Mándy Gábor
Nem kell tömeges munkanélküliség!
(Szabadság, 1990. aug. 24., 6. old.)
Mostanában minden valamirevaló közgazdász és újságíró a szocialista
gazdaság válságáról, csődjéről beszél, a kommunisták úgymond
tönkretették az országot, emiatt pedig elszakadtunk Európától.
A túlzó megállapításokat könnyű lenne cáfolni statisztikákkal, annak
kimutatásával, hogy a Nyugat-Európától való elszakadásunk évszázadokkal
korábban kezdődött, s hogy a két világháború között talán messzebb
voltunk az élvonaltól, mint, mondjuk, a hetvenes évek közepén. De azt
mindenképpen el kell ismerni, hogy a racionális államberendezéshez
fűződő reményeink egyelőre nem váltak be. A szocialista
gazdaság korántsem működött olyan hatékonyan, mint szerettük
volna, és ahogy ezt a felsőbbrendűnek deklarált termelési módtól
elvártuk.
De voltaképpen mi a baj a szocialista gazdasággal? Miért nem
érvényesült fölénye a kis központi kockázattal, de mérhetetlen
társadalmi pazarlással dolgozó, anarchikus tiszta piacgazdasággal
szemben? Véleményem szerint két alapvető hibát követtünk el:
túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a gazdasági vezetők
politikai lojalitásának ("hármas követelmény"), és túlságosan
mereven ragaszkodtunk az állami tervezéshez. Az elsőből az
következett, hogy a vezetők többségének fogalma sem volt arról,
hogy hogyan kell megszervezni a termelést, és hogy hogyan kell
üzleteket kötni. A másik nyersanyagpazarláshoz és
mennyiségcentrikussághoz vezetett, amely teljesen elszakadt
a tényleges szükségletektől. Ehhez társult az állami
túlszabályozás, amely még a tehetségesebb vezetők
kezdeményezőkészségét is megfojtotta.
Rugalmas tervezés
A rendszer csalódottjai megkezdték az egész felépítmény lebontását,
de egyet elfelejtettek kipróbálni: hogy hogyan működne ez a gazdaság,
ha megszabadulna az ideologikus és bürokratikus kötöttségektől,
ha a legjobb szakemberek szabad kezet kapnának, és ha a hosszú
távú tervezés helyett a világpiac pillanatnyi követelményeihez
igazodnának. A tervezést nem kellene eltörölni, csak rugalmassá
tenni: ha a terv elfogadása után egy hónappal felborul a világpiaci
környezet (olajválság stb.), azonnal módosítani kellene a tervet.
Nagy hiba volt annak idején felszámolni a kisipart és a
kiskereskedelmet. Mindenkinek meg kell hagyni a jogot, hogy
a saját erejéből boldoguljon, kipróbálja az ügyességét,
szerencséjét. De a jelenlegi felaprózás sem reális. A kisüzem
nem azért veri meg a nagyüzemet, mert maga jó, hanem mert a
nagyüzem működik rosszul. És ez egyáltalán nem törvényszerű.
Mert megkérdezhetjük: ha a multinacionális nagyvállalatok
a világ legjobbjai, akkor hogyhogy a nagyvállalati formában
van a baj? Ha a hetvenes és nyolcvanas években túlzott
beleszólásuk volt a magyar nagyvállalatoknak a politika
formálásában, az biztosan nem a vállalatok, hanem a politika
és a szabályozás hibája volt.
Hiszen ezek a vállalatok csak itthon voltak nagyok, a
világpiacon labdába sem tudtak rúgni, nem utolsó sorban
kis méretük, tőkeszegénységük miatt. A megoldás tehát nem
a felaprózás, hanem a megerősítés. De nem további
dotációkkal, hanem hozzáértő szakemberekkel (legyenek
azok akár szerződtetett külföldiek is; a pénznek nemcsak
szaga, hanem nemzetisége sincs).
Egy másik hibás következtetés, hogy a veszteséges
vállalatokat fel kell számolni, a dolgozókat el kell
bocsátani. A korszerűsítéshez nem kell tömeges
munkanélküliség! A nagy japán cégek generációkon
át megtartják munkásaikat. Ha fel kell számolni egy
termelési ágat, átcsoportosítják és átképezik a
munkásokat.
Ingyenes alapellátás
A profilváltás persze így lassabban zajlik le, mint
az elbocsátások. De ami egyedül számít, az az, hogy
mennyire körültekintően választják meg az új profilt.
(Elgondolkodtató, hogy gyakran azért kerül válságba
a vállalat, mert rossz a vezetője. Az állam pedig
vonakodik leváltani, inkább a vállalatot lövi ki
alóla, sok-sok dolgozó sorsát megpecsételve, akik
pedig nem vétkesek.)
A világpiachoz való hozzáigazodás kikerülhetetlen.
