Mándy Gábor

Néhány újabb versem
(válogatás az utóbbi évek terméséből)

Sorról sorra

Az életem olyan, mint egy vers.
Sorról sorra íródik.
Időnként valamit áthúznak,
de alatta látszik az eredeti.
Vajon melyik változat a jobb?
És ki írja ezt a verset?
Én? Vagy az Isten?
Ha az utóbbi, akkor remélem,
tetszik neki.
És hogy még sokáig
nem fogy el a papír.


Létkérdések

Vajon én álmodom-e a világot?
Ahhoz túl komplikált.
Talán a világ álmodik engem?
Ahhoz túl jelentéktelen vagyok.
Van a világ, és benne én?
Vagyok én, és bennem a világ?
A kérdéseim értelmetlenek.
Ha valamelyikünk elpusztul,
már úgysem fog érdekelni ez az egész.


Mérlegen

Nyolcvan kilót nyomok
a mérlegen,
de érzem, súlytalan
az életem.

A világon úgy
fúrom át magamat,
ahogy a sajton
megy át a sajtkukac.

Falok és ürítek,
s közben gondolkodom,
a világ dolgain,
néha meg magamon.

Életem, amit a
sors rám kirótt,
kérdés, hogy megér-e
nyolcvan kilót.


Egy pillanatnyi mámor

Az ember révén egyszer
magára eszmélt a világ.
Ez csak egy pillanat neki,
s utána alhat tovább.

A tudat a természetnek
természetellenes állapot,
de legalább ez egyszer
szépet álmodott.

Mi viszont, kik ajándékba
kaptuk az értelmet,
élvezzük ki minden percét,
amíg lehet!

Hogy ma egy verset írhatok,
az akkor is mámorító,
ha holnap elnyel egy fekete lyuk,
s nem lesz író, sem olvasó.


Elég

A test azt mondja: elég!
Élhetek még,
de csak szunyókálva.
Már ha
élet az is, amit átalszom.
Vajon
van-e ezen haszon?
Nem csak a zacc marad-e vissza,
míg más az életét egy slukkra
kiissza?


Nagypapi

Két háború és egy hadifogság után,
megözvegyülvén,
gyerekei által elhanyagolva,
elérkezettnek látta az időt,
hogy okulásul az utókornak,
megírja az élettörténetét.
Beszerzett papírt és írószerszámokat,
kiült a tornácra, a kisasztalhoz,
de nem emlékszik semmire.
Csak ül, mereng, a távolba néz,
motyog magában.
Szívesen pipázgatna,
ha nem lenne eltiltva tőle.
Naponta hozzák az ételt,
és jön az ápolónő,
megkérdezi, hogy van, rámosolyog,
beadja az injekciót.
Érdekes, hogy az is
egyre kevésbé fáj.


Álmomban anyám

Megint az anyámról álmodtam.
Húsz éve halott, de ilyenkor
él még egy kicsit.
Tesz-vesz a konyhában, azt mondja,
ne kövessek el újabb ostobaságokat,
kifejti véleményét az emberi természetről,
megkérdezi, hogy vannak azok a családtagok,
akik azóta már szintén meghaltak.
Megölelem, babusgatom, és eltitkolom előle
az igazságot.

Vajon ha én meghalok,
kinek az álmaiban lesz
feltámadásom?


Születésnapomra
(kötelező gyakorlat József Attila versére)

Hatvannyolcéves lettem én,
petyhüdt ma már, mi volt kemény,
  halott,
  holott

a szex gyerekként izgatott,
egy fiú sóvár, izgatott,
  buja
  puja,

de ahogy egyre nő korom,
a régi tűz már csak korom,
  s pernye
  (ejnye!).

Néha leül, néha feláll,
de többnyire csak hezitál
  nyulam-
  bulam.

A nejemben még él a vágy,
ő gyakran ágyba bújni vágy,
  de nem
  velem.

Mással fetreng a lepedőn,
s azé a pasasé a nőm
  csecse
  s becse.

Gondoltam rá, hogy meglepem
őket az ágyban meztelen
  (iszony,
  bizony),

de ez a meccs már elveszett.
Kit felszarvaztak, mit tehet?
  Legel
  s vedel.

Ökörségemnek szégyenét
intelemként a szélbe szét-
  kolom-
  polom.


Hazafias vers

Testvéreim, büszkén nézzetek szét!
Ez a mi hazánk, és az is marad.
Mi egy vérből vagyunk, fogjunk kezet
a ránk boruló, közös ég alatt.

A mi hegyeink ezek a hegyek,
a mi tavaink ezek a tavak,
az erdő is miénk, vaddal tele,
s a tenger is, mely dagad és apad.

Miénk a föld, és annak mélye is,
miénk a hajnal és az alkonyat.
Miénk az élet, amely kivirult,
s most aggódhatunk a sorsa miatt.

Mi egytől egyig földiek vagyunk,
ki kínai, ki néger, ki arab.
Nekünk a Föld a nagy, közös hazánk.
Fogjunk hát össze mind, hazafiak!


Zsugorodás

Azt álmodom, hogy elveszítem az erőmet.
Orvost hívok, megpróbál segíteni,
de ő is elveszíti az erejét.
Aztán az álmom zsugorodni kezd,
egyre gyorsabban és gyorsabban,
s végül belehull a semmibe.
A gond az, hogy én még mindig belül vagyok.


