Novikov,
avagy hogy mentettem meg Hirosimát
A nevem Andrej Andrejevics Beljajev. De ezen a néven hiába keresnek a
könyvekben. Beljajev 1939 januárjában megszűnt létezni.
1.
Ez úgy történt, hogy a Frunze Katonai Akadémián már évek óta engem
tartottak a legjobb tanulónak. Kitüntetéssel végeztem, és nagy jövőt jósoltak
nekem a katonai pályán. Talán ezzel hívtam fel magamra Sztálin elvtárs
figyelmét is. Kihallgatásra berendelt a Kremlbe. De erről senkinek sem volt
szabad tudni.
Nagy megtiszteltetés volt
ez, előtte való nap végig az egyenruhámat és a csizmámat tisztogattam,
csinosítgattam, és azt fogalmazgattam magamban, hogy majd hogy szólítom meg.
Eljött a nagy nap. Egy
elhárítós tiszt keresett fel. Vele kellett mennem. Két sarokkal arrébb már vált
bennünket egy gépkocsi. Olyan szép, hogy eddig még álmomban sem gondoltam rá,
hogy egyszer beleülhetek. A tiszti akadémián legfeljebb teherautóval
közlekedhettünk.
Megérkeztünk, és egy
nagyon kanyargós úton jutottunk el egy fényes, festményekkel borított hallba.
Ott a tiszt azt mondta, hogy üljek le és várjak, Sztálin elvtárs nemsokára
idejön.
Jó sokáig kellett várnom,
de egyszer csak megláttam Sztálin elvtársat. Alacsony, zömök ember volt,
egyáltalán nem hasonlított a plakátokra. De hát ő volt az, személyesen.
Leült velem szemben.
- Na, itt van a mi ifjú katonai zsenink - mondta.
Szabadkozni próbáltam, de
belém fojtotta a szót.
- Csak ne szerénykedjen. A legjobb ajánlásokat adták önről. És irigykedtek
is, ami szintén egyfajta ajánlás - mondta, és hunyorított a szemével.
Aztán kifaggatott. Olyan
dolgokat kérdezett, amiket nyilván tudott már, de a számból akarta hallani. Az
elfogódottságtól dadogva válaszoltam a kérdéseire. Tudni akarta, hogy vannak-e
testvéreim. Nincsenek. Él-e az apám. Nem él, a világháborúban esett el. Milyen
kapcsolatom van az anyámmal. Nagyon jó. Tud-e titkot tartani az anyám. Tud, ha
nagyon muszáj.
A végén kiderült, hogy a
katonai tervezésnél van rám szükség. Méghozzá a legnagyobb titokban. Annyira,
hogy a csoport többi tagja sem tudhat erről.
- Nagy tisztesség ez, nagyon bizalmas munka - mondta. - Ha elvállalja,
évekig nem tud majd senki önről. Vállalja?
Persze, hogy vállaltam. De
elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy az anyám évekig nem fog tudni
hallani rólam.
Sztálin elvtárs mintha
csak kitalálta volna a gondolatomat, azt mondta, hogy bár anyám nem fog tudni
írni nekem, de én írhatok neki. Ez is több, mint a semmi.
Akkor a nagy ember
felállt.
- Most menjen haza. Majd kikísérik. Búcsúzzon el az édesanyjától, nyugtassa
meg, hogy biztonságban lesz, de senkinek sem szabad beszélnie róla. A
vlagyivosztoki katonai körzetbe kerül, és onnan ritkán jön posta, de semmi baja
nem lesz.
- Holnap reggel kilenckor jelentkezzen a Kreml déli kapujánál, ezzel az
igazolvánnyal.
Ránéztem.
- De ez nem az én nevemre szól. Novikov van ráírva - mondtam.
- Ettől a perctől önt Novikovnak hívják. A Beljajevet felejtse el.
2.
