A nevem Andrej Andrejevics Beljajev. De ezen a néven hiába keresnek a könyvekben. Beljajev 1939 januárjában megszűnt létezni.

1.

Ez úgy történt, hogy a Frunze Katonai Akadémián már évek óta engem tartottak a legjobb tanulónak. Kitüntetéssel végeztem, és nagy jövőt jósoltak nekem a katonai pályán. Talán ezzel hívtam fel magamra Sztálin elvtárs figyelmét is. Kihallgatásra berendelt a Kremlbe. De erről senkinek sem volt szabad tudni.

Nagy megtiszteltetés volt ez, előtte való nap végig az egyenruhámat és a csizmámat tisztogattam, csinosítgattam, és azt fogalmazgattam magamban, hogy majd hogy szólítom meg.

Eljött a nagy nap. Egy elhárítós tiszt keresett fel. Vele kellett mennem. Két sarokkal arrébb már vált bennünket egy gépkocsi. Olyan szép, hogy eddig még álmomban sem gondoltam rá, hogy egyszer beleülhetek. A tiszti akadémián legfeljebb teherautóval közlekedhettünk.

Megérkeztünk, és egy nagyon kanyargós úton jutottunk el egy fényes, festményekkel borított hallba. Ott a tiszt azt mondta, hogy üljek le és várjak, Sztálin elvtárs nemsokára idejön.

Jó sokáig kellett várnom, de egyszer csak megláttam Sztálin elvtársat. Alacsony, zömök ember volt, egyáltalán nem hasonlított a plakátokra. De hát ő volt az, személyesen.

Leült velem szemben.

- Na, itt van a mi ifjú katonai zsenink - mondta.

Szabadkozni próbáltam, de belém fojtotta a szót.

- Csak ne szerénykedjen. A legjobb ajánlásokat adták önről. És irigykedtek is, ami szintén egyfajta ajánlás - mondta, és honyorított a szemével.

Aztán kifaggatott. Olyan dolgokat kérdezett, amiket nyilván tudott már, de a számból akarta hallani. Az elfogódottságtól dadogva válaszoltam a kérdéseire. Tudni akarta, hogy vannak-e testvéreim. Nincsenek. Él-e az apám. Nem él, a világháborúban esett el. Milyen kapcsolatom van az anyámmal. Nagyon jó. Tud-e titkot tartani az anyám. Tud, ha nagyon muszáj.

A végén kiderült, hogy a katonai tervezésnél van rám szükség. Méghozzá a legnagyobb titokban. Annyira, hogy a csoport többi tagja sem tudhat erről.

- Nagy tisztesség ez, nagyon bizalmas munka - mondta. - Ha elvállalja, évekig nem tud majd senki önről. Vállalja?

Persze, hogy vállaltam. De elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy az anyám évekig nem fog tudni hallani rólam.

Sztálin elvtárs mintha csak kitalálta volna a gondolatomat, azt mondta, hogy bár anyám nem fog tudni írni nekem, de én írhatok neki. Ez is több, mint a semmi.

Akkor Sztálin elvtárs felállt.

- Most menjen haza. Majd kikísérik. Búcsúzzon el az édesanyjától, nyugtassa meg, hogy biztonságban lesz, de senkinek sem szabad beszélnie róla. A vlagyivosztoki katonai körzetbe kerül, és onnan ritkán jön posta, de semmi baja nem lesz.

- Holnap reggel kilenckor jelentkezzen a Kreml déli kapujánál, ezzel az igazolvánnyal.

Ránéztem.
- De ez nem az én nevemre szól. Novikov van ráírva - mondtam.

- Ettől a perctől önt Novikovnak hívják. A Beljajevet felejtse el.


2.

Anyámat sikerült megnyugtatnom, és azt is megígértettem vele, hogy senkinek nem szól egy szót sem. Eszembe jutott, hogy talán a névváltoztatásra is azért volt szükség, hogy Beljajevként már ne is tudjanak rólam.

A Kremlben bevezettek egy alagsori helyiségbe. Minden kényelemmel el volt látva. A vezetőm mondta, hogy pakoljak ki, mától kezdve itt fogok lakni.

- De nekem a vlagyivosztoki katonai körzetbe kell mennem - tiltakoztam.

- Ez a vlagyivosztoki katonai körzet - mondta.

Az első nap semmi sem történt. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát, méghozzá sokkal finomabbat, mint amit az akadémián ettünk.

