A nemzeti kötődésről Szép női arc. Zokog, egész testét rázza a sírás. Vajon mi érhette? Elhagyta a szeretője? Rajtakapta a férje a szeretőjével? Csalódott a legjobb barátnője fogyókúrás receptjében? Ugye, ilyesmikre gyanakszik az ember. De nem. A hölgy Dortmundban zokog, éspedig azért, mert hazája, Németország, nem jutott a 2006-os labdarúgó VB döntőjébe, kénytelen a harmadik helyért megküzdeni. Azért kezdem ezzel a szokatlan képpel, mert egyfelől szokatlan és érthetetlen, másfelől viszont jól mutatja a hamis kötődések miatt keletkezett fájdalmainkat. Mit veszített a hölgy a német válogatott vereségével? Egyénileg semmit. Én egy izgalmas, lényegében jó meccset láttam, és ugyanazt az izgalmas, jó meccset látta ő is. Érte-e valamiféle anyagi kár a hölgyet? Nem - ha csak nem fogadott a német csapat sikerére. Elhagyta-e bármelyik barátja? Feltehetőleg nem. (A közös kudarc rendszerint összekovácsolja az embereket.) Kevésbé lehet-e büszke német mivoltára? Nem - ha a csapat most ki is kapott, többször győzött. És ha az kevés, akkor ott van a német kultúra és tudomány számos nagysága vígasznak - Kanttól, Beethoventől Wagnerig és Brechtig vagy Nietzschétől Marx Károlyig. Ami fájdalom érte a hölgyet ezen a meccsen, az egy látszólagos, szimbolikus kudarc. Amivel egyáltalán nem kellene törődnie. De láttuk, milyen örömünnepek törtek ki bizonyos fővárosokban a saját csapatuk győzelmekor, és milyen apátiába süllyedtek az emberek, ha csapatuk nem jutott tovább. A németek egy büszke nép, és jó, ha most egyesek nem kezdenek tördöfésről, árulásról beszélni, és nem kezdik betörni a zsidó kirakatokat. És most rátérek írásom voltaképpeni tárgyára. Ahogy egy sportklub vagy válogatott csapat iránti kötődés abszurd (mert semmi köze az igazi értékekhez), úgy tűnik nekem abszurdnak a nemzethez való kötődés és főleg a nemzeti büszkeség. Amikor valaki azt akarja belém sulykolni, hogy minden magyar a testvérem, akkor azt is mondja, hogy a magyar bűnözők közelebb kell álljanak hozzám, mint - mondjuk - a román vagy osztrák vagy orosz filantrópok, művészek, kisgyerekek stb. De miért állnának közelebb hozzám? Aki nekem jót akar, vagy legalább nem akar rosszat, az áll hozzám közelebb, nemzeti, nemi, felekezeti hovatartozás nélkül. Mindegy az is, hogy milyen a szexuális beállítottsága. A sport és a szurkolás azért is jelent problémát, mert a sport-szerűség sportszerűséget is kellene hogy jelentsen. Amikor gratulálunk a bennünket legyőző ellenfélnek, mert jobb volt. A mai sport azonban nem sportszerű, a mai sport egy olyan üzlet, ahol büntetik a sportszerűséget. Vagy látott már valaki olyan csatárt, aki a nyilvánvalóan bírói tévedésként megítélt tizenegyest szándékosan mellé rúgta volna? Olyan szövetségi kapitányt, aki az ellenfél megsérült játékosa miatt egyik saját emberét lehívta volna a pályáról? Ha a sakkban a figyelmetlen ellenfelem ott felejti a támadott királynőjét, barátságosan figyelmeztetem, és adok neki egy másik esélyt, hogy jobban lépjen. A mai sport eldurvult, a mai sport a háború pótléka. És a mai háború nem kevésbé kegyetlen, mint amilyen évszázadokkal ezelőtt volt. A nemzeti büszkeséggel az a bajom, hogy amire büszkék vagyunk, ahhoz lényegében semmi közünk. Büszkék vagyunk a Nobel-díjasainkra, de mi semmivel sem segítettük őket. (Nem is beszélve a Budapestről kivándorolt zsidó tudósokra és mérnökökre, akiket az akkori magyarok még üldöztek is.) Büszkék vagyunk a magyar irodalomra, de kevés magyar írót olvasunk, ismerünk. Büszkék vagyunk a magyar népdalra, de gyakrabban kornyikálunk magyarnótákat. Büszkék vagyunk az olimpiai bajnokainkra, de sörrel a kezünkben nézzük a tévét. Ennyi erővel büszke lehetnék mindazokra a híres emberekre, akiknek Gábor vagy Gabriel a keresztneve. Vagy