Anyámat sikerült megnyugtatnom, és azt is megígértettem vele, hogy senkinek
nem szól egy szót sem. Eszembe jutott, hogy talán a névváltoztatásra is azért
volt szükség, hogy Beljajevként már ne is tudjanak rólam.
A Kremlben bevezettek egy
alagsori helyiségbe. Minden kényelemmel el volt látva. A vezetőm mondta, hogy
pakoljak ki, mától kezdve itt fogok lakni.
- De nekem a vlagyivosztoki katonai körzetbe kell mennem - tiltakoztam.
- Ez a vlagyivosztoki katonai körzet - mondta.
Az első nap semmi sem
történt. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát, méghozzá sokkal finomabbat, mint
amit az akadémián ettünk.
Másnap kaptam egy
bőröndnyi iratot, amin át kellett rágnom magam. Hát, nagyon izgalmas olvasmány
volt, de csöppet sem szívderítő. Jelentések az ipar, a közlekedés, a hadsereg
helyzetéről, mind szigorúan titkos, és nagyon lehangoló.
Kiderült, hogy a gazdaság
rossz állapotban van, a termelési adatok csak statisztikailag jók, de a minőség
csapnivaló, és sokan a termelés lassításával válaszoltak a szigorú
belbiztonsági intézkedésekre. Ha így marad, nem sok remény van arra, hogy a
Szovjetunió fejlett ipari országgá váljon.
Engem elsősorban a
hadsereg helyzete érdekelt. A jelentésekből kiderült, hogy a képzettség
alacsony, a fegyverek régiek, gyakran működésképtelenek. Vannak korszerű
fegyverek is, de kevés. Tulajdonképpen a tömeghadsereg megmaradt a világháborús
szinten.
Mindent kijegyzeteltem és
elemeztem. Épp befejeztem, amikor hoztak egy fejhallgatót. A honvédelmi
bizottság ülését kellett végighallgatnom. Kívülről, titokban. Ők arról sem
tudtak, hogy létezem.
Először a nemzetközi
helyzetet elemezték. Csehszlovákia, Németország, Lengyelország, a
brit-francia-szovjet tárgyalások kudarca.
- Hitler meg nem támadási szerződést ajánlott fel - mondta Sztálin. - Mi a
véleményük erről?
A többségnek az volt a
véleménye, hogy bármilyen furcsán is hangzik, el kell fogadni az ajánlatot,
hiszen a szovjet állam nincs abban a helyzetben, hogy önállóan helyt tudjon
állni egy német támadással szemben.
Nekem más volt a nézetem,
gyorsan le is írtam. És jó, hogy leírtam, mert késő este hívatott Sztálin
elvtárs.
- Meghallgatta a bizottsági ülést? - kérdezte.
Bólintottam.
- És mit gondol a mi ifjú stratégánk a német ajánlatról?
Izgatott lettem. Lehet,
hogy tényleg szükségük van ezeknek a nagy embereknek az én véleményemre?
Sztálin biztatóan mosolygott. Belevágtam.
- Amennyire én meg tudom ítélni, a németek semmiképp sem vállalnák, hogy
mostanában megtámadjanak bennünket. Egyezmény nélkül sem. Valószínűleg kelet
felé fognak terjeszkedni, olvastam, hogy Hitler a szláv fajt alacsonyabb
értékűnek tartja. Csehszlovákia egy részét már megszerezte. A következő áldozat
Lengyelország lehet. De mi egyelőre aligha kerülünk sorra. Túl nagy falat
lennénk.
- És a britek meg a franciák?
- Ha velünk nem akarnak együttműködni, semmi esélyük, hogy egyedül
megfékezzék Hitlert.
És akkor miért nem lenne jó a meg nem támadási egyezmény?
・
- Mert úgysem tartanák be. Nem egyezmény kell, hanem elrettentő erő.
Erőltetett módon fejleszteni kell a Vörös Hadsereget.
- De mikorra érjük el a németek szintjét? - kérdezte Sztálin.