Másnap kaptam egy bőröndnyi iratot, amin át kellett rágnom magam. Hát, nagyon izgalmas olvasmány volt, de csöppet sem szívderítő. Jelentések az ipar, a közlekedés, a hadsereg helyzetéről, mind szigorúan titkos, és nagyon lehangoló.

Kiderült, hogy a gazdaság rossz állapotban van, a termelési adatok csak statisztikailag jók, de a minőség csapnivaló, és sokan a termelés lassításával válaszoltak a szigorú belbiztonsági intézkedésekre. Ha így marad, nem sok remény van arra, hogy a Szovjetunió fejlett ipari országgá váljon.

Engem elsősorban a hadsereg helyzete érdekelt. A jelentésekből kiderült, hogy a képzettség alacsony, a fegyverek régiek, gyakran működésképtelenek. Vannak korszerű fegyverek is, de kevés. Tulajdonképpen a tömeghadsereg megmaradt a világháborús szinten.

Mindent kijegyzeteltem és elemeztem. Épp befejeztem, amikor hoztak egy hangszórót. A honvédelmi bizottság ülését kellett végighallgatnom. Kívülről, titokban. Ők arról sem tudtak, hogy létezem.

Először a nemzetközi helyzetet elemezték. Csehszlovákia, Németország, Lengyelország, a brit-francia-szovjet tárgyalások kudarca.

- Hitler meg nem támadási szerződést ajánlott fel - mondta Sztálin. - Mi a véleményük erről?

A többségnek az volt a véleménye, hogy bármilyen furcsán is hangzik, el kell fogadni az ajánlatot, hiszen a szovjet állam nincs abban a helyzetben, hogy önállóan helyt tudjon állni egy német támadással szemben.

Nekem más volt a nézetem, gyorsan le is írtam. És jó, hogy leírtam, mert késő este hívatott Sztálin.

- Meghallgatta a bizottsági ülést? - kérdezte.

Bólintottam.

- És mit gondol a mi ifjú stratégánknak a német ajánlatról?

Izgatott lettem. Lehet, hogy tényleg szükségük van ezeknek a nagy embereknek az én véleményemre? Sztálin biztatólag mosolygott. Belevágtam.

- Amennyire én meg tudom ítélni, a németek semmiképp sem vállalnák, hogy mostanában megtámadjanak bennünket. Egyezmény nélkül sem. Valószínűleg kelet felé fognak terjeszkedni, olvastam, hogy Hitler a szláv fajt alacsonyabb értékűnek tartja. Csehszlovákia egy részét már megszerezte. A következő áldozat Lengyelország lehet. De mi egyelőre aligha kerülünk sorra. Túl nagy falat lennénk.

- És a britek meg a franciák?

- Ha velünk nem akarnak együttműködni, semmi esélyük, hogy egyedül megfékezzék Hitlert.

- És akkor miért nem lenne jó a meg nem támadási egyezmény?

- Mert úgysem tartanák be. Nem egyezmény kell, hanem elrettentő erő. Erőltetett módon fejleszteni kell a Vörös Hadsereget.

- De mikorra érjük el a németek szintjét? - kérdezte Sztálin.

- Minél előbb el kell kezdeni - mondtam. - Olvastam a jelentéseket. Vannak jó fegyvereink, de nem elegendő számban. Fel kell fejleszteni a fegyverkezésünket. Tudom, hogy az emberek életén kellene javítani, de egyelőre a fegyverkezés, a katonai képességeink fokozása sürgősebb. Elsősorban is páncéltörő ágyúk kellenek, tankok, repülőgépek. Ha nem tudjuk megakadályozni, hogy megtámadjanak bennünket, akkor legalább le kell lassítanunk az ellenség előrehaladását. Mint ahogy Kutuzov tette Napoleonnal.

Sztálinnak tetszett a lelkesedésem.

- Azonkívül - folytattam - nem tudom, hogyan reagálnának a nyugati kommunista pártok, ha Hitler mellé állnánk. Együtt kell vele működni, amíg ez ésszerű, de én mindezt titokban tenném.

- Valamilyen titkos megállapodásra gondol, fiam?

- Igen. Meg kell nyugtatni a németeket, hogy háború esetén semlegesek leszünk, de közben a legkomolyabban készülnünk kell a honvédelemre.

Sztálin bólintott, felállt, és távozott. A szívem a torkomban dobogott.

