, a Gyerekkel és - ráadás! - a Gyereknővel az öbölbe, kicsit csúszkálni a jégen, elég tisztességes ragyogás, korcsolya, szánkó, cipőtalp és vagy <vagy!> tizennyolc hattyú.  Kicsi  halak homorítottak az üveglap alatt, pár centire, elérhetetlenül. Azokat nagyon közelről kell megnézni. A Gyerek lemászik a szánkóról, nehézkesen, mint a reumások, leguggol, és azt mondja: HAJATKA. ADOM! Nem bírjuk odaadni. Később az orrára teszem a napszemüvegemet, mert fintorog - baromira tetszik neki, ráadásul többen látják a partról, hogy mennyire jó fej az apja. A Gyereknő korcsolyázik, időnként üldözőbe vesz egy hattyút, a madár menekül, nevetséges totyogás után lenyűgöző ívek az égen, ahogy fordul a fehér test, műanyaghangok, mintha a csőrén bemenne a szél, s hátul jönne ki, valami résen. De nem az jön ki. Sárga, elnyújtott, nedves háromszögek, kis adagokban, hattyúszar, az majd belefagy a jégbe. / Állunk a Nővel és kiabálunk, hogy a Gyereknő ne menjen beljebb, ne kövesse olyan messzire a hattyút, a többi közé. Mintha ott már nem volna olyan biztonságos.  Talán van ott valami repedés. A titkos vágy, legalább egyszer beszakadni. / Hogy mi van ott lenn, (kásás mennyország), és hogy milyen  erősek vagyunk, hogy mégis visszatértünk. Kopott bádogbögre, tábortűz, a hátamon pokróc : mesél az öreg Sólyomszem. Vagy valamelyik Baradlay. / Lehet tudni, hogy mindig jöhet egy repedés, mintha szövegben egy következő mondat, hosszú, alattomos - ki készül arra fel. / Két hete volt halott, és mindjárt jött három álom, régen ezekre mindig várni kellett, néha éveket, vagy annyi sem volt elég, - a nagyapámról például nem tudok álmodni, igaz, egyszer szembejött velem a Pannónia utcán a híres, irhával bélelt, hosszú bőrkabátjában, majdnem megszólítottam -, de most szinte azonnal megjöttek az álmok, mindjárt három, egyetlen éjszaka, az első valami boxmeccs, boxolt  is, fiatalon, de most, az álomban épp annyi volt, mint két hete, az ötvenes évek poros fénye, ezekben a sportcsarnokokban virslit lehetett enni a szünetekben, átázott papírtálcák, mindig egy nő ordít, vért szoktak akarni, de most, az álmomban ez nincs, egy kövér, arctalan férfival verekszik az apám, nincsenek egy súlycsoportban, már beszólnék, hogy ez nem igazság, amikor kiüti az apámat, többen beugranak a szorítóba, mert baj van, reanimáció, az apám a szemembe néz, a földön fekszik, kicsit felemeli a fejét, és néz a szemembe, nyugodtan, figyelmesen, mintha én tehetnék valamit ; a másodikban egy utcasarkon találkozunk, ott áll meg a kettes villamos <Jászai Mari tér> , megöleljük egymást, tudható, valahogyan, hogy utoljára, de mintha csak az öltönyét ölelném, olyan kevés test van a szövetben, búcsúzik, eltűnik az utcasarok mögött, úgy érzem, elesett, odafutok, de nincs már sehol; a harmadikban ősz van, valami nedves, dekete sugárút, az égből ezüstpénzek hullanak, de ez nem metafora, kérdezem a Nőt, akivel élek, és aki a  Gyerek anyja, hogy mi ez?, azt mondja, le szokott esni ilyenkor vagy hatszázezer forint, dehát akkor miért nem szedjük fel, kérdezem, és már térdelek is le, ő segít, szánalomból, ezerforintosok is vannak, ezt eddig nem is tudtam ezresek, ezüstből?, távolabb egy ház, az apám háza, ahol laktam és lakni fogok <elköltözött onnan> , öt emelet, az ablakokban senki, dehát mit fognak szólni, ha mégis kinéznek, és meglátják, mit csinál az apám fia. / De nem volt repedés. / Csak sütött a Nap erősen, és boldog voltam. / Néztem a Nőt, a Gyereket. / Éreztem a boldogságot. / Azonnal múlni kezdett. Mindig épp úgy múlik el, mint a fájdalom. Annyi marad csak, mint a kezünkben, beim Griff in das Spinnennetz, ha belemarkolunk a pókhálóba.