Szín: valahol egy parkban, esti sötétben. A színpad bal oldalán, kissé hátrább, egy pad. A padon egy férfi üldögél, de a sötétben csak a körvonalait lehet kivenni. A színpad jobb oldalán ég egy kis fényű lámpa. Csak arra elég, hogy jelképezzen egy lámpaoszlopot.

NŐ: (Jobbról jön, a sötétben óvatosan lépked. Három-négy lépés után észreveszi a férfit, megtorpan.)

FÉRFI: Jó estét, hölgyem. Tőlem ne féljen, csak levegőzöm itt a parkban. Tudja, vacsora után jól esik egy cigaretta.

NŐ: De nem is cigarettázik.

FÉRFI: Nem bizony. Néhány hónapja leszoktam. De a vacsora utáni szellőzés szokása megmaradt. Vegye úgy, hogy cigarettázom, csak nem látszik.

NŐ: Kicsoda maga?

FÉRFI: Krimiíró.

NÖ: Úristen!

FÉRFI: Ne féljen, csak vicceltem. Egy igazi krimiíróval én sem szeretnék találkozni egy ilyen sötét parkban.

NŐ: Akkor hát kicsoda?

FÉRFI: Majdnem azt mondtam, hogy banktisztviselő. Az aztán a tisztességes foglalkozás. Tiszta fej, tiszta kéz. De már bennük sem lehet bízni. Amióta a bankok egyre-másra csődbe mennek.

NŐ: Akkor hát?

FÉRFI: Akkor hát... tanár vagyok. Pedagógus.

NŐ: Mit tanít?

FÉRFI: Matematikát. Az aztán steril. Bár a matematikusokról meg az terjedt el, hogy bolondok. Vagy legalábbis kétdimenziósak.

NŐ: (Hallgat, és tovább ácsorog.)

FÉRFI: Na, jöjjön már! Van itt egy pad, arra leülhet.

NŐ: Félek.

FÉRFI: Tőlem igazán nem kell félnie. Habár megértem, az utóbbi időben egyre több az erőszakos bűncselekmény.

NÖ: (Még mindig csak áll.)

FÉRFI: Gondolkozzunk logikusan! (Elneveti magát.) Na persze, egy matematikatanár másképp nem is tud.

NŐ: (Most először elmosolyodik.)

FÉRFI: A park bejárata elég messze van. Talán a másik vége közelebb. Én a maga helyében már nem fordulnék vissza.

NŐ: (Közelebb lép. Két méterre lehet a férfitól.)

FÉRFI: Na, üljön le! Vagy én álljak fel? Az is jó. Már úgyis menni akartam.Kiszellőztettem a fejemet.

(A távolból léptek zaja hallatszik.)

FÉRFI: Na, megint jön valaki. Szerintem jobb, ha mindketten sötétbe burkolózunk. (Hátrább húzódnak.)

SÖTÉT ARCÚ: (Gonosz léptekkel átmegy a színen, jobbról balra. Nem veszi észre őket.)

FÉRFI: (Előbbre jön.)

Ezt megúsztuk. Egyelőre. Maga ne féljen, de én már nem érzem annyira biztonságban magam.

NŐ: (A férfi mellé áll.) Maga az erősebb, és fél?

FÉRFI: Nem félek. Csak átértékeltem a helyzetünket.

NŐ: (Közelebb húzódik a férfihoz, szinte hozzáér.)

FÉRFI: Mi az? Már jobban bízik bennem? Igaza van. Minden relatív.

NŐ: Milyen választásom van?

FÉRFI: Hát, nem sok. Esetleg együtt visszamehetnénk a bejárathoz. Mi a véleménye?

NŐ: Az anyámat kellene meglátogatnom. Megígértem neki.

FÉRFI: Hát mondja le! Nincs mobiltelefonja?

NŐ: Nekem van, de neki nincs.

FÉRFI: A régiek régimódiak.

NŐ: Ne gúnyolódjon!

FÉRFI: Jó, bocsánat. Akkor is visszamehetne oda, ahonnan jött. Aztán, ha kiérünk a parkból, állítson le egy taxit! A felét kifizetem.

NŐ: (Mérlegel. Aztán bólint. De mire elindulnának, megint hangokat hallanak. Valaki fütyürészik. Hátrább húzódnak.)

ÖREG: (Fütyürészve tol egy biciklit, rajta egy kitömött táska. Jobbról be, balra ki. Tovább halljuk a fütyülését.)

NŐ: (Suttog.) Hát ez meg kicsoda?

FÉRFI: Erre én sem számítottam. De zsúfolt lett hirtelen ez a park! Magára sem számítottam, de már megszoktam a jelenlétét.

NŐ: (Mosolyog.) Kedves.

FÉRFI: Valami az súgja, hogy ennek a két embernek nem kellene itt lennie. Nem illenek a parkhoz.

NŐ: Én is most járok itt először.

FÉRFI: Meglátszik. Első bálos kislány.

(A fütyülés hirtelen abbamarad. A férfi és a nő arrafelé néznek. Aztán dulakodás zaja hallatszik, tompa puffanások.)

(Balról lépések. A férfi és a nő visszamennek a rejtekhelyükre.)