Rövidesen megtudtam, hogy elfogadták a javaslatomat. Megkezdődött a szovjet hadiipar nagymérvű átalakítása, korszerűsítése. Kijelölték a sorozatgyártásban részt vevő üzemeket és a típusokat. Azokat a fegyverfajtákat fejlesztik, amelyeket magam is említettem: tüzérségi ütegek, tankok, páncéltörő és légvédelmi ágyúk, repülőgépek. Ha volt is megállapodás a németekkel, azt nem jelentették be. Úgy éreztem, hogy valamivel én is hozzájárultam a haza védelméhez.


3.

Amikor a németek megtámadták Lengyelországot, Sztálin sürgősen beszélni akart velem.

- A németekkel annak idején megállapodtunk a lengyel területek felosztásában - mondta. - Most jött el az idő. Még várunk pár napot, de amint összeomlik a lengyel ellenállás, mi is megindulunk. Mi a véleménye, fiatalember?

- Persze, el kell foglalnunk azt a területet, amit nekünk ígértek. De ennek lesz egy nagy hátránya.

- Mi az?

- Megszűnik az ütköző zóna a németek és mi közöttünk. Ezért én továbbra is megtartanám a régi határt, ott építeném ki az igazi védelmi vonalat. Más szóval, ha meg is szállnám a lengyel területek bennünket illető részét, továbbra is megtartanám ütköző zónának. Csak kisebb katonai egységeket állomásoztatnék ott. Viszont ameddig lehet, minél több ügynököt dobnék át a határ német oldalára. Mert biztos vagyok benne, hogy a lengyelek után előbb-utóbb bennünket is megtámadnak, és akkor ezek az ügynökök informálni tudnak bennünket.

- Ezzel nem értek egyet - mondta Sztálin. - Az a föld a miénk, kár lenne nem kihasználni.

- Természetesen. Én csak azt mondom, hogy az előretolt védővonal helyett jobb a mostani. Egy egész erődrendszer épült fel a cári időkben, azokat viszonylag olcsón és könnyen korszerűsíteni lehetne.

- Jó, ezt majd még megvitatjuk a bizottság tagjaival - mondta Sztálin.

- De van itt egy másik kérdés is - mondtam. - A németek Lengyelország elleni támadása a legjobb ürügy lenne egy általános mozgósításra. Amire a védelmi képességünk fokozása, a rendcsinálás érdekében nagy szükségünk volna.

- Megőrült? Nem provokálhatjuk a németeket - mondta Sztálin haragosan.

- Szerintem nem ezen múlik - válaszoltam, az érveléstől kimelegedve. - A németeket könnyen meg lehet nyugtatni. Azzal, hogy a mozgósítás kizárólag belpolitikai célokat szolgál, és nem érinti a határ menti körzeteket. Meg fogják érteni. Attól pedig egyáltalán nem kell félnünk, hogy emiatt bennünket már most megtámadnak. Azt a háborút sokkal jobban elő kell majd készíteniü, nem lehet csak szimpla folytatása a lengyelországi hadjáratnak.

Sztálin töprengett egy ideig, majd felállt és távozott.

Nagyon izgatott voltam. Kétségek gyötörtek, hogy vajon helyes tanácsokat adtam-e.

Másnap hallottam a rádióban, hogy a szovjet kormány élesen elítéli a fasiszták Lengyelország elleni rablóháborúját, Moszkvától keletre elrendelte az általános mozgósítást, és bejelentette, hogy a testvéri lengyel nép védelme érdekében a Vörös Hadsereg lengyel területekre vonult be. Megnyugodtam. De azért egy kicsit aggódva vártam a fejleményeket.


4.

A németek megelégedtek a lengyelek fölött aratott győzelmükkel. A Lengyelországban tevékenykedő ügynökeink sem tapasztaltak semmilyen gyanús mozgolódást a szovjet-német határon.

Közben azonban mi megtámadtuk Finnországot. Ezt nagyon rossz döntésnek tartottam. Nem kérték ki a véleményemet. És láttam, hogy a Vörös Hadsereg siralmas teljesítményt nyújtott. A hadműveletek elhúzódtak, és csak nagy nehezen sikerült a győzelmet kicsikarni. Most ütött vissza, hogy a Tuhacsevszkij-vonal eltávolítása miatt sok volt a tapasztalatlan katonai vezető.

