Mándy Gábor

Nem kell tömeges munkanélküliség!


(Szabadság, 1990. aug. 24., 6. old.)


Mostanában minden valamirevaló közgazdász és újságíró a szocialista gazdaság válságáról, csődjéről beszél, a kommunisták úgymond tönkretették az országot, emiatt pedig elszakadtunk Európától. A túlzó megállapításokat könnyű lenne cáfolni statisztikákkal, annak kimutatásával, hogy a Nyugat-Európától való elszakadásunk évszázadokkal korábban kezdődött, s hogy a két világháború között talán messzebb voltunk az élvonaltól, mint, mondjuk, a hetvenes évek közepén. De azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a racionális államberendezéshez fűződő reményeink egyelőre nem váltak be. A szocialista gazdaság korántsem működött olyan hatékonyan, mint szerettük volna, és ahogy ezt a felsőbbrendűnek deklarált termelési módtól elvártuk.

De voltaképpen mi a baj a szocialista gazdasággal? Miért nem érvényesült fölénye a kis központi kockázattal, de mérhetetlen társadalmi pazarlással dolgozó, anarchikus tiszta piacgazdasággal szemben? Véleményem szerint két alapvető hibát követtünk el: túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a gazdasági vezetők politikai lojalitásának ("hármas követelmény"), és túlságosan mereven ragaszkodtunk az állami tervezéshez. Az elsőből az következett, hogy a vezetők többségének fogalma sem volt arról, hogy hogyan kell megszervezni a termelést, és hogy hogyan kell üzleteket kötni. A másik nyersanyagpazarláshoz és mennyiségcentrikussághoz vezetett, amely teljesen elszakadt a tényleges szükségletektől. Ehhez társult az állami túlszabályozás, amely még a tehetségesebb vezetők kezdeményezőkészségét is megfojtotta.

Rugalmas tervezés

A rendszer csalódottjai megkezdték az egész felépítmény lebontását, de egyet elfelejtettek kipróbálni: hogy hogyan működne ez a gazdaság, ha megszabadulna az ideologikus és bürokratikus kötöttségektől, ha a legjobb szakemberek szabad kezet kapnának, és ha a hosszú távú tervezés helyett a világpiac pillanatnyi követelményeihez igazodnának. A tervezést nem kellene eltörölni, csak rugalmassá tenni: ha a terv elfogadása után egy hónappal felborul a világpiaci környezet (olajválság stb.), azonnal módosítani kellene a tervet.

Nagy hiba volt annak idején felszámolni a kisipart és a kiskereskedelmet. Mindenkinek meg kell hagyni a jogot, hogy a saját erejéből boldoguljon, kipróbálja az ügyességét, szerencséjét. De a jelenlegi felaprózás sem reális. A kisüzem nem azért veri meg a nagyüzemet, mert maga jó, hanem mert a nagyüzem működik rosszul. És ez egyáltalán nem törvényszerű.

Mert megkérdezhetjük: ha a multinacionális nagyvállalatok a világ legjobbjai, akkor hogyhogy a nagyvállalati formában van a baj? Ha a hetvenes és nyolcvanas években túlzott beleszólásuk volt a magyar nagyvállalatoknak a politika formálásában, az biztosan nem a vállalatok, hanem a politika és a szabályozás hibája volt.

Hiszen ezek a vállalatok csak itthon voltak nagyok, a világpiacon labdába sem tudtak rúgni, nem utolsó sorban kis méretük, tőkeszegénységük miatt. A megoldás tehát nem a felaprózás, hanem a megerősítés. De nem további dotációkkal, hanem hozzáértő szakemberekkel (legyenek azok akár szerződtetett külföldiek is; a pénznek nemcsak szaga, hanem nemzetisége sincs).

Egy másik hibás következtetés, hogy a veszteséges vállalatokat fel kell számolni, a dolgozókat el kell bocsátani. A korszerűsítéshez nem kell tömeges munkanélküliség! A nagy japán cégek generációkon át megtartják munkásaikat. Ha fel kell számolni egy termelési ágat, átcsoportosítják és átképezik a munkásokat.

Ingyenes alapellátás

A profilváltás persze így lassabban zajlik le, mint az elbocsátások. De ami egyedül számít, az az, hogy mennyire körültekintően választják meg az új profilt. (Elgondolkodtató, hogy gyakran azért kerül válságba a vállalat, mert rossz a vezetője. Az állam pedig vonakodik leváltani, inkább a vállalatot lövi ki alóla, sok-sok dolgozó sorsát megpecsételve, akik pedig nem vétkesek.)

