Az alábbiak egy logikus, de társadalmilag meglehetősen utópisztikus gondolatmenet részei, vázlatos pontjai.

Amikor Malthus fellépett a túlnépesedés ellen, a probléma úgy merült fel, hogy az akkorinál nagyobb népességet a Föld el tudja-e tartani, azaz nem halunk-e majd éhen. Az agrártechnika fejlődése megmutatta, hogy - ha nem is gazdasági, de műszaki értelemben - még jelentős tartalékaink voltak (vannak). Ha azonban ökológiai szempontból nézzük a dolgot, akkor kevesen tagadhatják, hogy az emberiség létszáma máris túl van azon a ponton, amelynél a Föld mint rendszer még egészséges tud maradni.

A megoldás csak az lehet, ha az emberiség összlétszáma rövid időn belül lényegesen csökken, és utána megmarad egy olyan szinten, amely a Föld-rendszer számára is megfelelő.

A választási lehetőségek

A népességcsökkenésnek eddig a következő módjait tapasztaltuk: 1. háborúk, 2. járványok, 3. szigorú születésszabályozás.

A háború sosem volt jó módszer, mert elsősorban a katonaképes férfiakat pusztította, és ezzel a gazdaságot is visszavetette, amellett ez egy igen fájdalmas módszer. Az atombomba ugyan e tekintetben egyenletesen pusztít, viszont tönkreteszi a génállományt (nemcsak az embernél, hanem az összes többi élőlénynél). Gondolhatnánk az AIDS-re és más, ebben a pillanatban gyógyíthatatlan vírusos betegségekre is, de ezek a járványok is a munkaképes korosztályokat sújtják elsősorban. A születésszabályozás segítségével valóban sikerült egy picit lelassítani a népességrobbanást, itt viszont a "korfa" torzul el, és vele torzul a fokozottan védett generációk személyisége is. (Az előbbi azt jelenti, hogy a korosztályok természetes piramisa - amikor is az idősekből van a legkevesebb, és a gyermekekből a legtőbb - megfordul, a társadalom elöregedik, és a viszonylag kevés fiatal nem tudja eltartani a viszonylag sok idős embert. Az utóbbi pedig az egykék elkényeztetését, a gyerekek önzővé válását jelenti.)

Mi hát a megoldás? Szerény véleményem szerint az, ha visszalépünk egy olyan korszakba, amikor az ember még a sokszínű állatvilágnak egyik faja volt csupán. Igaz, a tökéletes biológiai egyensúlyt már az értelem használata megbontotta, de a gazdálkodási módszerek kifejlesztése sem okozott annyi kárt a Földnek, mint az orvostudomány. Ma már szinte mindenkit meg lehet gyógyítani, azt is, aki rég megérett a halálra (mert társadalmilag már nem hasznos, ugyanakkor génjei és alkotásai már úgyis halhatatlanná tették). Ha valaki ténylegesen meghal, az már az illető sokadik halála (mert annak idején nem vitte el a bárányhimlő, a tüdő- és a vakbélgyulladás stb.). Persze senki sem örömmel hal meg, de a kérdés az, hogy az egyén ilyen mértékű túlélése kinek jó. Tegyük fel, hogy az egyén élvezi az életét (ha nem, akkor az euthanázia témaköréhez érünk). Meghosszabbított létezése azonban rossz a Földnek, és ezen keresztül a többi embernek. Arról nem is beszélve, hogy ha az illető nyugdíjas vagy más eltartott, akkor anyagilag is teher.

Külön bekezdésben szúrom be a gúnyoros kérdést: ha a jelenlegi kb. 5 milliárd emberből - mondjuk - három milliárd olyan ostoba, hogy konfliktusait csak erővel képes megoldani, akkor mennyi ostoba ember lesz 10 vagy 20 milliárd ember között? És annyi ostoba ember jelenléte jó lesz-e nekünk(nektek)?