Aztán Németország nyugatnak fordult, és néhány hónapon belül lerohanta Belgiumot, Hollandiát, sőt, Franciaországot is térdre kényszerítette. Ez elkeseredéssel töltött el. Amikor alkalmam volt Sztálinnal beszélni, figyelmeztettem, hogy most mi következünk. Sztálin csak somolygott a bajsza alatt. És neki lett igaza. Hitler délen folytatta, elkezdte a Balkán meghódítását. Ez azonban szintén aggodalommal töltött el, hiszen most már a déli határainkat is fenyegették.

Sztálin derűlátó volt, a figyelmeztetéseim jó időre leperegtek róla. De közben folytatódott a Vörös Hadsereg felfegyverzése. 1941-re kétszer annyi hadosztályunk lett, mint 1939-ben volt, az ágyúk, páncélelhárító és légelhárító fegyverek aránya is lényegesen megnőtt. Sztálin megfogadta a tanácsomat a cári erődrendszer korszerűsítésével kapcsolatban. Nagy űrméretű és könnyen mozgatható páncéltörő fegyverek kerültek az erődökbe.

1941 májusában több forrásból jelezték, hogy a németek átcsoportosítják erőiket, és nem zárható ki egy Szovjetunió elleni támadás. (Ezek közül a legpontosabb Sorge tokiói értesülése volt, a támadás pontos dátumával. De erről csak később értesültem, Sztálin pedig nem vette figyelembe.)

Egyébként nem álltunk rosszul, a légierő tekintetében számbeli fölényünk volt, a repülőgépeinket sikerült az országhatártól biztonságos távolságba telepíteni, a régi határ mentén kiépített védelmi vonalat pedig sok ezer páncéltörő üteggel erősítettük meg.

Június elején a németek fokozták a felderítő repüléseket. Azt tanácsoltam Sztálinnak, hogy igyekezzünk minden határsértő gépet lelőni, és hivatalosan is tiltakozzunk a "baráti" német kormánynál, hivatkozva a eddigi együttműködésre. Ebben semmi provokatív nincs. Sztálin kelletlenül, de hozzájárult. Nem lett volna jó, ha a németeknek pontos adatokkal rendelkeznének az erőink elhelyezéséről. Ha nem akadályozzuk a német légi felderítést, akkor kénytelenek lettünk volna maketteket alkalmazni, fából készült tankokat és nem repülő repülőgépeket oda helyezni a valódi stratégiánk álcázása céljából. De mint ésőbb kiderült, a németek nem vették észre a kiürítést, és teljes erejükkel csaptak le a semmire.

Június 19-ére minden készen állt. A szovjet-német határ mentén már csak 10-20 ezer katonánk állomásozott, aknákat raktunk le, és a nyugati hadsereg 90 százalékát a védelmi vonalra vontuk vissza. Nagy izgalommal vártuk a híreket. Mint hallottam, a honvédelmi bizottság ülésén felvetődött, hogy Hitler majd határprovokációkkal kezdi az esetleges háborút. De amikor alkalmam volt beszélni Sztálinnal, azzal érveltem, hogy a németek eddig is a villámháború hívei voltak. És mikor jön legjobban a villámháború, ha nem egy erős ellenféllel szemben? Ezért hát biztosra vettem, hogy Hitler bennünket is váratlanul és nagy erőkkel fog megtámadni.

Június 22-én aztán elkezdődött a német támadás. Gyorsan sikerült elfoglalniuk a kiürített területeket, de két teljes napba került, mire elértek az igazi védelmi vonalunkig. Hitler már az első nap estéjén világgá kürtölte a rádióban, hogy elkezdődött a bolsevizmus elleni szent háború, és hogy a német csapatok gyorsan törnek előre.

Nagyon örültem, hogy a pszichológiai hadviselésre vonatkozó ötletemet is megfogadták. A két határ közötti területekre német szövegű táblákat helyeztünk ki: "Szovjet területen vagy. Nem hívtunk. Hogy jutsz majd haza?" Nem tudom, mennyien látták ezeket a feliratokat, de néhány zsákmányolt fényképen feltűnt, ezek megőrízték a látványt. És biztosan okozott egy kis kellemetlen érzést. A katona érzései, kétségei pedig nagyon is befolyásolják a harckészségét.