- Minél előbb el kell kezdeni - mondtam. - Olvastam a jelentéseket. Vannak
jó fegyvereink, de nem elegendő számban. Fel kell fejleszteni a
fegyverkezésünket. Tudom, hogy az emberek életén kellene javítani, de egyelőre
a fegyverkezés, a katonai képességeink fokozása sürgősebb. Elsősorban is
páncéltörő ágyúk kellenek, tankok, repülőgépek. Ha nem tudjuk megakadályozni,
hogy megtámadjanak bennünket, akkor legalább le kell lassítanunk az ellenség
előrehaladását. Mint ahogy Kutuzov tette Napóleonnal.
Sztálinnak tetszett a
lelkesedésem.
- Azonkívül - folytattam - nem tudom, hogyan reagálnának a nyugati
kommunista pártok, ha Hitler mellé állnánk. Együtt kell vele működni, amíg ez
ésszerű, de én mindezt titokban tenném.
- Valamilyen titkos megállapodásra gondol, fiam?
- Igen. Meg kell nyugtatni a németeket, hogy háború esetén semlegesek
leszünk, de közben a legkomolyabban készülnünk kell a honvédelemre.
Sztálin elvtárs bólintott,
felállt, és távozott. A szívem a torkomban dobogott.
Rövidesen megtudtam, hogy
elfogadták a javaslatomat. Megkezdődött a szovjet hadiipar nagymérvű
átalakítása, korszerűsítése. Kijelölték a sorozatgyártásban részt vevő üzemeket
és a típusokat. Azokat a fegyverfajtákat fejlesztik, amelyeket magam is
említettem: tüzérségi ütegek, tankok, páncéltörő és légvédelmi ágyúk,
repülőgépek. Ha volt is megállapodás a németekkel, azt nem jelentették be. Úgy
éreztem, hogy valamivel én is hozzájárultam a haza védelméhez.
3.
Amikor a németek megtámadták Lengyelországot, Sztálin elvtárs sürgősen
beszélni akart velem.
- A németekkel annak idején megállapodtunk a lengyel területek
felosztásában - mondta. - Most jött el az idő. Még várunk pár napot, de amint
összeomlik a lengyel ellenállás, mi is megindulunk. Mi a véleménye,
fiatalember?
- Persze, el kell foglalnunk azt a területet, amit nekünk ígértek. De ennek
lesz egy nagy hátránya.
- Mi az?
- Megszűnik az ütköző zóna a németek és mi közöttünk. Ezért én továbbra is
megtartanám a régi határt, ott építeném ki az igazi védelmi vonalat. Más
szóval, ha meg is szállnám a lengyel területek bennünket illető részét,
továbbra is megtartanám ütköző zónának. Csak kisebb katonai egységeket
állomásoztatnék ott. Viszont ameddig lehet, minél több ügynököt dobnék át a
határ német oldalára. Mert biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb bennünket is
megtámadnak, és akkor ezek az ügynökök informálni tudnak bennünket.
- Birtokba kell vennünk azt a földet
- mondta Sztálin. - Az a föld a miénk!
- Természetesen. Én csak azt mondom, hogy az előretolt védővonal helyett
jobb a mostani. Egy egész erődrendszer épült
fel a cári időkben, azokat viszonylag olcsón és könnyen korszerűsíteni
lehetne.
- Jó, ezt majd még megvitatjuk a bizottság tagjaival - mondta Sztálin.
- De van itt egy másik kérdés is - mondtam. - A németek Lengyelország
elleni támadása a legjobb ürügy lenne egy általános mozgósításra. Amire a
védelmi képességünk fokozása,a rendcsinálás érdekében nagy szükségünk volna.
- Megőrült? Nem provokálhatjuk a németeket - mondta Sztálin haragosan.
- Szerintem nem ezen múlik - válaszoltam, az érveléstől kimelegedve. - A
németeket titkos csatornákon könnyen meg lehet nyugtatni. Azzal, hogy a
mozgósítás kizárólag belpolitikai célokat szolgál, és nem érinti a határ menti
körzeteket. Meg fogják érteni. Attól pedig egyáltalán nem kell félnünk, hogy emiatt
bennünket már most megtámadnak. Azt a háborút sokkal jobban elő kell majd
készíteniük, nem lehet csak szimpla folytatása a lengyelországi hadjáratnak.