kigyűjthetném a szakállasok vagy a szemüvegesek tudományos és sportbeli sikereit is. A nemzeti kérdésben kizárólag jogi és kulturális kérdést látok. Mindenkinek jogában kell álljon, hogy gyakorolja az anyanyelvét, megismerje és művelje a sajátos nemzeti, törzsi, vallási kultúráját, beleértve a vallási szimbólumok és a nemzeti zászló használatát. Más kérdés, hogy ez milyen állami keretben történik. Ha egy magyar bevándorol az Egyesült Államokba, szabadon beszélhet magyarul a magyarokkal, de nem várhatja el, hogy a hivatalokban is megértsék. Mi a különbség a kivándorló magyarok és az úgynevezett elcsatolt területek magyarsága között? Lényegében szinte semmi. Igaz, hogy a huszas években erőszakkal változtatták meg az állampolgárságukat, de akik például a hatvanas években születtek, azok ugyanúgy román állampolgárnak születtek Romániában, mint ahogy amerikai állampolgárnak születtek Amerikában. Innen kezdve már csak arról beszélhetünk, hogy melyik államban nagyobb az egyének szabadsága. Nyilvánvaló, hogy Amerikában sokkal szabadabban lehet valaki magyar, mint Romániában. De ez politikai és nem nemzeti probléma. A Székelyföld tömbmagyarsága sok szempontból hasonlít a Chinatown kínai népességéhez, amennyiben a körzet határain belül folyamatosan lehet a nemzeti nyelvet használni. Ha egy kínai jobb állást szeretne, Chinatown-on kívül, akkor alkalmazkodnia kell az amerikai kultúrához. (És persze az amerikai törvények Chinatown-on belül is érvényesek.) Van azonban két nagy különbség: a székelyek makacsul ragaszkodnak ahhoz a téveszméhez, hogy az a föld tulajdonképpen az övék, a románok jöttmentek, területbitorlók. A románok pedig betegesen érezni és éreztetni akarják az ellenkezőjét, nem sokkal több jogalappal. Erdélyt látva és az ottani magyarokkal beszélgetve ez a feloldhatatlan ellentmondás szúrt szemet a leginkább. Mind a románok, mind a magyarok Erdély kizárólagos tulajdonlását akarják (a történelem bizonyos eseményei a románoknak kedveztek). De joguk csak ahhoz lehet igazán, hogy a saját kultúrájukat szabadon gyakorolhassák, és ne érhesse őket hátrány a nemzetiségük miatt. Ha sikerül egy ilyen demokratikus társadalmi közeget létrehozni és fenntartani, akkor közömbös, hogy ki melyik állam felségterületén él. Remélem, hogy a román nacionalizmus enyhülni fog az Európai Unióhoz való csatlakozás révén. De seperjünk a saját portánk előtt. Erdélyben lépten-nyomon látni lehet a Nagymagyarország térképét, mind a hatvannégy vármegyével. Kinek használ ez? A magyarok nem gondolhatják komolyan, hogy - a gyarmatbirodalmak bukása után - bárki visszaadná azokat a területeket, amelyeken már a század elején is kisebbségben voltak a magyarok. Ha szolidabb területi igénnyel lépnének fel, akkor például javasolhatnák Székelyföld függetlenségét vagy Magyarországhoz csatolását. (A románoknak ez is elfogadhatatlan lenne, de ebben legalább lenne ráció.) Így a román nacionalisták teljes joggal mondhatják a magyarokról, hogy irredenták, a román állam ellen folytatnak propagandát. Ki a hazafi? Aki a honfitársainak szavakban jót akar, de ténylegesen árt nekik, vagy aki - a nemzetek közötti kapcsolatokat építve - pozitív eredményeket ér el? Mi a jó kötődés - a nemzet fantomképéhez, vagy a jóakaratú emberekhez való kötődés? Minek kell jobban örülnünk - ha egy jót kirándultunk, vagy ha a magyar futballválogatott győz? (Mondjuk, Izland ellen.) Nem lett volna-e lehetséges, hogy az írásom elején említett hölgy mosolyogjon sírás helyett, annak örülve, hogy ha ki is kapott a német csapat, de legalább egy jó mérkőzést láthatott? Ez teljes mértékben lehetséges. De előbb rendet kell tennünk a fejünkben, az értékrendünkben. És ez - úgy tűnik - nehezebb, mint a magyar focistáknak világbajnokságot nyerni.