A világpiachoz való hozzáigazodás kikerülhetetlen. Ugyanígy a forintot is minél előbb konvertibilissé kellene tenni. De a szocialista korszak kétségtelen előnyeiről nem lenne szabad lemondani.

Az elveket lefektetni persze könnyebb, mint a részleteket kimunkálni. De mielőtt bárki nekilátna egy átfogó baloldali gazdaságpolitika kidolgozásának, szükséges nagy vonalakban vázolni, mi jelenthetne ma igazi alternatívát.

Minden párt valamiféle "szociális védőhálót" ígért az egyébként tömegnyomorhoz vezető gazdaságpolitikájának megédesítésére. Ezekben a tervekben a hangsúly a radikális intézkedéseken van, a védőháló másodlagos, valami szükséges rossz, amit vélhetőleg majd csak akkor feszítenek ki (mert csak akkor jut rá pénz), amikor a rászoruló már lezuhant. Ennek alternatívája egy általános és ingyenes - bár minimális - alapellátás lenne, és a radikális intézkedéseket csak ezután, ennek függvényében kellene bevezetni.

Ne szégyelljük alkalmazni a jegyrendszert, ha ma ez óvná meg az emberek ezreit az éhhaláltól. Mire terjedhetne ki egy ilyen minimális alapellátás? Kevésre, valóban csak a minimumra: fejenként és naponta fél kiló kenyér, 10 deka margarin, hetente néhány deka hús. Ingyen kezelne a körzeti orvos, ingyen húznának fogat, ingyen vennék ki a vakbelet. Ingyen mehetnénk dolgozni és vissza. Ingyen lehetne rádiót hallgatni, tévét nézni. Ingyen kapna mindenki szobát egy faházas lakótelepen. Ez is tömegnyomort jelentene, de egyben a szociális biztonság minimumát is.

Amikor Nagy Sándor javasolta a legfontosabb tömegélelmezési cikkek árának befagyasztását, a szakemberek azonnal lehurrogták, mondván, a piac báfmiféle szabályozása a termelés csökkentésével járna. Ha valamit olcsón kell adni, azt majd nem termelik. Nem értek egyet velük.

Ha meg lehet határozni (márpedig meg lehet), hogy miből mekkora mennyiségre van szükség, akkor az előállítás nem piaci, hanem tisztán politikai, illetve jogi kérdéssé válna, amit egyszerűen előfeltételként lehetne támasztani a vállalattal szemben. A kérdéses mennyiségen felüli részt teljesen szabad áron lehetne piacra dobni. Ily módon a vállalatnak (az esetek egy részében magángazdaságnak) így is megérné, hogy a rá kirótt penzum mellett szabad áron értékesíthetné, amit megtermelt. És ha nem akadna elég vállalkozó itthon, külföldiekkel is lehetne szerződést kötni.

Az ingyenes alapellátás teremtené meg azt a valóságos védelmet, amit a szociális védőháló csak homályosan ígér. Egy ilyen háttérrel aztán már nem lenne akadálya az átalakítás meggyorsításának, az árak világpiaci szintre való emelésének. Sőt, ha ez az igazodás a jelenlegi legradikálisabb terveknél is radikálisabb, egyetlen nagy "ár-kiigazítással" valósulna meg, talán az a jelenlegi, öngerjesztő infláció ellen is hatna, hiszen a sanda kalkulációk helyébe az új, kidolgozott árviszonyok lépnének, szinte egyik napról a másikra.

Egységes nyugdíjak

A pártok választási jelszavai figyelembe vették a nyugdíjasok (mint nagy választói réteg) panaszait is, és - a megszokott elnagyoltsággal - ígérték helyzetük javítását. Ezen a téren egyetlen komoly alternatíva lehet: a jelenlegi túlkomplikált, a nyugdíjba vonulás ideje által túlságosan befolyásolt rendszernek egy egységes öregségi nyugdíjjal való felváltása. Legyen a nyugdíj független a ledolgozott évektől! Hiszen már a szolgálati idő is részben szerencse dolga: ha valaki nem volt állásban, akkor sem henyélt, hanem az esetek többségében a családot látta el, a jövőben pedig a munkanélküliség lehet a rövid szolgálati idő fő oka.

Egy egységes nyugdíjat könnyebben és áttekinthetőbben lehetne hozzáigazítani a mindenkori árszínvonalhoz, ezáltal minden idős embernek garantálni lehetne a szerény megélhetést. Kényes dolog ennek felvetése egy olyan pártban, amelynek tagjai között az átlagosnál valószínűleg több a nyugdíjas, s ezen belül is sok az átlagot meghaladó nyugdíj, de hát ettől nem tehetjük függővé a baloldali szociálpolitikai koncepciót; csak az egész ország érdekéből szabad kiindulni.

