(A levél elküldése után tettem néhány javítást, ezeket
félkövér szedéssel jelzem, a kihagyott szövegrészeket pedig
dőltbetűvel.)
Révész Sándor a Népszabadság 2016.
augusztus 6-i számában összehasonlítja a sportot és a háborút mint az emberi versengés két párhuzamos fajtáját, és szomorúan állapítja meg, hogy a sportot "háborús logikával mérgező államhatalmak" (elsősorban a más területen versenyképtelen kommunista diktatúrák) államilag doppingolt álamatőrökkel próbálták igazolni vélt felsőbbrendűségüket. És ez a folyamat a kommunista rendszerek bukásával sem állt meg, aminek botrányos bizonyítéka a riói olimpiára nem engedett orosz atléták esete.
Az állam mellett a sportszergyárakat és egyéb világcégeket is megemlíthetjük, hiszen minden sportesemény az ő termékeik reklámja is, emiatt hajlamosak nagy összegekkel támogatni a versenyzőket, és ők is behúnyják a szemüket, ha doppingvétségekről hallanak. Tőlük jön a pénz, és csak az eredményben érdekeltek.
Úgy tűnik, előbb-utóbb az olimpia is bele fog fulladni az ipari méretű doppingolásba. A sport már régen nem az egyénekről szól, hanem a nemzetekről, és egyre kevesebb embert érdekel a versengés tisztasága. (Szomorú hallani azt a riportert, aki egy hátvédnek felrója, hogy nem rántotta vissza az ellenfél csatárát a tizenhatos előtt, vagy hogy egy vízilabdacsapat becserélt tagja esetében abban reménykedik, hogy ő majd sok kiállítást harcol ki az ellenfélnél.)
A sportot a nemzeti kötődés, az államok presztizsvetélkedése rontotta el. Ezért a legjobb megoldás az lenne, ha a sportolók nem az államukat képviselnék, hanem saját magukat. (Ezzel az is lekerülne a napirendről, hogy Janics Natasa melyik ország színeiben induljon.) Nem kell számolgatni az érmeket. A századmásodpercek úgyis a pillanatnyi véletlenen múlnak, és ha a sportoló tehet is a jó helyezésért, a szurkolónak semmi érdemes sincs ebben. Egyébként is abszurd azon izgulni, hogy hány aranyérmet "nyerünk". Én biztosan nem nyerek egyet sem, és helyettem se nyerjen senki. Magának nyerjen, aki tud.
Az egyes államokban szakemberek ezrei dolgoznak azon, hogy a potenciális bajnokokat már óvodáskorban megtalálják és fejlesszék. A rendszeres doppingolás ennek a tudományos-műszaki projektnek csak egyik területe.
Felvetődhet, hogy az államok helyett esetleg a sportszergyárak vagy egyéb cégek tartsák el a sportolókat - mint ahogy ez az autóversenyek esetében történik. Ez háttérbe szorítaná a nacionalista versengést, de még nagyobb lenne a versenyzők függősége. Ezért a kereskedelmi cégeket is el kellene tiltani a sport és a sportolók reklám célú felhasználásától. Ha a sportolók viselhetnék a cégek emblémáját, kevesebb beleszólásuk lenne az eseményekbe.
Ha nincs sem cégtámogatás, sem állami támogatás, akkor mi lesz a nagy teljesítményekkel? Akkor is lesznek jó sportolók. A "gyorsabban, magasabbra, erősebben" akkor is érvényes törekvés lehet, de csak a természetesség határai között. Biztosan lennének akkor is, akik teljesítményfokozó szereket, szednek de akkor ezt kizárólag a saját szakállukta és kockázatára teszik, és az egésznek nem lenne különösebb jelentősége.
És hogy mi lesz a sporttal mint látványossággal? Az nagy valószínűséggel bele fog olvadni a cirkuszi szórakozások
világába. A tornászoknál már megjelent a gumiasztal, amely szinte egy az egyben az ugróartisták produkciójának utánzata. A Harlem Globetrotters kosárlabdavirtuózai már évtizedek óta járják a világot, és a nézőket nem érdekli, hogy időnként két labda is van a pályán.
Publicisztikai írásaim
Magyar menü