Sztálin töprengett egy
ideig, majd felállt és távozott.
Nagyon izgatott voltam.
Kétségek gyötörtek, hogy vajon helyes tanácsokat adtam-e.
Másnap hallottam a
rádióban, hogy a szovjet kormány élesen elítéli a fasiszták Lengyelország
elleni rablóháborúját, Moszkvától keletre elrendelte az általános mozgósítást,
és bejelentette, hogy a testvéri lengyel nép védelme érdekében a Vörös Hadsereg
lengyel területekre vonult be. Megnyugodtam. De azért egy kicsit aggódva vártam
a fejleményeket.
4.
A németek megelégedtek a lengyelek fölött aratott győzelmükkel. A
Lengyelországban tevékenykedő ügynökeink sem tapasztaltak semmilyen gyanús
mozgolódást a szovjet-német határon.
Közben azonban mi
megtámadtuk Finnországot. Ezt nagyon rossz döntésnek tartottam. Nem kérték ki a
véleményemet. És láttam, hogy a Vörös Hadsereg siralmas teljesítményt nyújtott.
A hadműveletek elhúzódtak, és csak nagy nehezen sikerült a győzelmet
kicsikarni. Most ütött vissza, hogy a Tuhacsevszkij-káderek eltávolítása miatt
sok volt a tapasztalatlan katonai vezető.
Aztán Németország
nyugatnak fordult, és néhány hónapon belül lerohanta Belgiumot, Hollandiát,
sőt, Franciaországot is térdre kényszerítette. Ez elkeseredéssel töltött el.
Amikor alkalmam volt Sztálinnal beszélni, figyelmeztettem, hogy most mi
következünk. Sztálin csak somolygott a bajsza alatt. És neki lett igaza. Hitler
délen folytatta, elkezdte a Balkán meghódítását. Ez azonban szintén
aggodalommal töltött el, hiszen most már a déli határainkat is fenyegették.
Sztálin derűlátó volt, a
figyelmeztetéseim jó időre leperegtek róla. De közben folytatódott a Vörös
Hadsereg felfegyverzése. 1941-re kétszer annyi hadosztályunk lett, mint
1939-ben volt, az ágyúk, páncélelhárító és légelhárító fegyverek aránya is
lényegesen megnőtt. Sztálin megfogadta a tanácsomat a cári erődrendszer
korszerűsítésével kapcsolatban. Nagy űrméretű és könnyen mozgatható páncéltörő
fegyverek kerültek az erődökbe.
1941 májusában több
forrásból jelezték, hogy a németek átcsoportosítják erőiket, és nem zárható ki
egy Szovjetunió elleni támadás. (Ezek közül a legpontosabb Sorge tokiói
értesülése volt, a támadás pontos dátumával. De erről csak később értesültem,
Sztálin pedig nem vette figyelembe.)
Egyébként nem álltunk
rosszul, a légierő tekintetében számbeli fölényünk volt, a repülőgépeinket
sikerült az országhatártól biztonságos távolságba telepíteni, a régi határ
mentén kiépített védelmi vonalat pedig sok ezer páncéltörő üteggel erősítettük
meg.
Június elején a németek
fokozták a felderítő repüléseket. Azt tanácsoltam Sztálinnak, hogy igyekezzünk
minden határsértő gépet lelőni, és hivatalosan is tiltakozzunk a
"baráti" német kormánynál, hivatkozva az eddigi jó együttműködésre.
