Hangjegyzet Nr. 5.

Kedves, szeretve tisztelt, nagyrabecsült főszerkesztőm, látva a hangJEGYzet gigantikus sikerét, nem bírta megállni, hogy ne írjon ő is egy albumajánlót (Aphrodite's Child - 666). De ebben a rosszban is van valami jó, hiszen így a különböző zeneértelmezési módszerek világába való betekintést élvezheti az olvasó (avagy ezek okozhatnak szörnyű kínokat neki). De jöjjön, aminek jönnie kell...

The Cranberries - No Need to Argue

Egy kis jó popzenére vágysz? Valami hangulatos muzsikát akarsz hallani egy fiatal, tehetséges zenekartól? Szereted a különleges hangú énekesnőket? Esetleg ínyenc vagy és minőségi zenét akarsz hallgatni? Nincs szükség vitára, veszekedésre, hallgasd meg ezt az albumot!

Aphrodite's Child - 666

A mára már feloszlott, '68-ban Párizsban alakult görög trióban olyan zenészek muzsikáltak, mint Vangelis, s a késôbb a mai magyar giccsgyártókat is megihletô dalokra átnyergelt Demis Roussos. A zenekar érzelmes, lírai szerzeményekkel hívta fel magára a figyelmet, így nagy meglepetést okozott az 1972-ben megjelent 666 című dupla LP. A különféle zenei effektusokban rendkívül gazdag, fôleg a billentyűsökre (l. Vangelis) épülô lemezen a bibliai Jelenések könyvét dolgozták föl (Babylon, The Lamb, The Beast, Seven Trumpets, stb). Az albumon egymástól igen különbözô stílusú dalok kaptak helyet: a Loud, Loud, Loud, a The Four Horsemen vagy a Hic et Nunc dallamos, majdnem populáris; a legtöbb azonban inkább a nehezen emészthetôek közé tartozik. A legkülönösebb szerzemény kétségkívül a The Capture of the Beast, amelynek több perces nôi énekszólójáról nem igazán lehet eldönteni, hogy szülést, kábítószeres révületet vagy szeretkezést idéz-e. A 666-ot bátran ajánlom mindenkinek, aki kész egy kis igényes zenei kalandra. A korai Pink Floyd és korai Tangerine Dream kedvelôi biztosan élvezni fogják!

Mike Oldfield - Amarok

Őt nem kell senkinek bemutatni, azt hiszem. A Tubular Bells-t nagyon sokan ismerik és szeretik. Az 1973-as album után még jelent meg néhány, hasonlóan jól sikerült instrumentális Oldfield-album, a nyolcvanas években viszont egy-egy hosszabb opusz mellett felbukkantak a jellegzetes Oldfield-dalok. 1990-ben azonban ismét egy hosszabb lélegzetű instrumentális alkotás látott napvilágot, kicsit talán váratlanul, de a rajongók legnagyobb örömére. 17 évvel a Tubular Bells sikere után már egy modern hangzású, de önmagához hű zenészt hallhatunk. A lemez témája egyébként egy mese (vagy monda, vagy valami ilyesmi), ami a zenéről szól.

Joe Satriani - Time Machine

Ha valaki még nem hallott róla, Joe Satriani egy nagyszerű rockgitáros. Sajátos, egyéni módon nyúl a hangszerhez, a 20 másodperc alatt felismerhető zenészek közé tartozik (már ami a hangzást illeti). Darabjai általában nem túl nehezen emészthető instrumentális rockszámok, bár néha az ének is megjelenik. Ennek a dupla albumnak az első lemeze koncertfelvétel (70 perc a legjobb számokból), amit a másik lemezen ugyanilyen hosszú új stúdióanyag követ. Különösen érdekes az utolsó, Woodstock Jam című szám.

THE ALAN PARSONS PROJECT

A The Alan Parsons Project nem szokványos zenekar. Nem szokványos abban az értelemben, hogy nincs állandó felállása (bár voltak/vannak oszlopos tagjai). Vezetője a hangmérnök-zenész Alan Parson, aki még annak idején a Dark Side of the Moon nagyszerű hangzásával hívta fel magára a figyelmet. A kitűnő hangzás saját Project-ének lemezeire is jellemző. A lemezeken dallamos szimfonikus rockzenét hallhatunk, az albumok mindig egységes egészek, egy témát dolgoznak fel (pl. Gaudi, I Robot, Stereotomy), kivéve a legutóbbi, 1993-as albumot (Try Anything Once). Zenéjük kellemes, jól kivitelezett, sajátos hangzású.

Vissza a Hangjegyzet oldalához

Vissza a Lombikbaby oldalához