Mándy Gábor

Véletlen találkozás


Egy kopott ruhájú férfi odalépett egy elegáns nőhöz az utcán.

- Bocsánat, hölgyem, hogy megszólítom, de nem ismerem én kegyedet valahonnan?
- Ugyan, hagyja ezt a szöveget! Sietek.
- Jaj, nem akarom feltartani, de határozottan ismerős az arca. Biztos vagyok benne, hogy valahonnan ismerem. De honnan?

A nő megállt, és szembefordult a férfival.

- Talán onnan, hogy két hétig együtt éltünk, Olivér, a maga Arany János utca 27b, 4. emelet 18. alatti lakásában.
- Ja, vagy úgy. Akkor onnan olyan ismerős. És hogy lett vége ennek?
- Úgy, hogy elköltöztem. Nem bírtam elviselni a horkolását.
- Á, értem. De nem veszekedtünk, ugye? Érdekes, hogy egyáltalán nem emlékszem. Hogy lett vége?
- Úgy, hogy az egyik nap hajnalban kisurrantam. Maga akkor is horkolt.
- Hm. Azt hiszem, ez után cserélhettem le a zárat. És ... most mi lesz? Nem találkozhatnánk néha? Üljön be velem egy presszóba, meséljen még a közös életünkről!
- Fölösleges, úgyis elfelejti. És különben sem érek rá. Percek múlva itt lesz a férjem. Megyünk a gyerekeknek ajándékot venni.
- Jó, jó, akkor csak azt mondja meg, hogy hogy hívják.
- Erre se emlékszik? Piroska vagyok. Maga mindig úgy hívott, hogy Vöröske. Ezt is nagyon utáltam.
- Végtelenül sajnálom. Nem is sejtettem, hogy bosszantom ezzel a kis kedvességgel. Mindenesetre nagyon jó, hogy így összefutottunk, erre a véletlen találkozásra életem végéig emlékezni fogok.
- Na persze ez attól függ, mikor hal meg. De ha nem tűnik el azonnal, rövid lesz az élete. A férjem nagyon féltékeny!
- Ó, ó, akkor én megyek is. Örülök, hogy találkoztunk.
- Viszontlátásra, Olivér.
- Viszontlátásra, Vöröske.

A férfi megfordult, és lassan elballagott. Ekkor megjelent a férj.

- Láttam, hogy valakivel beszélgettél. Ki volt az?
- Csak egy szerencsétlen.
- Mit akart tőled?
- Pénzt kért, de nem adtam. Látszott rajta, hogy már elitta az eszét.
- Egyáltalán, milyen korú az a pasas?
- Alzheimer korú.