Mándy Gábor
A gyerek, aki tudott is beszélni meg nem is
A kis Bence már egyéves korában felhívta magára a figyelmet. Ha beszéltek
hozzá, mindent megértett, és ő is szépen formálta a szavakat, mégsem
lehetett megérteni, amit mond.
- Itt a papa! - mondta neki az anyja, és rámutatott a férjére.
- Dudu - mondta a gyerek.
- Nem dudu, hanem papa - javította ki az asszony.
- Dudu - erősködött Bence.
Ez így ment minden szóval. Bence számára a mama "mia" volt, a nagyi "gyigyi",
és ha éhes volt, azt mondta: "mami".
- Hami? - próbálkozott az anyja. De Bence makacsul csak a "mami" szót
emlegette, és a szájával is mutatta, hogy enni kér.
- Mami ad neked hamit - kísérletezett az anyja.
- Mia dada mo mami - mondta a gyerek, de már nem nagyon remélte, hogy
megértik.
A gyerekorvosnak az volt a véleménye, hogy Bencének talán a fülével van
baj, ezért nem tudja tisztán hallani a szavakat. De a hallásvizsgálat nem
mutatott ki semmilyen rendellenességet. Pszichológus és logopédus is
megvizsgálta, de ők sem találtak semmi eltérést a normálistól.
Végül rádöbbentek, hogy Bence egy saját, személyes nyelvet
fejlesztett ki. A szülőknek nem volt más választásuk, mint hogy
megtanulják a gyerekük nyelvét. Csak abban reménykedhettek, hogy
Bence, mivel nagyon okos, előbb-utóbb az anyanyelvét is megtanulja, ha
másképp nem, akkor idegen nyelvként.
Ez azonban egyre váratott magára. Helyette Bence nyelve kezdett
terjedni. A mamák és papák, akik a bölcsődébe mentek a gyerekeikért,
már meg sem lepődtek, amikor az ő gyerekeik is azzal fogadták őket,
hogy "mia", illetve "dudu".
Mivel a bölcsődei gondozónők rangon alulinak találták, hogy ők
alkalmazkodjanak a kis porontyokhoz, ők ugyanúgy nem értették,
mit akarnak a gyerekek, mint eleinte Bence szülei. De a bölcsisek
szemmel láthatóan élvezték a dolgot, és remekül megértették egymást.
Az eset hamarosan felkeltette a nyelvészek érdeklődését is.
Ellátogattak a bölcsödébe, és hangfelvételeket készítettek,
hogy tanulmányozzák ezt az új nyelvi jelenséget.
Közben Bence óvodás lett. Néhány volt bölcsis társával valóságos
klikket alkottak, és a beszélgetésüket senki nem értette meg.
Idővel más óvodások is rászoktak erre, már csak azért is, hogy
ne érezzék magukat kirekesztve.
Ekkor jelent meg az első tudományos publikáció a Bence által
feltalált nyelvről. Mivel az egyes szám első személyű névmásnak
a "mo" szó felelt meg, jobb híján mo nyelvnek nevezték el.
Sikerült feltárni a nyelv alapszókincsét és nyelvtanát is. Ez
utóbbi rendkivül egyszerű volt, az alany, az állítmány, a
tárgy és a határozószó egyenes szórendben követték egymást,
a kérdést is csak a kérdő hangsúly jelezte. A múlt időnek a "tó",
a jövő időnek a "vili" szócska felelt
meg. A birtokviszonyt is rendkivül egyszerűen fejezték ki: Mo
dudu = az én apám.
A "jön" szó úgy hangzott, hogy "kome". Ennek alapján egyesek
hajlamosak voltak a mo nyelvet a germán nyelvcsaládhoz sorolni,
mint a keletről bevándorolt zsidók által használt jiddist.
Tehát "Mo dudu kome" = Jön az apám. Jövő időben: "Mo dudu vili
kome." - Jönni fog az apám.
Én csak szerény krónikás vagyok, nem nyelvész, ezért nem áll módomban
leírni a mo nyelv struktúráját. Elég annyi, hogy az iskolában
már egyre több gyereknél jelentkezett a mo-szindróma. Ez abból
állt, hogy mindent megértettek magyarul, de válaszolni csak mo
nyelven voltak hajlandók. Illetve ha semmiképp sem tudták
elkerülni, akkor magyarul is a mo nyelv szintaxisát alkalmazták.
- Megcsináltad a leckét? - kérdezte a tanító.
- Én régen megcsinál lecke - válaszolt a diák.
A járvány egyre terjedt. Az oktatási kormányzatban (a minisztérium
nevét nem érdemes megjegyezni, mert évenként változik) külön
szervezeti egységet (alosztályt, osztályt, illetve főosztályt,
mikor mi volt) hoztak létre, kifejezetten a mo-szindróma által érintett
tanulók oktatási problémáinak tanulmányozására és kezelésére.
Mire Bence leérettségizett (természetesen egy speciális
vizsgabizottság előtt), e tárgykörben már doktori fokozatot
is kiadtak.
A probléma akkor kezdett kezelhetetlenné válni, amikor már a
hazai lakosság 15 százalékát is meghaladta a mo nyelven beszélők
száma, és ezek elkezdtek külön iskolát és közigazgatási
szervezetet követelni maguknak. Lett mo újság, mo rádióállomás, sőt,
az interneten már mo tévécsatorna is.
Nemsokára elkerülhetetlenné vált, hogy a mo nyelvet Magyarország
második hivatalos nyelvévé nyilvánítsák. Hamarosan az ENSZ is
felvette a tolmácsolási nyelvek közé.
Eljött az az idő is, amikor tudományos előadást tartottak ezen
a nyelven. Ez volt a címe: "Jom lézer-gupacsode inim IBM-rakatati",
azaz "A lézeres adattovábbítás perspektívája IBM-számítógépekben."
Minden szépen haladt, a mo nyelv egyre gazdagodott. Egy nap
azonban Bencét halálos autóbaleset érte. Huszonnyolc éves volt
ekkor. Holttestét a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában
ravatalozták fel, a búcsúztatók között ott volt az MTA főigazgatója,
a nyelvtudományi intézet igazgatója, a minisztérium illetékes
osztályvezetője, a nemzetiségi ombudsman, és számos külföldi
tudományos szervezet is képviseltette magát. A főigazgató úgy
említette őt, mint aki Széchenyi István óta
a legnagyobb hatást gyakorolta a magyar kultúra fejlődésére.
Amikor elkezdték feltárni az irattárát, találtak egy saját kezűleg
írt, kifogástalan magyarságú feljegyzést is:
"Azt hiszem, ez a
tréfa túl messzire ment."