Véletlenül futottak össze. Béla ügyeket intézett, Eszter pedig az orvostól jött.

Kérdezgették egymást, és beszámoltak életük alakulásáról.

Aztán Béla megkérdezte: - Hát Püntyike hogy van?
- Hogy lenne. Unja magát - mondta Eszter.
- Egy ilyen nagy lánynak már magában is el kell tudni lenni - vélte Béla.
- Persze. Elvan ő egyedül is. De azért néha nagyon hiányzik neki a társaság - mondta Eszter.
- Szeretném már látni - mondta Béla. - Gondolod, hogy megzavarnám?
- Á, dehogy. Téged különösen kedvel. És mikor is láttad utoljára?
- Van annak már egy hónapja is - mondta Béla. - Nekem is gyakran eszembe jut.
- Hát látogasd meg!
- Azt mondod?
- Örülne neked. Képzeld, nemrég átesett egy fertőzésen.
- Csak nem? - hüledezett Béla.
- Ne félj, nem kapod el. Már teljesen rendbe jött.
- Rendszeresen kell táplálkozni - mondta Béla.
- Na, akkor mi lesz? Meglátogatod Püntyikét? - kérdezte Eszter, egy pici türelmetlenséggel a hangjában.
- Lássuk csak - mondta Béla. - Ma délután még be akartam ugrani a postára, valami értesítés jött. De az várhat.
- Neked kell eldönteni, mi a fontosabb - mondta Eszter.
- Püntyike - mondta Béla.

A szemük összevillant.

Aztán már keveset beszéltek. Kézen fogva mentek, gyors léptekkel.

A liftben Béla magához húzta Esztert.

- Ne itt - mondta Eszter. De a férfi kezét fenn hagyta a mellén.

A lakásban elkezdték egymást vetkőztetni.

Rázuhantak az ágyra, mohón tapogatva, simogatva egymást. A bugyi is a szőnyegen kötött ki.

Béla oda tette a kezét, majd nemsokára behatolt.

És Püntyike örült.

• Prózai írásaimból