Mándy Gábor

Szex, de hogyan?

(Az Élet és Irodalomnak elküldött olvasói levél szövege; 2015. okt. 10.)


Egy közéleti-művészeti folyóiratban ritkán zajlik vita a szexualitásról, holott az mindennel, a művészetekkel és a politikával, történelemmel nagyon is összefügg. Sausic Attila (júl. 24.), Lukács Dénes (aug. 7.) után legutóbb Meggyes Máté foglalkozott maszturbációval, ehhez kívánok én is néhány gondolatot hozzáfűzni.

A szexuális ösztönt az állatvilágból örököltük, elsődleges célja az utódnemzés. Feltevések szerint őseink hordákban éltek, boldog promiszkuitásban. (Annak az okát is ebben vélem felfedezni, hogy a nők lassabban elégülnek ki, és tovább tart az izgalmi állapotuk: a fajunknak előnyös volt, ha egy nőstény egymás után több hímmel is párosodik, s így az egyes hímek spermái egymással is megküzdhetnek. A férfi ezzel szemben azonnal elveszíti érdeklődését, és tévét néz vagy elalszik.) A szexualitást akkoriban még nem erőltette ránk a reklám, a divat, a korcsoport nyomása, másrészt nem korlátozta a tulajdonos féltékenysége. Fő időtöltésünk valószínűleg az élelem megszerzése volt. A fiatalokat előnyben részesítettük, ez része lehetett a természetes kiválasztódásnak, de a hormonális működés is erősen befolyásolhatta, amely a kamaszkorban kezdődik, és néhány „aktív“ évtized után erősen lecsökken. A mai embert azért érdekli tovább a szex, mert rászokott - ugyanúgy, mint a dohányzásra vagy az alkoholra. A nemi élet nagyban társadalmi presszúra kérdése, amire a vallási szabályok is erősen ráépültek: házasságon kívül soha, de mindenki teljesítse a házastársi kötelezettségét!

A szexualitás örömszerzés is, magunknak is, a partnerünknek is, de ezzel az örömmel csak kötött szabályok szerint szabad élni. A szexualitás elfojtása az erőszak egyik legfontosabb forrása. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a szexuálisan kiéhezett katonák rendszeresen megerőszakolják az elfoglalt terület lányait és asszonyait, de nem hallunk olyan esetekről, amikor férfiak erőszakoltak meg férfiakat, holott a homoszexuálisok aránya a történelem során mindig is meglehetősen magas volt.) Hogy a szex elfojtása vagy ellenkezőleg, elérhetősége inspirálja-e jobban az alkotómunkát, azon lehet vitatkozni. Valószínűleg mindkettő. De én mint műélvező nem kívánhatom meg a művészektől, hogy miattam változtassák meg a szexuális szokásaikat.

Vizsgálatok mutatták ki, hogy a férjezett nők sokkal erősebben reagálnak a férfi nemi hormon illatára, mint akik még a házasságkötés előtt állnak. Ez azzal magyarázható, hogy a nő, miután társadalmilag már biztonságban érzi magát, gyereket olyan férfitól szeretne (felteszem, tudat alatt), aki erősebb, bátrabb, erőszakosabb, azaz férfiasabb. Genetikai vizsgálatok is kimutatták, hogy a gyerekek nagyon nagy százalékának nem a férj az apja. Mi következik ebből? A megtévesztés soha véget nem érő színjátéka. „Az apjára hasonlít“ - mondják a csecsemőre, talán többször is, mint az indokolt lenne.

A nőnek az erős, domináns férfihoz való vonzódása a jelenlegi társadalmi szabályok közepette sok házasság felbomlásának az oka. A férj félrelép, mert fontos neki a változatosság, de utána siet haza az asszony főztjéhez. Ha a feleségnek lesz alkalmi szeretője, mintegy önigazolásul bele is szeret (és ezért a tutyimutyi, figyelmetlen férjet hibáztatja). Sok gyerekes asszony hagyja ott a férjét, olykor a gyerekeit is, hogy nyiltan együtt élhessen azzal, aki jó az ágyban. És aki jó az ágyban, az gyakran nem tudja elviselni a gyerekeket, veri őket is, az asszonyt is. Az a pár óra az ágyban mindenért kárpótlás lehet.

Mennyivel jobb lenne, ha a nők azzal alapítanának családot, aki szereti a gyerekeket, és segít a háztartásban, miközben össze-összefeküdnének azzal, aki jó az ágyban! Ha pedig gyereket is a szelíd férjtől akarnának, a domináns hímmel pedig csak szeretkeznének, néhány generáció alatt kiszelektálódna az erőszakos gén az emberiségből, nem lenne több háború. Az örömökről azonban nem kellene teljesen lemondanunk. És itt jön a képbe a maszturbálás. Nem lett volna jobb, ha a nagy hadvezérek többet maszturbáltak volna? Már szegény Helénát sem kellett volna sem elrabolni, sem visszaszerezni. Elég lett volna egy erotikus Heléna-szobor.