Sztálin rádióbeszédben jelentette be a háborút, és a következményekért minden felelősséget a németekre hárított. Felhívta a katonákat, hogy hazafiságtól átitatva álljanak ellent, a hadköteleseket pedig felszólította, hogy haladéktalanul jelentkezzenek a kijelölt körzetekben. (Most vettük csak igazán hasznát az 1939-es mozgósításnak. Néhány napon belül csaknem 20 millió férfinak és nőnek kellett bevonulnia, felvenni az egyenruhát, a fegyvert, és már tudták a pontos helyüket a hadseregben.)

A németek a harmadik napon ütköztek a szovjet védelem acélfalába, és sehol sem tudtak áthatolni rajta. Újra és újra próbálkoztak, de mindannyiszor kudarcot vallottak. Több alkalommal páncélosokkal próbáltak áttörni, de csak a kilőtt, lángoló tankok füstje jelezte elszántságukat. A háború első hetében 462 tankot veszítettek. Nagyon hasznosnak bizonyult a páncéltörő ágyúk kihelyezése.

A német harci repülőgépekkel is felvettük a harcot. Bár a mi gépeinket nagyobb arányban lőtték le, lassan a német légierő is vesztett az ütőképességéből. A mi gépeink már az első napoktól kezdve intenzíven lőtték és bombázták a német állásokat, arra sem hagytak nekik időt, hogy beássák magukat. Amikor felhős volt az ég, a mi gépeink kis magasságban folytatták a támadásokat, míg a német repülők ilyenkor föl sem szálltak. És a második hét végére a pilótáinknak gyakorlatilag sikerült kiharcolniuk a légi fölényt. Attól kezdve folyamatos volt a bombázás. A pilóták friss adatokkal szolgáltak az ellenség elhelyezkedéséről, így a tüzérség is folyamatosan tudta rombolni a német állásokat.

Állóháború alakult ki. A Vörös Hadsereg kiválóan tartotta magát, de a hadtáp és a felfegyverzés még mindig lassan haladt. A front mögötti 20-30 kilométeres sávot viszont - szintén az én javaslatomra - "halálzónnak" tekintettünk, ott minden német hadmozdulatot észleltünk, minden egységet és járműcsoportosítást szétlőttünk és szétbombáztunk.

Ez a furcsa hadviselés eltartott október végéig. Addigra sikerült összegyűjteni egy offenzívához elég erőt. A támadó hadműveletek október 28-án kezdődtek el, három ponton egyszerre. A német front gyorsan összeomlott. Az utánpótlásukat teljesen elvágtuk, fogytán volt a lőszer, az élelem, nem jutott el hozzájuk az erősítés, de még a meleg holmi sem. A halálzónában szovjet gépek gyakorlatilag mindenre lőttek, ami mozgott. (Később tudtam meg, hogy a parasztok járműveit is elpusztították, sok ezren haltak meg így.) A németek ugyan a lakosságtól rekviráltak ennivalót, de fura látványt nyújtottak orosz usankában és civil télikabátban.

A döntő sikert az jelentette, hogy sikerült 600 ezer német katonát fogságba ejteni. És ez újabb akalom volt a pszichológiai hadviselésre. Tanácsomra a Moszkva hangja (és ennek nyomán a londoni rádió is) heteken keresztül olvasta be a hadifoglyok nevét. Azok a németek, akiknek a keleti fronton voltak a hozzátartozóik, attól kezdve ott ültek a rádió előtt, remélve, hogy a szeretteik neve is elhangzik a fogságba esett, vagyis megmenekült katonák között. Nem a német győzelemben voltak érdekeltek, hanem a kapitulációban.

A hadműveletek november 5-ére befejeződtek. Sztálin a november hetediki beszédében felszólította Hitlert, hogy mondjon le, az elfoglalt területeket adják vissza, és fizessenek jóvátételt az okozott károkért. Hivatalos válasz nem érkezett, de Hitler a rádióban a végső győzelem elkerülhetetlenségéről szónokolt, mondván, a bolsevikok hamarosan a történelem szemétdomjára kerülnek.

A fronton átmeneti csönd uralkodott. De közben gőzerővel folytak az újabb offenzíva előkészületei, haladt a hadosztályok feltöltése emberrel, fegyverrel, lőszerrel. A Vörös Hadsereg bevethető létszáma elérte az öt milliót, míg a németek legfeljebb ennek felével rendelkeztek az 1939-ben elfoglalt lengyel területeken. Nekünk még további két millió katonánk volt a Távol-Keleten, a moszkvai körzetben pedig ltöbb mint tíz millióan készültek fel a későbbi bevetésekre.


