Gondolataiba merülve fel sem tűnt neki, hogy a városlakók különös módon eltűntek a környékről, míg valami fel nem riasztotta.
Örülök, hogy újra látlak, kedvesem.
Kétségtelenül egy gondolat volt, de nem a sajátja. Körülnézett, megpróbálta kitalálni, hol lehet a másik. Csak ekkor vette észre, milyen kihalt a tér. Az elméjében formálódó halk „Miért?” –et porként fújta el a következő üzenet.
Hosszú idő telt el.
-Ki vagy te? És hol? – mondta a lány fennhangon.
Szóval nem emlékszel rám? Már többször találkoztunk…
Szemei tágra nyíltak. – Többször… - suttogta.
Igen. Mégis…
-Mégis mindketten élünk még. – fejezte be.
Lépteket hallott maga mögött, megfordult és meglátta a férfit. Magas volt, hátán kék köpeny, oldalán fényes, vörös markolatú kard. Sötét, hosszú haja éles ellentétet alkotott szürke szemeivel és sápadt bőrével. Rajta sem látszott az utazás nyoma, az arcán lévő mosoly amolyan „már vártam rád” – féle volt.
-Nem akarom újra… - suttogta a lány.
Álmok.
Vakító fény, szürke kőterem, benne öt oszlop, kard sziszeg az arca felé, tőre célpontot keres…
Pontosan. Emlékezz, kedvesem.
Megint egy szoba, most vörös. Talán márvány. Hét oszlop. Ez alkalommal Villámot idéz, a férfi könnyedén kitér, az ezt követő két Víz-sugár elől szintúgy.
Látom, közelebb jársz már…
Hosszú folyosó, szélein huszonkét oszlop. Kék kő. A férfi feléje rohan, két kézzel szorítva kardját. Levegőt idéz maga köré, forgószelet, de ellenfele gyorsabb. Ütést érez a vállán.
Emlékszel már rám, Yuki a Felhőtündérek Rendjéből?
-Nem vagyunk rend. – válaszolta.
-Ugyan már, Yuki. Még mindig azt hiszed, hogy ti tündérek különbözőek vagytok? Hogy ti Felhők egy fajt alkottok? – kérdezte a férfi. Ez volt az első alkalom, hogy saját hangját használta. – Még mindig azt hiszed, hogy egy Felhőtündér sem válhat Naptündérré a megfelelő gyakorlás után? Ugyanúgy idézitek meg az Erőket, bárhonnan származzon is. Levegő, Víz és Villám, vagy Tűz, Fény és Lélek, mi a különbség?
-Te nyomorult szürke elf! Te ezt nem értheted! – kiáltotta a lány.
-Nyilvánvalóan. Mestere lehetek-e én, Ruyan az Árnyaktól, az Erőknek? Ugyan, kérlek. – gúnyos hangja haragra lobbantotta a lányt.
-Mit akarsz? Miért vagy itt? Hol van a szoba? Hol vannak az oszlopok? – kérdezte.
-Látom, végül rájöttél. Nincsenek oszlopok. Nincsen kő. Nincsenek színek. Vagyis… - kezdte.
-Nincsenek szabályok… - motyogta a lány.
-Ez alkalommal vége, Yuki. – mondta a férfi.
-Minden végetér majd az első találattal, mint mindig, mint kétszáztizenhét alkalommal. Újra felébredünk majd. – válaszolta a lány.
-Ezúttal nem. És ez nem egy álom. – fejezte be a férfi. Tulajdonképpen igaza volt. Nem álom. Többé már nem. Végre.
-Akkor hát HALJ MEG! – kiáltotta a lány, ledobva magáról köpenyét, felfedve két áttetsző, azúrkék szárnyát. Felemelte karjait, hogy megidézze az Erőket. Süvöltő Levegő-dárdákat küldött Ruyan felé. Az széttárta kezét, tökéletes fekete lepel ölelte körül – Sötétség védővarázs. A lány csapása vibráló robajjal oszlott szét rajta. Amikor a köd eltűnt, Ruyan sem állt már ott. Yuki szemei tágra nyíltak, megfeszült.
-Hol…- kiáltása azonnal félbeszakadt.
Fájdalom. Vér csordul. Könnyek. Ez nem lehet. Fénylő acél. Vér, vér! Hol? Mögötted.
Az elf kardja ellenállás nélkül hatolt át a tündér testén. A lány néhány másodpercig hitetlenkedve meredt a mellkasából előbukkanó pengére. Aztán már nem látott semmit többé.
Ruyan lassan kihúzta a fegyvert Yuki testéből. Megfordította, hogy lássa az arcát. Finoman, óvatosan lezárta szemeit. Könnyek patakzottak rajta, mikor megcsókolta a lány ajkait. Felnyalábolta a testet, beletette a szökőkútba és otthagyta a jéghideg vízben.
Aztán megfordult és elment.
A világ lassan eltűnt lábnyomai mögött, beleveszve a semmibe.