Sokszor megkövesedett nézetek akadályozzák a problémák technikai megoldását. Hányszor emlegettük a felsőoktatás korszerűsítésének abszolút akadályaként, hogy nincs több pénz új egyetemek létesítésére, tanárok kinevezésére! Kiszámította valaki is, mennyi pénzt lehetne megtakarítani, ha a nappali, valamint a jelenlegi szintén igen korlátozott levelező képzés kiegészítéseképpen lehetővé válna az egyetemre járás nélküli vizsgázás? Bizonyos tudományágakban megfelelő szakirodalom áll rendelkezésre. Aki nem jutott be, de minden vizsgáját kielégítően letette, miért nem kaphat diplomát? Ha az idegen nyelv esetében (amit sok-sok gyakorlással lehet csak elsajátítani) lehetséges ez, miért nem lehetséges a történelem vagy a filozófia esetében? Mennyi kudarcot lehetne elkerülni, ha a helyhiány miatt elutasítottak számára sok tárgykörben létezne ilyen kerülő út?

Átmeneti társadalom

Ugyanilyen makacs akadály a városszépítészeti szempontok túlzott alkalmazása. Jelenleg Budapesten sehol sem állítható fel faház. Gondoljunk bele, mennyivel olcsóbban tudnánk - szerény igényű - lakásokat adni fiatal házasoknak, ha egy rendezett lakótelepet építenénk, faházakból, közös ellátó egységekkel (mosoda, ABC, bölcsőde stb.), külön közlekedési vonallal (pl. HÉV). A Mária Valéria-telep újraéledésétől félünk? Miközben ezrek alszanak a pályaudvarokon? Megengedhetjük-e magunknak ezt a finnyáskodást?

Lelki szemeim előtt - természetesen laikus módon - kibontakozik egy olyan átmeneti társadalom (önfenntartó közösség) képe, amely át tudná menteni a jövőbe a szocialista korszak néhány főbb értékét, mégis fenn tudna maradni a világkapitalista környezetben. Elsősorban országos méretre gondolok, de az elképzelés csaknem minden fontosabb elemét alsóbb fokon is megvalósíthatónak érzem:

1. nagy termelési egységek létrehozása és egységes irányítási rendszerbe szervezése;

2. az információ akadálytalan áramlása a központ és a termelési egységes között, mindkét irányban; a termelésben részt vevő minden egység és személy érdekeltté tétele az eljárások korszerűsítésében, a hibák kiküszöbölésében, a piaci változások, a fogyasztói észrevételek haladéktalan továbbításában;

3. merev, hosszú távú tervezés helyett maximális világpiaci orientáció (a tervek napra készen tartása);

4. teljes foglalkoztatottság (átképzéssel és munkaerő-gazdálkodással);

5. ingyenes alapellátás - élelmiszerekből, ruházati cikkekből, háztartási esközökből, kulturális javakból stb., jegyrendszer formájában;

6. a közösség által megtermelt és a külső piacon értékesített termékekből - kemény valutában befolyt - jövedelem felosztható részének az elvégzett munka fontosságát és minőségét figyelembe vevő elosztása. Ez tehát mindig a tényleges világpiaci teljesítménytől függne, és minden korlátozás nélkül fel lehetne használni az alapellátást meghaladó árucikkek vásárlására, külföldi utazásokra, vagy akár egy kapitalista vállalkozás létesítésére is;

7. a politikai döntések tudományos alapokra helyezése, beleértve az érdemi közvéleménykutatásokat, a nem kifejezetten technikai-műszaki kérdésekben a valós alternatívák közötti közvetlen döntést (például népszavazások révén);

8. az irányítási posztokon dolgozók gondos kiválasztása (szükség esetén külföldi szakértők bevonásával - de részesedésüket ők is az összteljesítmény függvényében kapnák meg).

Milyen lenne egy ilyen közösség? Milyenek lennének a mindennapjai? Milyen lenne a részvevők közérzete? Mennyire éreznék magukat szabadnak? Érdemes lenne-e belefogni ilyen kísérletekbe a megkövült szocializmus-koncepció látványos kudarca után, egy egészében véve kiábrándult légkörben? Egyelőre csak gondolatban végezhetünk kísérleteket (és az eszünkbe se jusson, hogy kiérleletlen, önkéntes alapon, kisebb közösségek által nem kipróbált ideákkal rögtön egy országot boldogíthatunk!)

A közös töprengéseknek azonban itt van az ideje. Távlati célok, hosszú távú elképzelések nélkül rövid távon sem fogalmazhatunk meg ésszerű álláspontot.

Gábris



  • Publicisztikai írásaim
  • Magyar menü