Európában az idei évre Európában az ukrán válság nyomta rá a bélyegét. A Magyar Nemzetben is sokszor lehetett olvasni erről. A hetvenes-nyolcvanas években a Varsói Szerződés csapatai nem védelmi, hanem támadó alakzatban álltak fel (úszó és deszant-páncélosokkal, olyan közép-hatósugarú rakétákkal, amelyek elérhették a nyugat-európai városok nagy részét). Ezt sohasem értettem, hiszen a szovjet blokknak reálisan nem lehettek támadó, hódító céljai. Sokkal inkább idegesítésről, a bizonytalanság fenntartásáról volt szó, értelmetlenül.

Az ukrán krízis kapcsán a NATO is offenzív taktikát követ: új támaszpontokat hoz létre az orosz határokhoz közel, és provokatív hadgyakorlatokat tart (például az orosz biztonság szempontjából nagyon kritikus Baltikumban). Nem marad el az orosz válasz sem: összpontosító hadgyakorlatok, flottagyakorlatok, új óriás-tengeralattjáró vízre bocsátása és egy új interkontinentális hadászati rakéta (a Bulova, azaz Buzogány) kipróbálása. A nyugati szankciókra Oroszország ellenszankciókkal válaszolt, és a két fél most éppen azon szorgoskodik, hogy kölcsönösen lehetetlenné tegyék egymás légi közlekedését.

A NATO az egyes országoktól a katonai költségvetés növelését kéri, ez is egyike az értelmetlen és provokatív lépéseknek. Azt kellene figyelembe venni, hogy mit akar, mit akarhat Oroszország. Putyin nyilván nem fog európai országokat leigázni, és a terveiben nem szerepel semmilyen "nyugati menetelés". (Éppen ezért megtévesztő a Csehszlovákia 1938-as feldarabolására való hivatkozás. Az Hitler első lépése volt kelet - és végső soron a remélt világuralom - felé. Erről Putyin esetében szó sincs.)

Az ukrán válság azzal kezdődött, hogy Janukovics ukrán elnök tárgyalni kezdett az Európai Unióval egy homályos társulási szerződésről, Putyin közbeszólt, emiatt a szerződés lekerült a napirendről. Erre zavargások törtek ki Kijevben, az elhúzódó konfliktusban Janukovics elmenekült, a kijevi parlament egyik első lépése az volt, hogy a nemzetiségi nyelvtörvényt (azaz az oroszok, magyarok, lengyelek saját nyelvhasználati jogát) eltörölte. A Krím egy lázadás után közvetlen orosz igazgatás alá került, aztán a Donyec-medencében is szakadár csoportok vették át a hatalmat, az ukrán kormányzat nem tudta viszafoglalni ezeket a területeket, és hadrakész katonasága nem lévén a légierőt és a tüzérséget bevetve lényegében a saját népe ellen folytat háborút.

Ezt a válságot fegyverekkel nem lehet megoldani. Ésszerűbb lenne kiegyezni. Már egy ideje felvetődött Ukrajna föderációs átalakítása. Én nemzetközileg ellenőrzött választásokat is elképzelek, amelyek során minden terület lakosai szabadon dönthetnének a sorsukról. Ha nem jön létre a föderatív Ukrajna, akkor az orosz többségű városállamok (megyeállamok) előbb-utóbb Oroszországhoz fognak csatlakozni, és ezen semmiféle szankciópolitika és kardcsörtetés nem segít. Az oroszok egyszerűen szólva birtokon belül vannak. És ha figyelembe vesszük az ukrajnai és a baltikumi oroszok meglehetősen hátrányos jogi státuszát, természetes igény a védelmük az anyaország részéről. A mostani válság ugyanazokat az érzelmeket korbácsolta fel, mint ami a mi Trianon-traumánkat előidézte. A modernizált és erős birodalom széthullásával jelentős orosz népesség került idegen (és ellenséges) államok fennhatósága alá.

Meg kell érteni, hogy Ukrajna NATO-csatlakozásának felvetése érthetően vált ki aggodalmakat és ellenlépéseket Moszkvában. Ameddig az Európai Unió és a NATO nem mond le a keletre való terjeszkedésről, addig nem lehet tartós béke. Hazánk a NATO tagországa, részesei vagyunk a kelet-nyugati konfrontációnak, amely közvetlenül veszélyezteti nemcsak a kárpátaljai magyarokat (a kényszersorozás révén), hanem a saját biztonságunkat is.

És itt jön képbe a katonai doktrína kérdése. Nem Ukrajna és Kelet-Európa általános hadviselő képességét kellene növelni, hanem csak a védelmi potenciált, egy defenzív katonai doktrína révén. Nem tankokkal, bombázókkal és tüzérséggel, hanem légvédelmi rendszerekkel, páncéltörő fegyverekkel, aknamezővel, helyi területvédő alakulatok szervezésével. A katonai készenlét erősítése helyett bizalomépítő intézkedésekre, illetve egymás katonai mozgásainak éber monitorozására lenne szükség (kémholdakkal, drón-repülésekkel, a határok mentén telepített kamerákkal).

A szankciókkal már csak azért sem érdemes dobálózni, mert ezekkel valóban lábon lőjük magunkat. A két oldal túlságosan összekapcsolódott már ahhoz, hogy az egyik fél sérelmétől ne sérülne a másik. Oroszországra szükség van a Közel-Keleten (ez máris kiderült Szíriában, az IÁ (ISIS] ellen indított katonai csapások kapcsán: Oroszország és az USA az ellenkező oldalon állnak). Orosz katonai repülőgépekhez Ukrajnában gyártanak alkatrészeket, az amerikaiak egyik tervezés alatt álló szuperűrrakétájához az oroszok szállítanák a hajtóművet, ezenkívül jelenleg kizárólag a Szojuz-űrhajók hozhatják le az amerikai űrhajósokat a Nemzetközi Űrállomásról. Azt meg mindenki tudja, hogy Európának égetően szüksége van az orosz gázra, Oroszországnak pedig a pénzre.

A hidegháború újrakezdődött, sőt, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy gyorsan eljuthat a "langyos" szakaszba. Orosz stratégiai bombázók az utóbbi időben számos alkalommal megközelítették az amerikai légteret (és csak remélhetjük, hogy ilyenkor a nukleáris bombák nincsenek élesítve), a Fekete-tengeren pedig kanadai hadihajók jelentek meg (és tiltakoztak a rájuk repülő orosz gépek miatt). Ilyen helyzet 1961 óta nem alakult ki. Hol lassan, hol gyorsabban, Európa egy végzetes konfliktus felé sodródik, amelybe mi már a baltikumi hadgyakorlatokon való részvétellel is belekeveredhetünk. A legszorosabban vett nemzedi érdekünk, hogy ebből kimaradjunk. Mint ahogy Románia is kimaradt az 1968-as csehszlovákiai intervencióból. És talán a NATO is van annyira toleráns, mint a Varsói Szerződés.

[Egy későbbi magánlevélből beszúrva:]

Bár az ukrán krízis az utóbbi időben egy kicsit enyhült (én inkább állóháborúról beszélnék), és Porosenko is tett a napokban egy gesztust (Luhanszk és Donyeck megyék egy részének különleges státusáról), a válság még sokáig velünk marad. A hivatalos magyar álláspont viszont továbbra sem egyértelmű. Aggódom, és nagyon nem akarom, hogy belesodródjunk egy számunkra tragédiát hozó kelet-nyugati konfliktusba.)

Publicisztikai írásaim

Magyar menü