Új egészségügy

Az általam logikusnak látszó megoldás lényege tehát: hagyni kellene a betegeket meghalni. Még ha senkivel sem tennénk kivételt, és lemondanánk a csecsemőkorban elhalálozott potenciális einsteinekről, akkor is jobban járnánk, mint jelenleg - amikor a potenciális Einsteinből esetleg tömeggyilkos terrorista lesz. De persze ezt a legdurvább rendszert némileg finomítani is lehet. Például meg lehet gyógyítani a gyerekeket a 14 éves korukig (biológiailag nagyjából ekkor válnak nemzőképessé), amikor is el lehet dönteni, hogy az illető beletartozhat-e az egész világ - mondjuk - 1000 zsenijét tartalmazó védett elitjébe, akiket minden eszközzel életben kell tartani, a többi ember érdekében. A lista persze évről évre változna, a szellemileg kevésbé termékeny tudósok és gondolkodók rendre lekerülnének róla, és attól kezdve ők is csak addig élnének, ameddig külső orvosi segítség nélkül élni bírnak.

Bár nyugdíjas vagyok, el kell ismernem, hogy éppen ennek a rétegnek a kisebb orvosi védelme, sőt, védtelensége járna össztársadalmi méretekben a legkevesebb kedvezőtlen hatással. Ha a jelenleginél nagyobb arányban engednék meghalni az időseket, akkor csökkenne az eltartottak száma, javulna a korfa. És ne felejtsük el, hogy 60-65 év felett sokkal többe kerül a betegek gyógyítása (a betegségek egymáshoz kapcsolódása, a szervezet gyengülése és más tényezők miatt). Igaz, hamarabb mennének el a nagypapák és nagymamák, de minden más eshetőséggel összevetve még mindig ez járna a legkevesebb megrázkódtatással. Meg kellene tanulnunk megelégedni az aktív évekkel, és örülni minden ráadásnak.

Az orvostudomány igazi nagy üzletté nőtte ki magát. Az itt vázolt elképzelés szerint a már említett zsenik gyógyításán kívül egyetlen fő feladata lenne: a fájdalomcsillapítás. Mert a fájdalom nem szükségszerű velejárója a biológiai egyensúly fenntartásának. A zsákmány szenved, hogy minden erejét mozgósítsa a menekülésre vagy harcra - és mert képtelen csillapítani a fájdalmat. (Egy módja azért ennek is van: az elviselhetetlen fájdalom végül kikapcsolja az agyat, de a mi ízlésünkhöz képest túl későn.)

Az orvosok korszaka az elképzeléseim esetleges megvalósulásával leáldozna, szerepüket a felcserek, nővérek vennék át, és a fájdalomcsillapító beadásához jó szó társulna csupán. Ezzel szemben a természetgyógyászok szerepe megnőne, és a betegségek megelőzése kerülne a középpontba. Mert akinek van annyi esze, hogy egészséges életmódot folytasson, annak legyen egy picivel több esélye a túlélésre. Így sportszerű. (Ha egy kutya ösztönösen hánytató hatású füvet eszik, ha fáj a gyomra, miért ne tehetné ugyanezt a nagyeszű ember is?)

Most egy szó arról, hogy miért nem realisztikus ez az elképzelés. Egyrészt természetellenesnek tartjuk, hogy hagyjunk meghalni egy embert (akkor is, ha esetleg csak a tv-n vegetál, ha bűnöző, ha szellemileg fogyatékos), másrészt a demokrácia kevés országban áll olyan fokon, hogy egy politikus vagy multimillárdos beletörődne abba, hogy egyetlen fiának is meg kell halnia, tehát igen hamar politkusokkal, üzletemberekkel és sarjaikkal telne meg a védettek listája. Amellett az emberiséget csak egy világkormány által koordinált túlélési program menthetné meg. És ez az, ami utópisztikus.

Eddig elsősorban az orvosokkal és betegségekkel foglalkoztam. Az emberiség rákos elszaporodásával szembeni küzdelem (nyugodtan nevezhetjük élet-halál harcnak) azonban ennél is szokatlanabb lépésekhez, egy új mentalitáshoz, egy új, közösségi humanizmushoz vezet el bennünket.