Ebben semmi provokatív nincs. Sztálin kelletlenül, de hozzájárult. Nem lett
volna jó, ha a németeknek pontos adatokkal rendelkeznének az erőink
elhelyezéséről. Ha nem akadályozzuk a német légi felderítést, akkor kénytelenek
lettünk volna maketteket alkalmazni, fából készült tankokat és nem repülő
repülőgépeket oda helyezni a valódi stratégiánk álcázása céljából. De mint
később kiderült, a németek nem vették észre a kiürítést, és teljes erejükkel
csaptak le a semmire.
Június 19-ére minden
készen állt. A szovjet-német határ mentén már csak 10-20 ezer katonánk
állomásozott, aknákat raktunk le, és a nyugati hadsereg 90 százalékát a védelmi
vonalra vontuk vissza. Nagy izgalommal vártuk a híreket. Mint hallottam, a
honvédelmi bizottság ülésén felvetődött, hogy Hitler majd határprovokációkkal
kezdi az esetleges háborút. De amikor alkalmam volt beszélni Sztálinnal, azzal
érveltem, hogy a németek eddig is a villámháború hívei voltak. És mikor jön
legjobban a villámháború, ha nem egy erős ellenféllel szemben? Ezért hát
biztosra vettem, hogy Hitler bennünket is váratlanul és nagy erőkkel fog
megtámadni.
Június 22-én aztán
elkezdődött a német támadás. Gyorsan sikerült elfoglalniuk a kiürített
területeket, de két teljes napba került, mire elértek az igazi védelmi
vonalunkig. Hitler már az első nap estéjén világgá kürtölte a rádióban, hogy
elkezdődött a bolsevizmus elleni szent háború, és hogy a német csapatok gyorsan
törnek előre.
Nagyon örültem, hogy a
pszichológiai hadviselésre vonatkozó ötletemet is megfogadták. A két határ
közötti területekre német szövegű táblákat helyeztünk ki: "Idáig
eljöttél, pedig nem hívtunk. De hogy jutsz majd haza?" Nem tudom,
mennyien látták ezeket a feliratokat, de néhány zsákmányolt fényképen feltűnt,
ezek megőrizték a táblák látványát. És biztosan okozott egy kis kellemetlen
érzést. A katona érzései, kétségei pedig nagyon is befolyásolják a
harckészségét.
Sztálin rádióbeszédben
jelentette be a háború kitörését, és a következményekért minden felelősséget a
németekre hárított. Felhívta a katonákat, hogy hazafiságtól átitatva álljanak
ellent, a hadköteleseket pedig felszólította, hogy haladéktalanul
jelentkezzenek a kijelölt körzetekben. (Most vettük csak igazán hasznát az
1939-es mozgósításnak. Néhány napon belül csaknem 20 millió férfinak és nőnek
kellett bevonulnia, felvenni az egyenruhát, a fegyvert, és már tudták a pontos
helyüket a hadseregben.)
A németek a harmadik napon
ütköztek a szovjet védelem acélfalába, és sehol sem tudtak áthatolni rajta.
Újra és újra próbálkoztak, de mindannyiszor kudarcot vallottak. Több alkalommal
páncélosokkal próbáltak áttörni, de csak a kilőtt, lángoló tankok füstje
jelezte elszántságukat. A háború első hetében 462 tankot veszítettek. Nagyon
hasznosnak bizonyult a páncéltörő ágyúk kihelyezése.
A német harci
repülőgépekkel is felvettük a harcot. Bár a mi gépeinket nagyobb arányban
lőtték le, lassan a német légierő is vesztett az ütőképességéből. A mi gépeink
már az első napoktól kezdve intenzíven lőtték és bombázták a német állásokat,
arra sem hagytak nekik időt, hogy beássák magukat. Amikor felhős volt az ég, a
mi gépeink kis magasságban folytatták a támadásokat, míg a német repülők
ilyenkor föl sem szálltak. És a második hét végére a pilótáinknak gyakorlatilag
sikerült kiharcolniuk a légi fölényt. Attól kezdve folyamatos volt a bombázás.
A pilóták friss adatokkal szolgáltak az ellenség elhelyezkedéséről, így a
tüzérség is folyamatosan tudta rombolni a német állásokat.