Ugyanígy a forintot is minél előbb konvertibilissé
kellene tenni. De a szocialista korszak kétségtelen
előnyeiről nem lenne szabad lemondani.
Az elveket lefektetni persze könnyebb, mint a
részleteket kimunkálni. De mielőtt bárki nekilátna
egy átfogó baloldali gazdaságpolitika kidolgozásának, szükséges
nagy vonalakban vázolni, mi jelenthetne ma
igazi alternatívát.
Minden párt valamiféle "szociális védőhálót" ígért az
egyébként tömegnyomorhoz vezető gazdaságpolitikájának
megédesítésére. Ezekben a tervekben a hangsúly a
radikális intézkedéseken van, a védőháló
másodlagos, valami szükséges rossz, amit vélhetőleg
majd csak akkor feszítenek ki (mert csak akkor jut
rá pénz), amikor a rászoruló már lezuhant.
Ennek alternatívája egy általános és ingyenes - bár
minimális - alapellátás lenne, és a radikális
intézkedéseket csak ezután, ennek függvényében
kellene bevezetni.
Ne szégyelljük alkalmazni a jegyrendszert,
ha ma ez óvná meg az emberek ezreit az éhhaláltól.
Mire terjedhetne ki egy ilyen minimális alapellátás?
Kevésre, valóban csak a minimumra: fejenként
és naponta fél kiló kenyér, 10 deka margarin,
hetente néhány deka hús. Ingyen kezelne a körzeti
orvos, ingyen húznának fogat, ingyen vennék ki a
vakbelet. Ingyen mehetnénk dolgozni és vissza.
Ingyen lehetne rádiót hallgatni, tévét nézni. Ingyen
kapna mindenki szobát egy faházas lakótelepen. Ez
is tömegnyomort jelentene, de egyben a szociális
biztonság minimumát is.
Amikor Nagy Sándor javasolta a legfontosabb
tömegélelmezési cikkek árának befagyasztását, a
szakemberek azonnal lehurrogták, mondván, a
piac báfmiféle szabályozása a termelés csökkentésével
járna. Ha valamit olcsón kell adni, azt majd nem
termelik. Nem értek egyet velük.
Ha meg lehet határozni (márpedig meg lehet), hogy
miből mekkora mennyiségre van szükség, akkor az
előállítás nem piaci, hanem tisztán politikai,
illetve jogi kérdéssé válna, amit egyszerűen
előfeltételként lehetne támasztani a vállalattal
szemben. A kérdéses mennyiségen felüli részt
teljesen szabad áron lehetne piacra dobni.
Ily módon a vállalatnak (az esetek egy részében
magángazdaságnak) így is megérné, hogy a rá kirótt
penzum mellett szabad áron értékesíthetné, amit
megtermelt. És ha nem akadna elég vállalkozó
itthon, külföldiekkel is lehetne szerződést kötni.
Az ingyenes alapellátás teremtené meg azt
a valóságos védelmet, amit a szociális védőháló
csak homályosan ígér. Egy ilyen háttérrel
aztán már nem lenne akadálya az átalakítás
meggyorsításának, az árak világpiaci szintre
való emelésének. Sőt, ha ez az igazodás a
jelenlegi legradikálisabb terveknél is
radikálisabb, egyetlen nagy "ár-kiigazítással"
valósulna meg, talán az a jelenlegi, öngerjesztő
infláció ellen is hatna, hiszen a sanda kalkulációk
helyébe az új, kidolgozott árviszonyok lépnének,
szinte egyik napról a másikra.
Egységes nyugdíjak
A pártok választási jelszavai figyelembe vették
a nyugdíjasok (mint nagy választói réteg) panaszait
is, és - a megszokott elnagyoltsággal - ígérték
helyzetük javítását. Ezen a téren egyetlen komoly
alternatíva lehet: a jelenlegi túlkomplikált,
a nyugdíjba vonulás ideje által túlságosan befolyásolt
rendszernek egy egységes öregségi nyugdíjjal való
felváltása. Legyen a nyugdíj független a
ledolgozott évektől! Hiszen már a szolgálati
idő is részben szerencse dolga: ha valaki nem
volt állásban, akkor sem henyélt, hanem az
esetek többségében a családot látta el, a jövőben
pedig a munkanélküliség lehet a rövid szolgálati
idő fő oka.
Egy egységes nyugdíjat könnyebben és áttekinthetőbben
lehetne hozzáigazítani a mindenkori árszínvonalhoz,
ezáltal minden idős embernek garantálni lehetne a
szerény megélhetést. Kényes dolog ennek
felvetése egy olyan pártban, amelynek tagjai között
az átlagosnál valószínűleg több a nyugdíjas, s ezen
belül is sok az átlagot meghaladó nyugdíj, de hát
ettől nem tehetjük függővé a baloldali szociálpolitikai
koncepciót; csak az egész ország érdekéből szabad
kiindulni.