ROSSZ ARCÚ: (Balról jobbra átmegy a színen. Tolja a biciklit, rajta van a tömött táska is.)

FÉRFI: (Előjön.) Azt hiszem, itt valamilyen bűncselekmény történt.

NŐ: (Ő is előlép.) A fene egye meg! És mi vagyunk a tanúk?!

FÉRFI: (A nőre néz.) Nagyon úgy fest a dolog.

NŐ: De én nem láttam semmit!

FÉRFI: Nem láttuk, hogy mi történt, de láttuk a lehetséges elkövetőt, és zajokat hallottunk.

NŐ: Most már igazán félek.

FÉRFI: Meg kellene nézni, mi történt. Jöjjön! (A kezét nyújta.)

NŐ: Isten ments! Ha meghalt, jelentenünk kell. Ha nem halt meg, akkor meg elsősegélyben kell részesíteni.

FÉRFI: Úgy van.

NŐ: Nem akarok belekeveredni.

FÉRFI: Megértem. De hát már bele van keveredve. Ilyen az élet. Fordulatos.

(Miközben vitatkoznak, jobbról dobogó lépteket hallanak. Visszabújnak.)

FÉRJ: (Keresztülrohan a színen.) Rita! ..... Rita! ... Hol vagy, kedvesem?

NŐ: Puff neki! Ennek is épp most kell jönnie. Most mit csináljak?

FÉRFI: (Hirtelen megérti.) Á, maga a Rita?

NŐ: Én. Ő pedig a férjem. Nagyon féltékeny.

FÉRFI: Talán el kellene szaladnia a park bejáratához, úgy, hogy csak otthon találkozzanak.

NŐ: (Töpreng.) Nem tudnám megmagyarázni.

FÉRFI: Még mindig jobb, mintha velem találja, ebben a sötét parkban.

NŐ: Igen. Annál jobb. Ez az istenverte este! Nem kellett volna ide jönnöm ebben a sötétben!

FÉRFI: Késő bánat. De mondja meg, hogy én mit tehetek magáért. Még mindig jobb, ha ketten vagyunk, nem?

NŐ: Jobb. Maga nélkül meghaltam volna a félelemtől.

FÉRFI: És még nincs vége.

(Dobogó zajok balról.)

FÉRJ: (Visszafelé szalad.) Rita! Szívem, itt vagy? Rita! ... Rita!

(Egy ideig csend van. A férfi előjön. kézen fogja a nőt.)

FÉRFI: Azt hiszem, most kimehetünk. De tudja, mire gondolok?

NŐ: Mire?

FÉRFI: Ha a férje nem szólt semmit, akkor nyilván nem találta meg az áldozatot.

NŐ: (Reménykedve.) Akkor talán nincs is áldozat. Akkor... nem is kell tanúskodnom!

FÉRFI: Igen. (Egy kis szünet után a kezét nyújtja.) Még be sem mutatkoztunk. Kedves Rita...!

NŐ: Csáktornyai.

FÉRFI: Örvendek. Alfonz.

NŐ: (Elneveti magát.) Mint Senki Alfonz?

FÉRFI: De olvasott. Egy matematikatanárra tényleg illene az, hogy Senki. De Selymesnek hívnak. Selymes Alfonz.

NŐ: Milyen cuki név. Névjegykártyája nincs?

FÉRFI: Egy senkinek? Nincs. De ebben a pillanatban elhatároztam, hogy csináltatok. Hogy ha még egyszer összetalálkozom egy csinos nővel a sötét parkban, akkor a kezébe tudjam adni.

NŐ: Ne udvaroljon! Elég, ha segít kitalálni innen.

FÉRFI: Igaza van. Induljunk! De adja meg a telefonszámát!

NŐ: Minek?

FÉRFI: Hátra szükségem lesz még magára.

NŐ: És nem fél a féltékeny férjemtől?

FÉRFI: Majd dzsúdóleckéket veszek.

NŐ: (Nevet.) Jól van. Szeretem a vakmerő férfiakat. Akkor is, ha ... (a férfira néz) ... ha matematikát tanítanak. A telefonszámom nagyon egyszerű. 4-444-444.

FÉRFI: De hiszen ez egy taxivállalat száma! Akkor nem is kell fizetnie a taxiért.

NŐ: (Nevet.) Persze. Ahogy kiérünk a parkból, felhívom a kollégákat.

FÉRFI: És én ezen a számon hívjam? Meg fogják találni?

NŐ: Persze. A név alapján.

(A férfi mosolyog. Mindketten elindulnak jobb felé.)

(Néhány másodperc múlva a férfi visszajön. Elővesz egy rádiótelefont.)

FÉRFI: Halló, Szélvész? Itt Denevér. Azt hiszem, láttam a fickót. Szinte a szemem láttára vette el egy öreg táskáját és biciklijét.

Nem, magát a támadást nem láttam, de hallottam mindent. És egy tanúm is van. Csáktornyai Ritának hívják, egy taxivállalatnál dolgozik. Most odamegyek a tetthelyre, és megnézem, mi a helyzet. Egy perc múlva jelentkezem, főnök!

(Elővesz egy zseblámpát, és balra kimegy a színről.)

• Színművek