5.

Az újabb hadjárat keretében 1941. december végére a csapataink egészen Varsóig törtek előre, behatoltak Csehszlovákiába, és eljutottak a magyar határig.

Sztálinnak javasoltam, hogy a nyugati előrenyomulást erőltesse, és ne törődjön a déli front helyzetével. Magyarországot a legjobb lenne kikerülni, és ugyanígy Romániával és Bulgáriával sem foglalkoznék. Ha bajba kerül az anyaország, a németek úgyis visszarohannak, és maguktól kiürítik a Balkánt.

Mint később megtudtam, Sztálin közvetítők útján felvette a kapcsolatot Horthyval, Magyarország kormányzójával, és arra kérte, hogy ne támogassa Hitlert, maradjon távol a hadműveletektől. Horthy nem válaszolt, de rövidesen beszédet mondott a magyar rádióban, és felhívta a honvédeket, hogy az ő kezükben van a haza és a lakosság sorsa, ezért mindenki a legjobb képességei szerint álljon helyt. Közben a hadsereget két körzetbe irányította át: Budapest köré (a Győr-Veszprém-Gödöllő-Vác körzetbe), valamint a Kárpátokba, ahol Árpád-vonal néven nagyszabású védelmi építkezések kezdődtek. De ez alibi- erődítés volt, hiszen a szovjet csapatok kikerülték a Kárpátokat, nem volt szükségük rá. Hitler pontosan látta ezt, de arról nem tudott, hogy Horthy konkrét ígéretet is kapott a kormányunktól a hatalma átmentésére. A németeknek nehéz lett volna beavatkozni, mivel magyar főváros köré vont katonai gyűrű nagyon megnehezítette volna a katonai akciót, nem is beszélve arról, hogy Bécs irányából már közvetlen fenyegetésnek voltak kitéve.

Amikor a Vörös Hadsereg gyakorlatilag felszámolta a Harmadik Birodalom keleti katonai hódításait, 1942 január elsején a szovjet kormány előterjesztette a második békejavaslatát, ezúttal a német törvényhozóknak címezve. Ez jóval szigorúbb volt, mint a korábbi: Németország vonuljon ki minden elfoglalt területről, fizessen jóvátételt, Hitlert pedig állítsák nemzetközi bíróság elé. Csak ezzel kerülhetnék el a szovjet előrenyomulást.

Természetesen erre sem érkezett válasz. Hacsak nem tekintjük válasznak Hitler dühöngő rádióbeszédét, amelyben egyes tébolyult senkik elfogadhatatlan ötleteire utalt, illetve kijelentette, hogy a Harmadik Birodalom és a Führer örök, a végső győzelem mindenképpen és elháríthatatlanul bekövetkezik, akármit is gondolnak erről a bolsevik és zsidó urak.

Két hétig megint szüneteltek a harcok (eltekintve a szórványos és sikertelen német ellentámadásoktól).

1942 áprilisáig tartott az újabb offenzíva. Ennek során felszabadítottuk egész Lengyelországot és Csehszlovákiának a müncheni szerződésben elcsatolt területeit, behatoltunk Ausztriába, és végig felsorakoztunk az 1938-as, Anschluss előtti német határon. Szlovákiának a magyarok által meg nem szállt területeit is kitakarítottuk (bár a hegyekben elég sokáig eltartottak a harcok), és felszámoltuk a Tiso-féle szlovák fasiszta államot.

A Balkánról megkezdődött a német megszálló csapatok hazarendelése, de ezeket a magyar-osztrák, illetve a jugoszláv-osztrák határon kialakított szovjet védővonal visszatartotta.

1942 május elsején hangzott el a szovjet kormány harmadik békefelhívása. Ezt már nem a politikusoknak, hanem egyenesen a német tábornoki karnak címezték. Felszólítottuk őket, hogy Hitlert távolítsák el, bármilyen eszközzel, és aki ezt megteszi, az a háború után jóval enyhébb ítéletre számíthat.

Természetesen ennek sem volt foganatja. Hitler ellen ugyan két merényletet is megkíséreltek, de ezek mögött nem álltak komolyan vehető katonai vezetők, és egyik sem járt sikerrel.