Állóháború alakult ki. A
Vörös Hadsereg kiválóan tartotta magát, de a hadtáp és a felfegyverzés még
mindig lassan haladt. A front német oldalán lévő 20-30 kilométeres sávot (az
eredeti lengyel területeket) viszont - szintén az én javaslatomra -
"halálzónának" tekintettünk, ott minden német hadmozdulatot
észleltünk, minden egységet és jármű-csoportosítást szétlőttünk és
szétbombáztunk.
Ez a furcsa hadviselés
eltartott október végéig. Addigra sikerült összegyűjteni egy offenzívához elég
erőt. A támadó hadműveletek október 28-án kezdődtek el, három ponton egyszerre.
A német front gyorsan összeomlott. Az utánpótlásukat teljesen elvágtuk, fogytán
volt a lőszer, az élelem, nem jutott el hozzájuk az erősítés, de még a meleg
holmi sem. A halálzónában a pilótáink gyakorlatilag mindenre lőttek, ami
mozgott. (Később tudtam meg, hogy a parasztok járműveit is elpusztították, sok
ezren haltak meg így.) Előbb megjött a hideg. A németek ugyan a lakosságtól
rekviráltak ennivalót, de fura látványt nyújtottak orosz usankában és civil
télikabátban.
A döntő sikert az
jelentette, hogy sikerült 600 ezer német katonát fogságba ejteni. És ez újabb
alkalom volt a pszichológiai hadviselésre. Tanácsomra a Moszkva hangja (és
ennek nyomán a londoni rádió is) heteken keresztül olvasta be a hadifoglyok
nevét. Azok a németek, akiknek a keleti fronton voltak a hozzátartozóik, attól
kezdve ott ültek a rádió előtt, remélve, hogy a szeretteik neve is elhangzik a
fogságba esett, vagyis életben maradt katonák között. Nem a német győzelemben
voltak érdekeltek, hanem a kapitulációban.
A hadműveletek november
5-ére befejeződtek. Sztálin a november 7-iki beszédében felszólította Hitlert,
hogy mondjon le, az elfoglalt területeket adják vissza, és fizessenek
jóvátételt az okozott károkért. Hivatalos válasz nem érkezett, de Hitler a
rádióban a végső győzelem elkerülhetetlenségéről szónokolt, mondván, a
bolsevikok hamarosan a történelem szemétdombjára kerülnek.
A fronton átmeneti csönd
uralkodott. De közben gőzerővel folytak az újabb offenzíva előkészületei,
haladt a hadosztályok feltöltése emberrel, fegyverrel, lőszerrel. A Vörös
Hadsereg bevethető létszáma elérte az öt milliót, míg a németek legfeljebb
ennek felével rendelkeztek az 1939-ben elfoglalt lengyel területeken. Nekünk
még további két millió katonánk volt a Távol-Keleten, a moszkvai körzetben
pedig több mint tíz millióan készültek fel a későbbi bevetésekre.
5.
Az újabb offenzíva keretében 1941. december végére a csapataink egészen
Varsóig törtek előre, behatoltak Csehszlovákiába, és eljutottak a magyar
határig.
Sztálinnak javasoltam,
hogy a nyugati előrenyomulást erőltesse, és ne törődjön a déli front
helyzetével. Magyarországot a legjobb lenne kikerülni, és ugyanígy Romániával
és Bulgáriával sem foglalkoznék. Ha bajba kerül az anyaország, a németek úgyis
visszarohannak, és maguktól kiürítik a Balkánt.
Mint később megtudtam,
Sztálin közvetítők útján felvette a kapcsolatot Horthyval, Magyarország
kormányzójával, és arra kérte, hogy ne támogassa Hitlert, maradjon távol a
hadműveletektől. Horthy nem válaszolt, de rövidesen beszédet mondott a magyar
rádióban, és felhívta a honvédeket, hogy az ő kezükben van a haza és a lakosság
sorsa, ezért mindenki a legjobb képességei szerint álljon helyt. Közben a
hadsereget két körzetbe irányította át: Budapest köré (a
Győr-Veszprém-Gödöllő-Vác körzetbe), valamint a Kárpátokba, ahol Árpád-vonal
néven nagyszabású védelmi építkezések kezdődtek. De ez alibi- erődítés volt,
hiszen a szovjet csapatok kikerülték a Kárpátokat, nem volt szükségük rá.
