A napi.hu cikke Putyin ördögi tervét részletezi.

Az efféle elemzések és baljóslatok közös jellemzője, hogy Oroszországot egy idegen területekre vágyó, expanzív hatalomként képzeli el. De miért akarna Oroszország terjeszkedni? Neki aztán igazán nincs szüksége "élettérre". Miért kellene neki Lengyelország? A II. világháború után áthelyezett határokkal minden területet megkapott, ahol oroszok vagy beloruszok éltek. A Baltikum kicsit más, ott 20-30 % az orosz nemzetiségűek aránya. De a nem-oroszok kultúrája nyugatias, nem tudná őket beolvasztani a pravoszláv birodalomba. (Sztálin idejében még szóba jöhetett a világkommunizmus mint cél, de most mi lenne a közös ideológia?)

És ott van Nyugat-Európa. Putyin lerohanhatná, feltehetően emiatt nem törne ki egy nukleáris világháború. De mit kezdene vele? Lerombolna egy magas technikai civilizációt, de kihasználni nem tudná. Természeti erőforrásokban Oroszország sokkal gazdagabb, mint egész Európa, tehát gazdasági háttérként sem jöhetne számításba, mint annak idején Hitlernek.

Emiatt nincs sok értelme már a NATO fenntartásának sem. Amikor még volt Varsói Szerződés (és a szovjet páncélos alakulatok az NDK-ban állomásoztak, állandó veszélyérzetet keltve), akkor még talán volt. De akkor is hallatszottak olyan vélemények, hogy egy gyors szovjet támadás következtében az Európában állomásozó amerikai csapatok gyorsan tússzá válhattak volna, minden kézzelfogható előny nélkül. Most nincs Varsói Szerződés, nincs ideológiai harc, Oroszország pedig elérte kiterjedésének optimális határait. A NATO helyett sokkal inkább egy Európai Békéltető Haderő fenntartásának lenne értelme, hogy az újraéledő nacionalizmusok idején ne engedje az egyes országokat egymás torkának ugrani.

Akárhogy nézzük, a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Putyin a Trump-kapcsolatot a stabilitás megerősítésére használná. Ennek pedig jó oldalai is vannak. Egy stratégiai szövetség lehetővé tenné, hogy végre ne élesítve tartsák az egymás ellen kilőhető rakétáikat, és együttműködjenek az egész civilizációt fenyegető Iszlám Állam elleni harcban. A Nyugat eddigi beavatkozásai sehol sem hozták meg a remélt eredményt. Irakban a helyzet nem stabil, Szíriában, Líbiában káoszhoz vezetett az "arab tavasz" támogatása. Bár én a demokrácia híve vagyok, úgy látom, hogy a közel-keleti kis diktátorok alkalmasabbak a sok törzs közötti egyensúly megteremtéséhez. A demokrácia egyelőre a vallási fanatikusoknak kedvez (Algériában és Egyiptomban is láttunk erre példát). És ott van Afganisztán, amelyik már másfél évtizede nem tudja befogadni a nyugati demokrácia intézményeit.

A történelem nagy forgószínpadán, úgy tűnik, most megint a diktátorok kora következik. Hitler és Sztálin után most jön el Putyin, Trump, Hszi Csin-ping, a második vonalban pedig Erdogan, Fico, Orbán Viktor uralkodása (és felkészül Le Pen, valamint tovább erőlködik Hofer). A demokrácia válsága nagyon fájdalmas, és meg is kell tennünk mindent azért, hogy meg tudjuk állítani a romlást. De ameddig ez a korszak nem futja ki magát, addig más utakat kell keresnünk. Ilyen a kis demokratkus közösségek kialakítása és megtartása, miközben fél szemünkkel tovább keressük a lehetőségeket a kedvező politikai változásra.

• Nem közölt olvasói levelek
• Publicisztikai írásaim
• Magyar menü