KOVÁCS ESZTER: ÉS 98/23
Igaz történetek
Németh Gábor új könyve nagyon különbözik eddigi köteteitôl. Kritikám célja így hát nem más, mint hogy ezt az írói váltást (röviden, és nyilván a teljesség igénye nélkül) körvonalazni, jellemezni próbálja.
Ki ilyen, ki olyan hozzáállással, de mindenképpen sokan foglalkoztak Németh Gábor prózájával, szövegeivel (más mûfaji meghatározás nemigen lehetséges), maga a szerzô is nemegyszer nyilatkozott – hol explicit módon, hol közvetve, a szövegein keresztül – a saját szövegformálási eszményérôl. Ezek alapján és velük egyetértve mondom tehát a következôket (lehet, hogy valamelyiket én találtam ki, nem akarom senkire se rákenni): a Németh Gábor-i szöveg az egymáshoz csak lazán kapcsolható epikai töredékek egymásutánjával, sôt, egymásmellettiségével – amely töredékek talán egy kibontakozni képtelen történet magvai, inkább csak foszlányok, metszetek egy valóságos kontextust nélkülözô térben – a történetmondás nehézségeit, illetve lehetetlenségét példázzák. Az egymásmellettiséget egyrészt azért tartom szerencsésebb megnevezésnek, mivel a töredékek sorrendisége nem meghatározó, az egyes darabok nem feltételezik egymást, másrészt minden jelenségnek ugyanakkora a súlya, illetve súlytalansága, azaz minden dolga a világnak, ami ezekbôl a nem-történetekbôl kiolvasható, egyenértékû.
Az író (elbeszélô) nem bízik saját hatalmában, illetve kétségbe vonja a saját hatalmát, illetve nem feltétlenül akar vagy tud mit kezdeni a hatalmával – csak azt írja le, ami tudható. (Mindegyik igaz lehet.) „Felôlem nézve általában rögtön bedöglik (ti. a történet) ott, hogy nevet kellene adnom.” (A hátétépé / vévévé/ német / hö címû írásból, Pompeji, 1997/ 2-3)
Milyen utak kínálkoznak akkor ezek után? Létrejöhet egy teljesen személytelen, szubjektumon túli, illetve hozzáférhetetlen szubjektumú szöveg – ilyen A Semmi Könyvébôl. Vagy pedig – de hadd idézzek még pár sort az elôbbi szövegbôl: „Volna még, hogy rutinból be az egyes szám elsôbe. Úgy meg tényleg igazából csak magamról tudok, különben úgy érezném, hogy csak hazudozok összevissza.” Szóval, ez történt. Ebben a kötetben – a „Soha senki nem talált ki semmit, és soha nem is fog” bernhardi mottó szellemében – magáról beszél. A huron tó kisprózái (tárcái? mindegy) tehát olyan hiteles, igaz történetek, melyek azon a tételen alapulnak, miszerint az egyetlen dolog, amirôl biztonsággal és kételyek nélkül állíthat valamit az ember, az önmaga („jaj én vagyok az ómega s az alfa”), – s meg sem próbálnak megküzdeni a fikcióval. Úgy gondolom tehát, hogy Németh Gábornak az írással, leírhatósággal kapcsolatos alapvetô dilemmái nem változtak, ez egy másfajta, ha tetszik, válasz, ugyanarra a problémára, amely válasz egyébiránt egyszerûbbnek, intellektuálisan legalábbis kevésbé izgalmasnak tûnik – olvasni viszont könnyebb, ez se utolsó célja egy könyvnek, gondolom én.
Igaz történetekkel állunk szemben, erôs epikai váz nélkül, elmondható cselekmény(ek) ugyanis továbbra sincs(enek). (Nem így Garaczinál, akinél az élettörténet egy sokkal biztosabb alapot jelent és bizonyosfokú linearitást eredményez – érdekes egyébként, és nyilván nem véletlen, hogy Garaczi is magára talált, magához nyúlt – ez egyre jobb, szóval, mint témához.) A Németh-könyv esetében a szövegek közti kohéziót egyedül Németh Gábor személye és személyisége adja, mert róla van szó, az ô gyerekkoráról, az ô fiatal(abb) koráról, az ô családjáról, barátairól, az ô gondolatairól, érzéseirôl, tulajdonképpen véletlenszerûen, mozaikszerûen. A túlzott – vagy helyesebben: kizárólagos – személyesség azonban mindenféle veszélyeket rejt magában, többek között azt, hogy óhatatlanul elôjönnek olyan kérdések, történetek, esetek, stb., amelyek az olvasó számára nem biztos, hogy fontosnak, kardinálisnak tûnnek. (Magyarul, a szöveg könnyen öncélúvá válhat.) Ez fôleg akkor jelent problémát, ha az egész írás (mármint egy egész írás, nem az egész könyv) apropója egy ilyen, számomra mondjuk súlytalan, vagy nem igazán revelatív ügy. Ilyennek gondolom például a (mondatok pénzért) vagy az (olyan jó volna, ha) címû írásokat. Szerettem viszont az (ezüst kossuth), a (különös megkönnyebbülés), a (zsidó vagy?) szövegeit, de ezt majd mindenki eldönti magának.
Végül az írások sajátos reflektáltságát szeretném még kiemelni, ez a könyv ugyanis kétszer írt könyv. Arról van szó – legalábbis így tûnik –, hogy az író, miután újraolvasta a szövegeket, azokat a részeket, mondatokat, szavakat, amelyeket túlzottnak, félreérthetônek, zavarosnak tartott, azokat egyszerûen bennhagyta, és utána, dôlt betûvel, két ilyen: <> jel közé ékelve hozzáírta a mai véleményét, immár egyes szám harmadik személyben. (Pl. „távolabb egy ház, az apám háza, ahol laktam és lakni fogok <elköltözött onnan>, öt emelet” – így mûködik.) Egyszerre két gondolkodásmód van rögzítve tehát, ez az eljárás pedig elvileg bármeddig folytatható, elképzelhetô egy öt évvel késôbbi harmadik, egy tíz évvel késôbbi negyedik átirat, az újabb és újabb kommentárokkal együtt az eredeti (a legeredetibb, tehát nem az, amelyiket most olvashatunk) egy hatalmas korpusszá fejlôdhetne – na de ezt már Németh Gáborra bízom.