Hitler pontosan látta ezt, de arról nem tudott, hogy Horthy konkrét ígéretet is
kapott a kormányunktól a hatalma átmentésére. A németeknek nehéz lett volna
beavatkozni, mivel magyar főváros köré vont katonai gyűrű nagyon megnehezítette
volna a katonai akciót, nem is beszélve arról, hogy Bécs irányából már
közvetlen fenyegetésnek voltak kitéve.
Amikor a Vörös Hadsereg
gyakorlatilag felszámolta a Harmadik Birodalom keleti katonai hódításait, 1942.
január elsején a szovjet kormány előterjesztette a második békejavaslatát,
ezúttal a német törvényhozóknak címezve. Ez jóval szigorúbb volt, mint a
korábbi: Németország vonuljon ki minden megszállt területről, fizessen jóvátételt,
Hitlert pedig állítsák nemzetközi bíróság elé. Csak ezzel kerülhetnék el a
szovjet előrenyomulást.
Természetesen erre sem
érkezett válasz. Hacsak nem tekintjük válasznak Hitler dühöngő rádióbeszédét,
amelyben egyes tébolyult senkik elfogadhatatlan ötleteire utalt, illetve
kijelentette, hogy a Harmadik Birodalom és a Führer örök, a végső győzelem
mindenképpen és elháríthatatlanul bekövetkezik, akármit is gondolnak erről a
bolsevik és zsidó urak.
Két hétig megint
szüneteltek a harcok (eltekintve a szórványos és sikertelen német
ellentámadásoktól).
1942 áprilisáig tartott az
újabb offenzíva. Ennek során felszabadítottuk egész Lengyelországot és
Csehszlovákiának a müncheni szerződésben elcsatolt területeit, behatoltunk
Ausztriába, és végig felsorakoztunk az 1938-as, Anschluss előtti német határon.
Szlovákiának a magyarok által meg nem szállt területeit is kitakarítottuk (bár
a hegyekben elég sokáig eltartottak a harcok), és felszámoltuk a Tiso-féle
szlovák fasiszta államot is.
A Balkánról megkezdődött a
német megszálló csapatok hazarendelése, de ezeket a magyar-osztrák, illetve a
jugoszláv-osztrák határon kialakított szovjet védővonal visszatartotta.
1942 május elsején
hangzott el a szovjet kormány harmadik békefelhívása. Ezt már nem a
politikusoknak, hanem egyenesen a német tábornoki karnak címezték.
Felszólítottuk őket, hogy Hitlert távolítsák el, bármilyen eszközzel, és aki
ezt megteszi, az a háború után jóval enyhébb ítéletre számíthat.
Természetesen ennek sem
volt foganatja. Hitler ellen ugyan két merényletet is megkíséreltek, de ezek
mögött nem
álltak komolyan vehető katonai vezetők, és egyik sem járt sikerrel.
Itt szót kell ejteni az
amerikaiakról és a britekről. Mindkét ország vezetői támogatást nyújtottak
nekünk, de ez tisztán gazdasági, kereskedelmi, illetve hadiipari volt. Nem
akaródzott nekik részt venni a hadműveletekben. Annak ellenére, hogy 1941
decemberében Japán megtámadta az Egyesült Államokat, és Németország - sosem
fogom megérteni, mi okból - hadat üzent Amerikának. Ez jó alkalmat
szolgáltatott volna az európai beavatkozásra, de nem éltek vele.
Ígérgették a második front
megnyitását, de ez sohasem történt meg. Közben a Vörös Hadsereg, nagy
veszteségek árán, már Berlin felé közeledett.
