Rózsaszín ámulat
Reggel 8-kor indultunk Debrecenbôl, ennek ellenére (hála a gyôri dugóban eltöltött másfél órának) csak este 7 körül láttuk meg az elsô rózsaszín irányjelzô táblát Wiener Neustadt határában - innen ilyenek vezettek bennünket, végig a régi repülôtérig. Beálltunk a legalább húsz magyar busz mellé a parkolóba, aztán irány a koncert!
Délután alapos kis zuhé volt, talán ezért kezdtek a fiúk fél 9-kor (a körben elhelyezett összesen hat, többemelet magas hangtoronyból elôvarázsolt) kvadró békakuruttyolással és esôcsepegéssel. Egy mellettem álló középkorú pesti már ekkor azt kezdte emlegetni, hogy most már meghalhat, mert eljutott egy Pink Floyd-koncertre. Fölöttünk repülôgépek köröztek.
A negyedgömb alakú színpad legalább húsz méter magas lehetett. Ívén egyetlen sor fényszóró futott végig, de fényszórók voltak a színpad elôtti lejtôs lapokon is. Néhány méter magasan egy pagoda-tetôt utánzó háló futott végig. Jóval a színpad elôtt lomha hajóként húzódott a keverô és a vetítô.
Háromnegyed 9-kor bontakozott ki a füstbôl a zenekar és a kísérôzenészek. És belevágtak! A félgömb tetejéig felhúztak egy reflektorokkal övezett jókora, kör alakú vetítôvásznat. Az elsô szám (Shine on You, Crazy Diamond) alatt a hozzá készített filmbetét pörgött rajta, legtöbbször azonban csak a fények játszottak ott. Lenyűgözô kompozíciókat mutattak be az igazán nem sok lámpa segítségével. Hol hullámokban váltakoztak a színek, hol az egysejtű csillóinak söprögetését idézô pászták futottak végig, hol labdaként pattogtak a fénykörök a színpad teteje és a vetítôvászon között. Néha bíborba/kékbe, néha egyszín sárgába öltözött az egész negyedgömb. Erôsebb dobütéseknél sárga és zöld lézernyalábok spricceltek szét a fejünk fölött, bennük ezüsttűk záporaként hatott a néha szemetelô esô. Egy órán keresztül zakatolt a zene - az új album dalai régiekkel keverve. A Time alatti film egy óra belsejébe vitt minket, ôrültként száguldoztunk a futurisztikus fogaskerekek között, a muzsika és a kép egysége elvarázsolt, kiragadott a sokaságból, már egyedül repültem a mindent betöltô szerkezetben. Gilmourék varázslatára eltűnt a százezres közönség, összeszűkült a való világ, s csak az a másik létezett tovább óriásira tágulva és befogadva, amelyet ôk teremtettek gitárjaikkal és szintetizátorjaikkal.
A One of These Days alatt a színpad mellett álló hangtornyok tetején reflektorszemű, lógó nyelvű műanyagmalacok bukkantak elô, s mozogtak az ütemre, miközben lézersugarak táncoltak mindenfelé.
Negyedóra szünet következett, s aztán, mintha mi sem történt volna, folytatódott az igézet. A vetítôvásznon szálltak a High Hopes léggömbjei, pörögtek az Astronomy Domine galaxisai. A vokálos lányok végigáriázták az Eclipse-t, a négy gitáros egy-egy akusztikus gitáron játszotta a Wish You Were Here-t. Aztán sorban egymás után jöttek a The Wall örökzöldjei, mialatt körülöttünk körözött egy helikopterhang, a basszus pedig a legmélyebb zsigereinkkel babrált. Az utolsó számok alatt óriási, lassan forgó gömb emelkedett ki a keverôhajóból. A gömböt beborító tükrökrôl visszaverôdô fény milliónyi ponttal szórta tele a színpadot és a tömeget. Aztán a gömb szétnyílt, nyolc-nyolc szirma hajlott lefelé és felfelé, majd a két virág egymással ellentétesen forogni kezdett. Megvadult lézerek cikázásával és fényorgiával búcsúzott a Floyd - elôször.
A ráadást nem volt nehéz kierôszakolni. Run Like Hell, s a zene, a látvány újra tűzbe hozta a régi repülôtéren összeseregletteket. Söprögettek a végtelen zöld lézerek, felröppentek és szétfröccsentek a tűzijáték-rakéták, ünnepelt a közönség. Ünnepelte a muzsika, a fények és a lelkek eggyéolvadását azon a szentéllyé változtatott pusztaságon. Majd egy végsô, ôrjítô roham után a körvászon minden reflektora mögött szétrobbant egy-egy narancssárga gömb, s az arra az estére varázslókká változott zenészek végleg letették varázspálcáikat.
Fél tizenkettôkor indultunk el kifelé az arénából. Körülöttünk sugárzó arcú, elégedett, boldog emberek. Akikkel együtt éltük át a csodát.
E-mail címem: [email protected]
