Tisztelt Szerkesztőség!

Mándy Gábor július 8-án megjelent olvasói levelére reagálnék. Előrebocsátom, hogy bár nem vagyok az LMBTQ-közösség tagja, idén úgy éreztem, hogy amikor kormányzati szinten hangozhatnak el összeesküvés-elméletek a melegek pusztító lobbijáról, akkor nekem emberként van ott a helyem a budapesti meneten.

Résztvevőként nem tudom értelmezni, mit jelent az, hogy a meleg méltóság menete „mindenről szól, csak nem a méltóságról”. Öregek, fiatalok, családok, kutyák, egymás kezét fogó szerelmesek vonultak, véleményem szerint „méltóságteljes” módon. Valóban nem jó, hogy rendőrkordonnak kell védenie a vonulókat a gyűlölködő ellentüntetőktől, de hát ha valakit taszítanak a melegek, ne jöjjön el egy általuk szervezett felvonulásra. Megoldható ez, pont úgy, mint ahogy Mándy később a televízió kikapcsolását javasolja.

Elhangzik még, hogy a felvonulásnak még „nincs itt az ideje”. Honnan tudjuk, mikor lesz itt az ideje? És addig, amíg az az idő el nem jön, a magyar melegek üljenek otthon, sajnálva, hogy ők egy szerencsétlen generáció? A felvonulásnak szerintem mindig itt az ideje, amíg vannak Magyarországon LMBTQ-identitású emberek. Évről évre meg kell tartani, és egyszer csak majd elfogadott lesz.

A következő javaslat, hogy balhé helyett emléknap legyen. Noha a Pride jelenleg sem pusztán egy felvonulás, hanem egy hosszabb rendezvénysorozat többek között ismeretterjesztő előadásokkal, mégsem a Pride egy eseményre való redukciója a legszomorúbb. Ki(k)nek a tiszteletére tartunk emléknapot? Akik már meghaltak/elmentek/nincsenek köztünk – csak az emlékük maradt. A Magyarországon élő melegeknek nem csak az emlékük maradt itt. Nem emlékezni kell rájuk, hanem elfogadni őket és egyenlő jogokat biztosítani nekik.

Továbbá: ezen a meleg emléknapon (megjegyzendő: a másság nem azonos a homoszexualitással) különböző művészekről , tudósokról stb. lenne szó, „akikre joggal lehetünk büszkék”. Ez az érv azonban talán jóindulató, de mindenképpen félrevezető. A melegeket nem azért kell „szeretni”, mert lám, vannak köztük művészek. Némileg hasonló ez ahhoz, mint amikor az Esőember című film után „divatba jött” az autizmus, és az ezzel foglalkozó szakemberek azóta is küzdenek azon sztereotípia ellen, miszerint minden autista egyben automatikusan zseni is. Vannak melegek, akik művészek vagy tudósok, és vannak, akik nem. Mindannyian emberek azonban, és egyiküknek sem szabadna másodrendű állampolgárnak lenniük.

No és persze a zsidó Kertész Imre Nobel-díjat nyert, de a hazai antiszemitizmus csökkenése helyett ritkán látott gyűlölködés indult meg; aligha véletlen, hogy Kertész már nem is él Magyarországon. Ennyit erről.

A levél végén Mándy a melegeken kívüli „egyéb etnikumokat” és nemzetiségeket említ, akiknek szintén kijárna az emléknap. A szexuális másság és a származás egy kalap alá vétele azonban legjobb esetben is kétes koncepció.

Szabó Orsolya

Publicisztikai írásaim

Magyar menü