Ekkor is volt egy
javaslatom a pszichológiai hadviselésre. Röplapokon terjesztettük, hogy
"Tűzhenger" néven olyan hadműveletet indítunk, amelynek során először
mindent szétlövünk, majd elfoglaljuk a romokat. Egy határ menti kisvárossal ezt
meg is tettük, és a röplapon közzé tettük, hogy Berlin is így jár majd. (Mint
később megtudtam, jó néhány kisebb-nagyobb német települést is leromboltak
ennek ürügyén, pedig erre igazán nem volt szükség. Én csak ijesztgetésre
gondoltam.)
1943
februárjában bekerítettük Berlint, északon a tengerparton több várost is
elfoglaltunk, délről pedig München ellen készültünk haladni.
Időközben Franciaországból
is elkezdődött a németek haza áramlása, aminek nyomán kitört a francia
ellenállók felkelése. A megszállók azonban nem tudtak olyan gyorsan az
anyaországba jutni, az összeomlás a küszöbön állt. Csapataink
München, Stuttgart és Karlsruhe felé nyomultak előre, a francia-belga határ
felé.
Ekkor beszéltem Sztálinnal
utoljára. Javasoltam, hogy mindenképpen vonjuk be az amerikaiakat. Ha a
hadműveletekben már nem is tudnak részt venni, legalább Németország
megszállását bízzuk rájuk. A Szovjetunió egyedül aligha tudja ellátni a német
polgári lakosságot, és jobban járunk, ha Németországot az amerikaiaknak adjuk,
mintha belekeverednénk egy hosszadalmas és nagyon bonyolult európai
szerepvállalásba.
Sztálin úgy nézett rám,
hogy tudtam, ezzel az ötlettel elveszítettem a jóindulatát. Nem kérte ki a
véleményemet többé, de egyelőre tovább kaptam az ellátást.
Ezután még írtam neki egy
memorandumot, amelyben javasoltam, hogy az európai háború után csoportosítsuk
át az erőinket, és támogassuk a kínai kommunistákat a japán megszállók elleni
harcban, végső soron pedig szerezzük vissza Japántól a Kuril-szigeteket, és ha
kell, más japán területeket is szálljunk meg.
Erre nem kaptam választ. A
fejlemények alapján azonban látom, hogy Sztálin megfontolta, és meg is
valósította a javaslataimat. Amikor 1943 végén, Hitler öngyilkossága után
néhány nappal Németország letette a fegyvert, tárgyalások kezdődtek a
megszállásról. Az Egyesült Államok vállalta az élelmiszer-ellátást, és az
országot megszállási zónákra osztották fel.
1944 tavaszán a Vörös
Hadsereg átcsoportosította erőit, behatoltunk Kínába, megerősítettük Mao
Ce-tung kommunista csapatait, ősszel megtámadtuk a japánokat, februárra
megvertük a Kvantung-hadsereget, májusban megszálltuk és visszacsatoltuk a
Kuril-szigeteket, és a Japánhoz közeli légitámaszpontokat felajánlottuk az
amerikai légierőnek. Japán összeroppant a csapásaink alatt, ami oda vezetett,
hogy 1945 július 12-én feltétel nélkül kapitulált.
Mint később kiderült, az
amerikaiak július 16-án az új-mexikói sivatagban felrobbantották a világ első
atombombáját, de ledobni már nem volt kire. Mint hallottam, Hirosimában
tervezték bevetni, de a háború korábbi befejeződésének köszönhetően Hirosima
megmenekült.
Hirosimát megmentettem.
Ezt a kéziratot 1945.
szeptember 1-én zárom. Az egész világon beköszöntött a béke. Rám már nincs
szükség. Úgy hallottam, hogy holnap átszállítanak a Lubjanka börtönbe. Remélem,
ott sem fognak rosszul bánni velem. Elvégre kulcsszerepem volt a győzelem
kivívásában.
Én bizakodom.