A természetes kiválasztódásból következik, hogy egy öregedő nő vagy férfi kevésbé vonzó. Természetes, hogy mindkét nem a fiatalabbakat részesíti előnyben. Ha ilymódon nem jönne létre kölcsönös vonzódás, azon segít a prostitúció. A férfiaknál ez bevett szokás (ők még hatvanéves korukban is a strigulákat gyűjtik), de a társadalmi viszonyok változásával a gazdag nők is fiatal szeretőket tartanak már, vagy igénybe veszik a megfelelő piaci szolgáltatásokat. Ez a fajta önámítás azonban értelmetlen és nevetséges. A kurva nem igazolhatja a férfi férfiasságát, ahogy a fizetett férfi prostituált gépies teljesítménye sem a nő nőiességét. Sokkal inkább az ellenkezőjére bizonyíték: már csak pénzért szeretik őket. Ha az öregek maszturbálnak, önérzetvesztés nélkül megszerzik azt az extázist, amire az évek során hozzászoktak. A nők ezen a téren is hátrányban vannak, de hát a szelíd vibrátor és a méretes műfütyi nekik is fiziológiai kielégülést hozhat. Ami ilyenkor kimarad: a rájuk vágyakozó hím látványa. Ebben a tekintetben a fantáziára vannak utalva.

A vizuális fantázia a férfiaknál jóval erőteljesebb, ezért izgathatja fel őket a pornókép és a pornófilm. De ha megnézzük a nőknek szánt szerelmes ponyvák címlapjait, azon is kidagadó izmú, félmeztelen, potens fiatal férfiakat látunk. A szerelmes regénybe ugyanúgy bele tudják élni magukat a nők, mint a pornófilmbe a férfiak. A baj csak az, hogy utána még kevésbé találják vonzónak a saját, öregedő férjüket, még nyomorúságosabbnak érzik a saját házasságukat, ezért ez az egész érzelmi fellángolás kontraproduktív.

Egy férfi számára nem gond elképzelni, hogy az a férfi, akit a filmen lát, az valójában ő maga, és ő hajtja végre mindezeket a szexuális trükköket. A nő számára akkor készülne megfelelő pornófilm, ha nem szerepelne benne másik nő, hanem csak a férfi, aki neki, a nézőnek mondana szépeket, hozzá közeledne, és az aktus közben is csak az ő testének bizonyos részeit lehetne látni. De a pornóipar még addig sem jutott el, hogy filmen ábrázoljon egy erekciót (holott egy megmerevedő hímvesszőnél aligha lehet erotikusabb látvány).

Akkor élnénk ideális, emberies társadalomban, ha mindent és mindenkit olyannak fogadnánk el, amilyen. Ha a félrelépés elfogadott szórakozási forma lenne. Ha a férfi-nő kapcsolatban a kedvesség, az ölelés, a simogatás dominálna a nyers (és gyakran imitált) állati vágyakkal szemben. Ha a kíváncsi fiatalok és a kielégítetlen öregek lelkifurdalás nélkül maszturbálnának. Ha csökkenne a munkatársunk szexuális tárgyként való felfogása. Igazából ebbe az irányba haladunk. Mert mi lenne, ha a hadseregben a férfiak és nők egymást nézegetnék, és nem az ellenségre figyelnének oda? Ha a fontos üzleti vagy politikai döntéseket befolyásolná az ügyfél nemisége? Ha Angela Merkel vagy Hillary Clinton szakmai rátermettsége helyett a testük vonzerejét vennénk alapul?

S végül azt is el kellene fogadnunk, hogy a szexualitás nem egyformán oszlik el a társadalomban. A melegek már sok országban kiharcolták, hogy a másságukkal együtt fogadja el őket a társadalom. A „hidegek“ még nem tartanak itt. Akit kevésbé érdekel a nemiség, azt bolondnak nézik. (Az orvosok a folytatólagos nemi életet javasolják, és valóban, a csontritkulást fékezheti a hormonkezelés és a nemi apparátusunk aktív használata. De senki sem állíthatja, hogy az apácák vagy a papok, a pápák rövid életűek lennének az önmegtartóztatás miatt.)

Aki társas szex helyett csak maszturbál, azt még jobban megvetik, mint a homoszexuálisokat. Az angol nyelvben a „bunkó“ megfelelője a „jerk“, ami a rángatásra, azaz a maszturbálásra utal. Holott épp az lehet a finomabb, értelmesebb ember, aki maszturbálással szerzi meg azt az élvezetet, amiért másoknak verekedniük, párbajozniuk, háborúzniuk kell.


  • Nem közölt olvasói levelek
  • Publicisztikai írásaim
  • Magyar menü