Sokszor megkövesedett nézetek akadályozzák a
problémák technikai megoldását. Hányszor emlegettük
a felsőoktatás korszerűsítésének abszolút
akadályaként, hogy nincs több pénz új egyetemek
létesítésére, tanárok kinevezésére! Kiszámította
valaki is, mennyi pénzt lehetne megtakarítani,
ha a nappali, valamint a jelenlegi szintén igen
korlátozott levelező képzés kiegészítéseképpen
lehetővé válna az egyetemre járás nélküli
vizsgázás? Bizonyos tudományágakban megfelelő
szakirodalom áll rendelkezésre. Aki nem jutott
be, de minden vizsgáját kielégítően letette,
miért nem kaphat diplomát? Ha az idegen nyelv
esetében (amit sok-sok gyakorlással lehet csak
elsajátítani) lehetséges ez, miért nem
lehetséges a történelem vagy a filozófia
esetében? Mennyi kudarcot lehetne elkerülni,
ha a helyhiány miatt elutasítottak számára
sok tárgykörben létezne ilyen kerülő út?
Átmeneti társadalom
Ugyanilyen makacs akadály a városszépítészeti
szempontok túlzott alkalmazása. Jelenleg
Budapesten sehol sem állítható fel faház. Gondoljunk
bele, mennyivel olcsóbban tudnánk - szerény
igényű - lakásokat adni fiatal házasoknak, ha
egy rendezett lakótelepet építenénk, faházakból,
közös ellátó egységekkel (mosoda, ABC, bölcsőde
stb.), külön közlekedési vonallal (pl. HÉV).
A Mária Valéria-telep újraéledésétől félünk?
Miközben ezrek alszanak a pályaudvarokon?
Megengedhetjük-e magunknak ezt a finnyáskodást?
Lelki szemeim előtt - természetesen laikus
módon - kibontakozik egy olyan átmeneti
társadalom (önfenntartó közösség) képe, amely
át tudná menteni a jövőbe a szocialista
korszak néhány főbb értékét, mégis fenn tudna
maradni a világkapitalista környezetben.
Elsősorban országos méretre gondolok, de
az elképzelés csaknem minden fontosabb
elemét alsóbb fokon is megvalósíthatónak
érzem:
1. nagy termelési egységek létrehozása és
egységes irányítási rendszerbe szervezése;
2. az információ akadálytalan áramlása
a központ és a termelési egységes között,
mindkét irányban; a termelésben részt vevő
minden egység és személy érdekeltté tétele
az eljárások korszerűsítésében, a hibák
kiküszöbölésében, a piaci változások, a
fogyasztói észrevételek haladéktalan
továbbításában;
3. merev, hosszú távú tervezés
helyett maximális világpiaci orientáció
(a tervek napra készen tartása);
4. teljes foglalkoztatottság
(átképzéssel és munkaerő-gazdálkodással);
5. ingyenes alapellátás - élelmiszerekből,
ruházati cikkekből, háztartási esközökből,
kulturális javakból stb., jegyrendszer
formájában;
6. a közösség által megtermelt és
a külső piacon értékesített termékekből - kemény
valutában befolyt - jövedelem felosztható
részének az elvégzett munka fontosságát és
minőségét figyelembe vevő elosztása. Ez
tehát mindig a tényleges világpiaci
teljesítménytől függne, és minden korlátozás
nélkül fel lehetne használni az alapellátást
meghaladó árucikkek vásárlására, külföldi
utazásokra, vagy akár egy kapitalista
vállalkozás létesítésére is;
7. a politikai döntések tudományos
alapokra helyezése, beleértve az érdemi
közvéleménykutatásokat, a nem kifejezetten
technikai-műszaki kérdésekben a valós
alternatívák közötti közvetlen döntést
(például népszavazások révén);
8. az irányítási posztokon dolgozók
gondos kiválasztása (szükség esetén külföldi
szakértők bevonásával - de részesedésüket
ők is az összteljesítmény függvényében
kapnák meg).
Milyen lenne egy ilyen közösség? Milyenek
lennének a mindennapjai? Milyen lenne a
részvevők közérzete? Mennyire éreznék
magukat szabadnak? Érdemes lenne-e
belefogni ilyen kísérletekbe a megkövült
szocializmus-koncepció látványos kudarca
után, egy egészében véve kiábrándult
légkörben? Egyelőre csak gondolatban
végezhetünk kísérleteket (és az
eszünkbe se jusson, hogy kiérleletlen,
önkéntes alapon, kisebb közösségek által
nem kipróbált ideákkal rögtön egy
országot boldogíthatunk!)
A közös töprengéseknek azonban itt
van az ideje. Távlati célok, hosszú
távú elképzelések nélkül rövid távon
sem fogalmazhatunk meg ésszerű álláspontot.
Gábris
Publicisztikai írásaim
Magyar menü