Úgy kezdődött, hogy vásároltam valamit a helyi szupermarketben. Utána el akartam dobni a blokkot a sarokban lévő szemétkosárba, de eszembe jutott, hogy a papírt újra kell hasznosítani. Így menthetjük meg a Földet. Átgondoltam hát a dolgot, és ahogy hazafelé sétáltam, keresni kezdtem egy szelektív hulladékgyűjtőt. Nem találtam. Végül a blokkot begyűrtem a zsebembe. Amikor otthon kiürítettem a zsebeimet, kezembe akadt a papírfecni. Már majdnem kidobtam a szemétbe, amikor rádöbbentem, mit teszek. A mozdulat megállt a levegőben. Elmúlt egy nap, és én még mindig nem tudtam megszabadulni a blokktól. Közben más árukat is vásároltam, és a számlák, csomagolópapírok tovább halmozódtak az íróasztalomon. Négy napba telt, míg végül eljutottam a szelektív hulladékgyüjtő helyre. Büszke voltam magamra: lám, nem növeltem a kommunális hulladékot, rendes fickó vagyok, aki törődik a világgal. Tettem valamit a Föld megmentése érdekében.

És ha egyszer belekezdtem, már nem tudtam abbahagyni. Attól kezdve a buszon és a metróban is elkezdtem felszedegetni az eldobott újságokat. Elvettem a szórólapokat azoktól, akik osztogatták, de nem dobtam el, mint ahogy mások tették, hanem hazacipeltem őket. Akkor kezdett kórossá válni a dolog, amikor a metróállomáson egy előttem eldobott piszkos papírzsebkendőt is fel akartam szedni.

A pszichiáter azt mondta, hogy ez nem mehet így tovább, mások helyett nem lehetek rendes.

És lám, mi történt! A minap olvastam az újságban, hogy a Déli-sark jéghegyei olvadni kezdtek, és ez a folyamat már visszafordíthatatlan.

Nagyon elkeseredtem. Mindez miattam történt? Az biztos, hogy én is hozzájárultam. És most már csak annyit tehetek, hogy a hűtőszekrényemből egy kis jeget küldök az Antarktiszra.

Fogadni mernék, hogy a pszichiáterem ezt sem fogja helyeselni.