A jövő vallása Ezek csak vázlatos fejtegetések, amelyeket vitaalapként írok le és teszek közzé. Abból indulok ki, hogy a tételes vallások túlságosan is kötődnek egy-egy ókori mítoszhoz, és a XXI. század világában előbb-utóbb szembeütköznek a valósággal, a valóság mind pontosabb, mind megbízhatóbb ismeretével, ezért összeomlanak. Nem maga a hit iránti igény omlik össze, hanem az adott vallás mögött évszázadok óta megtartott mítosz. Mind nehezebb lesz elhinni például, hogy a zsidó- keresztény Isten a leírt módon teremtette a világot és benne az első emberpárt, hogy tényleg megijedt a Bábel tornya építésétől, hogy kénytelen volt kiirtani az összes úszni nem tudó élőlényt, hogy megszabaduljon a bűnös emberektől, vagy hogy Jézusnak a kereszten kellett meghalnia a megváltás érdekében stb. Ugyanígy hiteltelenné válnak a Mohamed vagy Buddha köré szőtt legendák. A különféle, egymással rivalizáló vallások különbségei lassanként eltűnnek, és csak az embernek az a hite marad meg, hogy van nála valami nagyobb erő, amely előtt fejet kell hajtania. Azt is mondhatnám, hogy elenyészik a vallások mögött álló olyan istenség képe, amellyel nekünk személyes viszonyunk lehet. Nem hisszük el, hogy ez a legfelsőbb lény bármi módon foglalkozik velünk, hallgat ránk, s hogy imával befolyásolni lehet. Ugyanakkor Isten nélkül is igényünk van annak a ténynek az érzelmi elismerésére, hogy csak porszemek vagyunk a világmindenségben. Ez minden mítosz nélkül is megrendítő élmény, és mindenki átéli, aki csak egy éjszaka felnéz a csillagokkal teli égboltra. Mit tehetek, ha a mítoszt nem hiszem el, de megvan bennem ez a megrendülés? Valamit tennem kell. És ez a valamit tevés szerintem a rítusok felé mutat. A rítus emberi tevékenység, amelyet különös jelentőséggel ruházunk fel. Mi végezzük, és ez a mi aktivitásunkat mutatja, ugyanakkor tartalmilag egy rajtunk kívül álló jelenséggel kommunikálunk közben. A tételes vallások értelmet vittek a primitív népek rituális szertartásaiba. Most ez az értelem tűnik el, tehát marad a rítus. Ami a vallások etikai tartalmából jó, az természetesen belekerül a világi erkölcstanba, mint ahogy az a tízparancsolat nagy részével meg is történt. Bizonyos szabályok elavultak, azokat már vallási alapon sem kell betartani. A különböző vallások keretén belül kialakult erkölcsi szabályok viszont eredeti környezetüktől elválnak, összekeverednek, és kialakul egy nem keresztény "százparancsolat", amelyben minden érték egyszerre lesz jelen, de immár a világi környezetben. A szertartások segítenek az ember örök érzelmi igényének mozgásos kifejezésében. Áldozatok aligha lehetnek egy ilyen új, szertartás- alapú vallásban, hiszen nincs kinek, és nincs miért bemutatni azokat. Annál több lesz a saját testünket érintő mozgás, meghajlás, hallgatás, meditálás, "magunkba szállás". Sajátos pszichológiai hatása miatt a zenére nagy szükség lesz, de az is meditatív zene lesz, amely az ember és ember, ember és a világ közötti harmóniakeresést fejezi ki. Ha semmilyen istenségben nem hiszünk (a hit eredeti értelmében), akkor kit képzelhetünk el magunknak? Mindenképp az Univerzum, de legalább is a Föld megtestesítőjét. Aki személyében nem létezik (ezt tudjuk az eszünkkel), de elképzeljük (érzelmi igényeink miatt). Milyen lehet ez az elképzelt, de nem létező lény? Valószínűleg feminin vonásokkal fogjuk felruházni. Már csak a jelenleg legelterjedtebb egyistenhit férfias, teremtő-romboló, erőszakkal tanító, uralkodó Isten-figurájával szembeni visszahatásként is. Hiszen láthatjuk, hogy ez a férfias megközelítés milyen sok kárt okozott a véres történelem során, valamint a környezetünk pusztításában. Logikusnak látszik tehát, hogy most a femininnek tekintett vonásoké legyen a vezető szerep. Olyan lényt képzelünk majd magunk elé, "aki" megszül (és nem szerszámokkal összefabrikál), táplál (és nem adagol), tanít (de nem fegyelmez), lehetővé tesz (de nem kényszerít). És persze mindez nem jelenti, hogy valóságos nőket kell imádnunk, hiszen a valóságos nőkben is sok a férfias vonás, csak annyit jelent, hogy ezeknek a nőiesnek tekintett pozitív tulajdonságok, értékek nagyobb szerepet fognak játszani az életünkben és a vallásosságunkban. A magam számára ezt a lényt "Univerzum-istenanyának" neveztem el, de lehet bármilyen más neve is. (Amikor hódolunk neki, akkor is tisztában kell lennünk abban, hogy mi magunk hoztuk létre.) Egy ilyen istenségnek megköszönhetjük, hogy élünk, hogy élvezni tudjuk az életünket, hogy van gyomrunk az evésre, van tüdőnk a légzésre, van egy bolygó, ahol élni tudunk. Külön tanításokat nem adott, de megvan a magunkhoz való eszünk, és az már rajtunk áll, hogy élni tudunk-e vele. A legfontosabb követelmény az, hogy egymással, a többi emberrel jól kijöjjünk, mindenki lehetőleg jól járjon, és senki se járjon annyira rosszul, hogy az a közös értékeket veszélyeztesse. Erre megvan minden adottságunk (kommunikációkészség, együttműködési készség, az erkölcsi fogalmak megértésének képessége). Egy ilyen istenség nem büntet, de nem is kell, hiszen büntetjük mi magunkat (amikor nem az adottságainkhoz méltóan viselkedünk). Persze lehet, hogy a tételes vallások még nagyon sokáig vívják utóvédharcukat, de ez a harc hosszú távon reménytelen. Előbb az összeolvadás jön, utána pedig a felolvadás egy ilyen hit nélküli, érzelmi alapú felvilágosult vallásosságban. Ez az érzelmi alapú vallás viszont talán örökre velünk marad, hiszen nem a tudással vagy tudatlansággal függ össze, hanem érzelmi igényeinkkel, és ezek örök emberi igényeknek tűnnek.