Itt szót kell ejteni az amerikaiakról és a britekről. Mindkét ország vezetői támogatást nyújtottak nekünk, de ez tisztán gazdasági, kereskedelmi, illetve hadiipari volt. Nem akaródzott nekik részt venni a hadműveletekben. Annak ellenére, hogy 1941 decemberében Japán megtámadta az Egyesült Államokat, és Németország - sosem fogom megérteni, mi okból - hadat üzent Amerikának. Ez jó alkalmat szolgáltatott volna az európai beavatkozásra, de nem éltek vele.

Ígérgették a második front megnyitását, de ez sohasem történt meg. Közben a Vörös Hadsereg, nagy veszteségek árán, már Berlin felé közeledett.

Ekkor is volt egy javaslatom a pszichológiai hadviselésre. Röplapokon terjesztettük, hogy "Tűzhenger" néven olyan hadműveletet indítunk, amelynek során először mindent szétlövünk, majd elfoglaljuk a romokat. Egy határ menti kisvárossal ezt meg is tettük, és a röplapon közzé tettük, hogy Berlin is így jár majd. (Mint később megtudtam, jónéhány kisebb-nagyobb német települést is leromboltak ennek ürügyén, pedig erre igazán nem volt szükség. Én csak ijesztgetésre gondoltam.)

1943 februárjában bekerítettük Berlint, északon a tengerparton több várost is elfoglaltunk, délről pedig Müchen ellen készültünk haladni.

Időközben Franciaországból is elkezdődött a németek haza áramlása, aminek nyomán kitört a francia ellenállók felkelése. A megszállók azonban nem tudtak olyan gyorsan az anyaországba jutni, az összeomlás a küszöbön állt. Csapataink München, Stuttgart és Karlsruhe felé nyomultak előre, a francia-belga határ felé.

Ekkor beszéltem Sztálinnal utoljára. Javasoltam, hogy mindenképpen vonjuk be az amerikaiakat. Ha a hadműveletekben már nem is tudnak részt venni, legalább Németország megszállását bízzuk rájuk. A Szovjetunió egyedül aligha tudja ellátni a német polgári lakosságot, és jobban járunk, ha Németországot az amerikaiaknak adjuk, mintha belekeverednénk egy hosszadalmas és nagyon bonyolult európai szerepvállalásba.

Sztálin úgy nézett rám, hogy tudtam, ezzel az ötlettel elveszítettem a jóindulatát. Nem kérte ki a véleményemet többé, de egyelőre tovább kaptam az ellátást.

Ezután még írtam neki egy memorandumot, amelyben javasoltam, hogy az európai háború után csoportosítsuk át az erőinket, és támogassuk a kínai kommunistákat a japán megszállók elleni harcban, végső soron pedig szerezzük vissza Japántól a Kuril-szigeteket, és ha kell, más japán területeket is szálljunk meg.

Erre nem kaptam választ. A fejlemények alapján azonban látom, hogy Sztálin megfontolta, és meg is valósította a javaslataimat. Amikor 1943 végén, Hitler öngyilkossága után néhány nappal Németország letette a fegyvert, tárgyalások kezdődtek a megszállásról. Az Egyesült Államok vállalta az élelmiszer-ellátást, és az országot megszállási zónákra osztották fel.

1944 tavaszán a Vörös Hadsereg átcsoportosította erőit, behatoltunk Kínába, megerősítettük Mao Ce-tung kommunista csapatait, ősszel megtámadtuk a japánokat, februárra megvertük a Kwantung-hadsereget, májusban megszálltuk és visszacsatoltuk a Kuril-szigeteket, és a Japánhoz közeli légitámaszpontokat felajánlottuk az amerikai légierőnek. Japán összeroppant a csapásaink alatt, ami oda vezetett, hogy 1945 július 12-én feltétel nélkül kapitulált.

Az amerikaiak július 16-án az új-mexikói sivatagban felrobbantották a világ első atombombáját, de ledobni már nem volt kire. Mint hallottam, Hirosimában tervezték bevetni, de a háború korábbi befejeződésének köszönhetően Hirosima megmenekült.

Hirosimát megmentettem.

Ezt a kéziratot 1945. szeptember 1-én zárom. Az egész világon beköszöntött a béke. Rám már nincs szükség. Úgy hallottam, hogy holnap átszállítanak a Lubjanka börtönbe. Remélem, ott sem fognak rosszul bánni velem. Elvégre kulcsszerepem volt a győzelem kivívásában.

Én bizakodom.