Marosán György érdekes fejtegetést tett közzé az Élet és Irodalom 2016. július 16-i számában, amelyben egy időutazás révén az édesapjával beszéli meg, mit lehetett volna tenniük a magyaroknak 1956-ban, hogy elkerüljék a tragikus következményeket. Ez a téma engem is régóta foglalkoztat. El is kezdtem írni egy történelmi-fantasztikus elbeszélést arról, hogy Nagy Imre mit mondhatott volna a Parlament erkélyéről az őt éljenző tömegnek. (Arról a beszédről van szó, amelyet úgy kezdett, hogy "kedves elvtársak", mire a tömeg azt skandálta, hogy "nem vagyunk mi elvtársak".) Az elbeszélésben Nagy Imre úgy érvel, hogy ő évtizedekig élt a Szovjetunióban, ismeri a szovjet módszereket, és tudja, hogy Magyarországra ugyanolyan terror várna, mint 1849-ben. Ezért arra kéri az embereket, hogy nyugodjanak meg, de gyakori tüntetésekkel támogassák őt, annak érdekében, hogy sikerüljön végleg eltávolítani Rákosiékat a hatalomból, ő pedig megígéri, hogy a lehetőségek határain belül a lehető legjobb körülményeket biztosítja majd a magyar lakosságnak. És itt abba kellett hagynom. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a tömeg elfogadja ezt az ajánlatot. Azok az emberek már a leszámolásra készültek, és néhány óra múlva el is dördültek az első lövések a Rádiónál. (Apropó, Rádió. Arra egy külön novellaötletem volt. Mi lett volna, ha a követeléseket a Rádió munkatársai olvassák fel, és javasolják, hogy ezeket az Országgyűlés vitassa meg? Viszatekitve ezt is irreálisnak tartom. Hiszen még 2006-ban sem voltak erre hajlandók, amikor pedig már semmi jelentősége nem volt egy ilyen proklamációnak, hiszen a média élőben tudósított a tüntetésekről.)

Ha az ember töprengeni kezd arról, hogy "mi lett volna, ha" (ez a történelmi fantasztikum területe), önkéntelenül is felmerül a kérdés: mielőtt Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket, miért nem kérte ki a budapesti amerikai követség véleményét. Nekik tudniuk kellett arról, hogy Washington szabad kezet adott Moszkvának a saját befolyási övezetén belüli rendcsinálásába. Marosán György arról elmélkedik, hogy 1956-ban ki tudtunk volna-e dolgozni egy "visszautasíthatatlan ajánlatot", amelynek keretében a szovjet hadsereg itt marad, de nem avatkozik bele a magyar belpolitikába, Magyarország pedig visszatér a többpártrendszerhez és a polgári demokráciához. Elképzelhetetlen. Ne felejtsük el, hogy Hruscsov nem Gorbacsov volt, ő töretlenül hitt a sztálintalanított proletárdiktatúrában, és néhány év múlva, a kubai válság idején az is kiderült, hogy még mindig mennyire a keményvonalas pártelit foglya (Kennedyvel csak egy személyes közvetítővel, titokban merte felvenni a kapcsolatot). Még néhány év, és már el is veszítette a hivatalát.

A szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatásának nem volt akkora jelentősége, hogy ezt ütőkártyaként használhatta volna egy egységes magyar politikai vezetés. Az NDK-val Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül tartották a kapcsolatot (ezért nem maradtak megszálló erők Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában). Arra meg kár is szót vesztegetni, hogy Kádár és Mindszenty hogyan tudott volna tagja lenni ugyanannak a tárgyaló delegációnak. Alig lélegeztek fel az 56-os győzők, máris egymásnak estek, az éppen újraalakult pártok ugyanazt a háborúskodást folytatták egymás ellen, amit a kommunista hatalomátvételkor kényszerűen abbahagytak.

A többpártrendszer egészséges működése Nagy Imre alatt is kizárt volt. Talán arról szó lehetett volna, hogy a szociáldemokraták, polgári demokraták, liberálisok egy-egy érdekvédelmi képviseletet hozzanak létre, amelyek nem indulhatnak a választásokon, de a véleményüket figyelembe veszik, egy Hazafias Népfront keretében. De ez a fejlemény már erősen feszegeti még a történelmi fantasztikum határait is.

Nem közölt olvasói levelek

Publicisztikai írásaim

Magyar menü