A jó író egyebek mellett arról ismerszik meg, hogy tetszőleges figurákat tud mozgatni, ki tudja találni, hogy ezek hogy reagálnának egymásra az irodalmi műben, amely voltaképp egy pszichológiai laboratórium.

Elhatároztam, hogy én is kipróbálom a képességeimet. Kitaláltam két szereplőt, akik nagyon távol állnak egymástól, és megpróbáltam őket valahogy összehozni az általam kreált valóságban.

A hölgy egy úrilány, az apja közgazdász, az anyja háztartásbeli (a házasság előtt operaénekes), egyedüli gyerek, kényeztetik, elegáns ruhákban jár, lehetőleg semmit sem vesz fel kettőnél többször, legfeljebb elajándékozza valamelyik, hasonlóan úrilány barátnőjének.

A férfi ezzel szemben sírásó, fiatal és jóképű, és neki is megvan a maga társasága.

Ez a két főszereplő. De hogy hozzam őket össze?

A mai, sarkaiból kifordult világban természetesen előfordulhatnak extrém esetek, amikor az úrilányok kalandot keresve szexklubba mennek, vagy olyan szórakozó helyre, amelyben történetesen egy sírásó a biztonsági őr, mondjuk, másodállásban, de azért ez eléggé hihetetlen. Mert a sírásót csak olyan helyre vennék fel, ahova az úrilányok még kalandot keresve sem mennek.

Próbáltam szőni a két szereplő történetét, a sírásó badizik, tetováltatja a testét, beleszeret a másik sírásó feleségébe, zabigyereket csinál neki, időnként leissza magát, esetleg egy vallási szektának lesz a tagja - lehetőleg olyannak, amelyik hisz a halál utáni életben, hiszen egy sírásónak pontos fogalmai vannak arról, hogy ez az itteni hogy ér véget.

Az úrilány zongorázni és énekelni tanul, esetleg művészi tornára jár vagy manökentanfolyamra, luxus-árubemutatókra. Nyaralni a Kanári-szigetekre megy, ahova a sírásó még munkavállalóként sem juthat el.

Namármost mit csináljak? Tegyük fel, hogy mindketten statiszták egy filmben (a férfi harcos, a nő hercegkisasszony vagy legalább kitartott szerető), de ott sem tudnának mit kezdeni egymással. A férfi nem tudná megszólítani a nőt, mert bizony a statiszták között is van hierarchia, és az alsóbb néposztályok tagjait alakító statisztákkal nem nagyon állnak szóba a magasabb rangú statiszták (arisztokraták, hadvezérek, bíborosok).

Bárhogy is törtem a fejemet, és bármilyen gondolatkísérleteket is végeztem, képtelen voltam összehozni a két figurát. És akkor kétségbeesett lépésre szántam el magam. A nőnek meg kell halnia.

Persze egy közönséges gyilkosság szóba sem jöhetet, csak valamilyen úri betegség, amelyik nem tesz különbséget társadalmi osztályok között. De a rák sem jó, mert azt is másképp gyógyítják az úri népek esetében, szanatóriumba küldik a pácienseket, mindenféle drága kúrákat írnak elő, még a szervátültetés sincs kizárva.

Apropó, szervátültetés. Eszembe ötlött, hogy esetleg veseátültetésre szorul az úrilány, a férfiból pedig valahogy kioperálják az egyik veséjét. De a találkozásuk így is valószínűtlen, hiszen a beteg nem tudhatja meg, ki volt a donor.

Nincs mese, marad a haláleset. És az úrilánynak kell meghalnia. Méghozzá gyorsan, amikor is nincs mód a különleges kezelésre.

A repülőgép-szerencsétlenség nem jó, mert ott a maradványokat úgy kaparják össze, és a véletlenen is múlik, hogy melyik zacskóba kinek milyen szerve kerül. A tűz sem ideális, mert a megégett áldozatokkal már nincs mit kezdeni. Esetleg egy autóbaleset. A nő és egy gazdag playboy autókáznak, és a szemközti sávból átsodródó gépkocsi úgy ütközik velük, hogy a nő a helyszínen meghal. És ki temeti el? A fiatalember. A kettejük találkozására ez az egyetlen reális lehetőség.

Hozzák a koporsót, megfogják, leeresztik a sírba, rálapátolják a földet. A sírásó és az úrilány első és utolsó találkozása. Kár, hogy a sírásó nem tud róla, hogy akit temet, azt eredetileg neki szántam. Az úrilánynak pedig az egészről nem lehet tudomása.

Kivéve, ha van másvilág, és az égből letekintve látja, ki temeti el. De ha nem látta előzőleg, nem fog ráismerni. Fogalma sem lesz róla, hogy ők az én történetemben együtt szerepeltek.

Hát, ilyen az élet. És a halál. És ilyen az, amikor egy másodosztályú író olyat akar véghezvinni, ami neki eleve nem sikerülhet.

• Prózai írásaimból