Új humanizmus

A halál jó. Nem az egyénnek, hanem a közösségnek. Vagy ha ez így túlságosan morbidnak hangzik, akkor: az egyén túlélése nem annyira fontos, mint az emberiség túlélése, az emberi kultúra fennmaradása. Mi következik ebből?

A börtönök tele vannak bűnözőkkel. Egy humánus társadalom megelégszik a bűnösök elkülönítésével, nem veszi el az életüket. Részben azért sem, mert olykor előfordul, hogy az elítélt ártatlan. Az is előfordul, hogy egy kegyetlen gyilkos jó útra tér. Ez teljesen rendben is van - ameddig van hely a börtönben, és van pénz ez eltartásra. De az általam felvázolt szükséghelyzetben ez sokkal inkább teher, mintsem ésszerű kiadás lenne, ahogy szokták mondani, "a demokrácia ára". Felvethető, hogy a börtönökben mindig kivégezzenek egy régi rabot, ha új embert börtönöznek be. Egyszer mindenkire sor kerülne, de amíg valaki oda nem kerül, még megtérhet, és ezáltal elkerülheti a sorsát.

Még radikálisabb lenne, ha a bűnüldöző szerveknek megengednék, hogy akit nyilvánvaló súlyos bűncselekmény elkövetésében tetten érnek (tehát akiknék fel sem merül, hogy ártatlanok lennének), azt azonnal megölhessék, a helyszínen. (Technikailag elképzelhető, hogy egy sisakba be legyen építve egy tv-adó, amelyik a rendőrségi központba közvetíti a képet, ahol mindent magnószalagra vagy DVD-re vesznek. Ha egyértelmű a bűncselekmény, a központ parancsot adhat a bűnös megölésére. Minden dokumentálva lenne, nem lenne szükség hónapokig, évekig elhúzódó - és persze költséges - bírósági bizonyító eljárásra. Ennek a "statáriális" megoldásnak egy megfontolandó hátránya lenne: nem lehetne kideríteni a bűncselekmények esetleges felbújtóit. A bűncselekmény jellegét mérlegelve ebben az ügyben a központ ügyeletese dönthetne.)

Ha kikapcsoljuk a kultúránkban jobb időkben és nem véletlenül kialakult gátlásaink egy részét, oda is eljuthatunk, hogy a katasztrófáknak (földrengések, árvizek, bizonyos környezeti katasztrófák) egyenesen örüljünk, hiszen ezekben sok ember úgy veszíti el az életét, hogy senkit sem választanak ki, senkit sem ítélnek halálra.

Elismerem, hogy ezek a gondolatok antihumánusnak tűnnek. De ismerjük fel, hogy az emberiség túlnépesedése is antihumánus. Minél többen élünk ma, annál nagyobb problémák keletkeznek ebből holnap. Ne a ma emberét védjük olyan vehemensen, hanem a jövő emberét. Hogy legyenek emberek a jövőben.

Ha a jelenlegi tendenciák változtatás nélkül folytatódnak, az emberiség túlnépesedése egyszer akkor is megáll. És az sokkal borzalmasabb lesz. Tömegek fognak elpusztulni a szennyezett ivóvíz, élelmiszerek és levegő miatt. Bizonyára lesznek olyan egyedek, amelyek valamiféle mutáció révén jobban fognak tudnak alkalmazkodni a magasabb széndioxid- és kéndioxid-szinthez. Ez az elkerülhetetlen katasztrófa azonban véletlenszerű lesz, és semmi sem garantálja, hogy a kultúránkból bármi is fennmarad.

A túlnépesedés lefékezésének legbiztosabb útja nem a születések szabályozása (a már említett korfa-probléma miatt), hanem a nagyobb halandóság. El kell fogadnunk a halált - ahogy évezredekig elfogadtuk. Meg kell tanulnunk megbecsülni, aki él, és gyászolni azt, aki meghalt. Mielőtt az egész emberiség elpusztul, és nem lesz, aki meggyászoljon bennünket.


Fejtegetések