Egy nap arra ébredtem, hogy én vagyok a Világ. Első gondolatom az volt, hogy nyilván megbolondultam, és egy pszichiátriai klinikán kezelnek ezzel a téveszmével, de nem. Magamba néztem, és láttam a pislákoló csillagokat, csápoltak a különböző galaxisok spirálkarjai, és ezt a egészet belülről érzékeltem, én voltam a spirálkar, és benne a csillagok is, külön-külön. Időnként megrándultam, ilyenkor felrobbant bennem egy szupernóva, de persze az is én voltam, és láttam, ahogy fénysebességgel sugárzódom szét, egyszerre milliárdszor milliárd darabban. És én voltam az az égitest is, amelyikbe belefúródtam, engem szurkáltak a kozmikus záporok.

Sok időbe telt, amíg rájöttem, hogy tetszés szerint tudom változtatni a nézőpontomat, tehát rajtam múlik, honnan szemlélem ezt az egészet, azaz önmagamat.

Azt mondtam, hogy ez az átalakulásom egy bizonyos napon történt, de persze az időnek már nincs jelentősége. Minden attól függ, hogy milyen távolságból szemlélek valamit. Ha távolabbról, akkor a szemlélt tárgy - mondjuk, a Föld - egy korábbi állapotát látom, ha közelebbről, akkor a jelenét. De egy bizonyos értelemben a jövőjébe is belelátok. Látom például azt az aszteroidát, amelyik majd 765 év múlva telibe fogja találni a Földet. Nem tudok változtatni a pályáján. A Világ vagyok, de nem az Isten.

Jut eszembe... Istennek eddig semmilyen nyomát nem érzékeltem. Emberi tudatom maradványai szerint léteznie kell, de Világként az a benyomásom, hogy teljesen magamtól működöm. Azazhogy nem is annyira működöm, mint inkább csak vagyok. Ok nélkül és cél nélkül. Ha Isten teremtett, akkor bizony magamra hagyott.

Hol is tartottam? Ja, a Föld. Aránylag gyorsan sikerült megtalálnom. Tényleg olyan, ahogy az űrhajósok látták. Csak kisebb. Egy jelentéktelen porszem a világmindenségben. Talán nem is érdekelne, ha nem lenne rajta élet, és ha barátaim, rokonaim nem élnének ott.

Ahogy közeledtem, először a régmúlt eseményeinek látványa jutott el hozzám. Valami nagy végbélkúp-félét építenek. Aha, azok a piramisok. Aztán úgy bugyborékolt minden, mint a kása, itt is, ott is füstfelhő tört az égnek. Az lehetett az első világháború. Aztán megint égő városok és erdők. Egy nagy villanás: Hirosima. Magyarországra fókuszáltam. Tanúja voltam saját megszületésemnek. Nehéz szülés volt, de megérte.

Sokkal közelebbről láttam, ahogy kisdobosként az amerikai imperialisták koreai beavatkozása ellen tüntetek. Ez az 1951-es esztendő lehet. Aztán megpillantottam Budapestet, ahol megint robbanások és lövöldözések fényei villantak. 1956. (Érdekes, láttam a bevonuló tankokat, de nem láttam, hogy a kormány a helyén lenne.)

Megint elrugaszkodom. Ott vagyok, ahova gondolom magamat. Furcsa félelem fog el. Érzem, ahogy tágulok, ahogy hűlök, és lassan a darabjaimra hullok szét. Az emberi élet korlátai közül kiszabadulva sem lehet részem az öröklétben. Nemcsak minden újszülöttel megszületek, de naponta sok millió haldoklóval együtt meg is halok. Nem könnyű ezt elviselnie valakinek, akinek ilyen érzékeny a lelke.

Eszembe jut, amit ember koromban olvastam a pulzáló világegyetemről: a Nagy Ősrobbanás után az Univerzum tágul, de egy idő után a távcsövekkel nem látható fekete anyag vonzására ez a tágulás megáll, és a folyamat a visszájára fordul, az anyag összeroskad magába, hogy majd az elviselhetetlen tömörség nyomán újra felrobbanjon. De úgy érzem, hogy a tágulás egyre folytatódik, sőt, gyorsul, úgyhogy nem vagyok már annyira biztos ebben. Fekete lyukként beszippantom a csillagokat, de ki is öklendezem az anyagukat, és ezen a folyamaton nem tudok változtatni.

Megint a Földre koncentrálok. Érzem, ahogy nőnek a hegyek, távolodnak a földrészek, pusztulnak a növények és állatok. Gazellaként attól rettegek, hogy elkap az oroszlán, oroszlánként attól, hogy lelőnek, faként érzem, ahogy kivágnak, de favágóként már amiatt szitkozódom, hogy ennyi pénzből nem lehet megélni. Politikusként cseleket szövök, állampolgárként tüntetek, lovas rendőrként magamat kardlapozom, és én maradok ott a kövezeten véresen.

Én vagyok a város, rajtam száguldanak az autók, érzem a kibírhatatlan bűzt, és én vagyok az eső, amely végül lecsapja a széndioxidot. Ahogy Budapestet szemlélem, látom az egyes épületeket, én vagyok a lift, és én vagyok az, aki beszáll.

Téged is látlak, nyájas olvasó, ahogy ráncolod a homlokodat, és nem nagyon akaródzik tovább olvasni ezt a sok sületlenséget. Te is én vagyok, tudom, mit érzel. A te bőrödbe bújva abbahagyom az olvasást, és iszom egy kávét. Rendben. De a történet akkor is folytatódik, ha nincs olvasója. Én létezem tovább - amíg csak világ a világ. .

• Prózai írásaimból