Napi hírek

Kelet-Ázsiában cunami,
Floridában hurrikán,
Kaliforniában erdőtűz,
Washingtonban lövöldözés,
az óceánon elsüllyedt egy orosz tengeralattjáró,
Afganisztánban felrobbantotta magát valaki,
Szíriában lefejeztek egy európait,
itthon újabb ellenzéki politikus
ellen indult nyomozás.

A kutyám csak hallgatja.
Csóválja a farkát.
Szívesen lennék kutya,
ha valaki enni adna és
időnként felolvasná a híreket.


Krisztusok

Krisztus-szobrok a temetőben.
Szelíden nézik egymást.
Nem tudják, melyikük az igazi,
de ezt nem is tartják lényegesnek.
Időnként rájuk száll egy galamb.
A szentlélek.
Az egyetlen eleven a holtak között.


A barguzini csontvázhoz
(Az állítólagos Petőfi-csontváz újratemetéséhez)

Te ismeretlen nő, akárki is vagy,
akit a sírodból kirángatának
és idegen földben eltemetének,
bocsáss meg e bűn elkövetőjének.
Kis nép vagyunk mink, egyre csak fogyunk,
hőseinknek csontja minden vagyonunk.
A szándék nemes, de néha tévedünk.
Ismeretlen asszony, bocsáss meg nekünk!


Levél Istenhez, a 68. születésnapomon

Hatvannyolc év nyomja vállam,
amit tudtam, megcsináltam,
és most Hozzád fohászkodnék:
ne szólíts el, hadd éljek még.
Sok a munka, nehéz, kemény.
Ki csinálja meg, ha nem én?
Az ember - sok rá a tanú -
tényleg "isa, por ës homou",
de a munka folytatódjon,
ne kelljen most abbahagynom!
Vagy ha mégis el kell mennem,
maradjon egy részem itt lenn:
esőcseppben, nádban, sásban,
egy szerelmes sóhajtásban.


Morzsa

Mint süteményes zacskóban a morzsa,
amit a fogyasztó simán kidob,
olyanok vagyunk: az idő salakja.
Már elmentek mind a nagyok.

Isten, engem adj a madaraknak!
Számukra még hasznos lehetek.
Ami látszatra csak piszok, az
csemege a kis begyeknek.

Nem mindegy, mi az ember sorsa,
újjászületés-e, vagy halál.
A zacskóból földre szórt morzsa
a madarakkal égbe száll.


Hal-haiku

Kiugrott egy hal.
Mi bajod? - kérdeztem én.
O o O - felelt.


Esik
(kettős haiku)

Esik az eső.
Biztos nagy bánata van.
Kisírja magát.

Arcom kőkemény.
Van bánatom nekem is.
Én belül sírok.


Mese

Egyszer voltam, hol nem voltam.
Az életem töredezett.
Eddig túléltem a múltam,
s az utam ide vezetett,
kerek erdő közepébe.
Botorkálok, kicsit félve.

Nem láttam mézeskalács-házat,
sem gonosz vasorrú bábát,
táltos csikók sem rohangáltak,
de valamit láttam odaát.
Túl az Óperencián,
láttam valamit, az ám.

Láttam egy másik világot.
Mindent beragyogott a fény.
Olyan szépet senki se látott
(legfeljebb álmomban én).
Ez segít meg minden bajban.
S boldogan élek, ha meg nem haltam.


Elszalasztott lehetőség

Én ámulok, hogy elmúlok.
De mért nem lettem őstulok?
Most álldogálhatnék nyugodtan
egy vitrinben, a múzeumban.
S hallanám, ahogy a tudós magyaráz:
"Már 2 millió éves ez a csontváz."
S csóválnák fejüket a látogatók:
"Nyugodtan letagadhatna egy milliót."

(Az első sort egy József Attila-töredékből kölcsönöztem.)


Szórakozás

Nyugdíjas korban az ember mit tehet?
Nézem a tévét, és nyelem a mérgemet.
Háborúk, válságok, földrengés, cunami,
tegyen már ellenük valamit valaki!
Leveleket írok, akár az ENSZ-be:
tegyék a világ dolgait rendbe!
Ne legyen háború, ne legyen járvány,
a gyógyszereimet ne adják drágán!

A szemem gyönge, már alig-alig lát,
de még megfejtem a boldogság titkát.
Sajnos, az erőm és az időm kevés,
de idegen tőlem a semmittevés.
Az okos javaslatokat számba veszem,
de mindenről van egy még jobb ötletem.
Én ezekkel szórakoztatom magam.
Fáradt vagyok, de pihent az agyam.


Óda egy megíratlan vershez

Szegény vers, lám, elfelejtettelek.
Mással törődtem versírás helyett.

Lehettél volna harci induló,
egy egész nemzetet megmozgató,

lehettél volna édes üzenet,
mely lágyítja a női szíveket,

lehettél volna tréfa, szellemes,
melyet az elfáradt ember keres,

vagy töprengés, egy okos gondolat,
mely gondolkodni biztat másokat.

Talán lehettél volna búcsúvers,
arról, hogy végül minden porrá lesz.

De semmi nem lettél ezek közül.
A múzsa csókja szép lassan kihül.

Magzat vagy, akit anyja elvetélt,
és ó jaj, én felelek mindezért.