Kéne egy sokakat érdeklő kisregényt írnom, hogy az adósságaimat ki tudjam fizetni. Áttekintettem a lehetőségeket, és úgy döntöttem, hogy egy sorozatgyilkost választok főhősnek, az most nagyon megy. Milyen legyen ez a sorozatgyilkos? Nem hagyhat maga után semmilyen azonosítható nyomot, hiszen a modern technikai lehetőségek mellett akkor elég gyorsan el lehetne kapni. Ezért hát kesztyűben dolgozik, és arra is gondosan ügyel, hogy még a szempilláját se hagyja ott, mert abból is DNS-mntát lehetne venni.

Valamivel azonban jeleznie kell, hogy ő volt az elkövető, nehogy már más számlájára írják a sok bűncselekményt. A Guiness-rekordok világában nagyon is számít, hogy ki hány gyilkosságot követett el. Ezért hát ez a veszedelmes bűnöző úgy hagyja el a tetthelyet, hogy a vízcsapot nyitva hagyja. Na nem nagyon, ne ázzon el a lakás, de azért jól láthatóan. A rendőrségen szellemeskedve Mr. Watermarknak, azaz Miszter Vízjelnek keresztelték el a pasast.

Philip Norton nyomozót állították rá az ügyre. (Néhány percig flörtöltem azzal a gondolattal, hogy Nortonnak teremtsek egy titkárnőt, aki reménytelenül szerelmes belé, de elvetettem az ötletet, mert csak komplikácókat okozott volna. És különben sem szeretem az olyan komplikációkat, amelyeket nők okoznak.)

Adva van tehát egy sorozatgyilkos és egy nyomozó. Igaz, hogy nyom nélkül nehezen lehet nyomozni, de mindenesetre ez a munkája. Norton nem volt olyan bravúros, mint Poirot vagy Sherlock Holmes, de azért elég jó a szakmájában. A kisregény tehát a kettejük játszmájáról fog szólni.

Az első gyilkosságot meglehetősen későn fedezték fel. A kisvárosban megjelent egy sármos fiatalember, Robert Joystick, mindenkivel udvarias és segítőkész volt, és a környékbeliek annyira megkedvelték, hogy az egyik család még a házat is rábízta, locsolja meg a virágokat és etesse meg a tengerimalacot, amíg nyaralnak. Nem is volt ezzel semmi baj, amikor visszajöttek, a házat rendben találták, és hálásak voltak érte a fiatalembernek. Évekkel később, amikor a házat eladták, az új tulajdonos felfedezte a soha sem használt padláson egy csecsemő csontvázát. A doboz, amelyben megtalálták, teljesen le volt plombálva. Az esetről írtak az újságok, sosem derült ki, hogy kié volt a gyerek, és a családnak nehezen sikerült cáfolni a vádat, hogy a csecsemőt esetleg ők ölték meg. Idővel elcsitult a lárma. Amikor Norton végigjárta a gyanús eseteket, az új tulajdonossal is beszélt. És megtudta, hogy a padláson egy száraz vízvezeték csapját nyitva találták. Ez elgondolkodtatta Nortont. Nem zárta ki az eshetőséget, hogy ez a gyilkosság is Miszter Vízjel számlájára írandó. (Joysticket persze hiába keresték, álnév volt, és a kisvárosból ismeretlen helyre távozott.)

A következő gyilkosságot az egyik közép-amerikai kisvárosban egy állítólagos biztosítási ügynök követte el. Áldozatát felhívta, randevút beszélt meg vele (ezt onnan tudjuk, hogy az asszony elújságolta a szomszédjának, kit vár). A kiérkező rendőrök holtan találták az asszonyt, az értéktárgyai eltűntek. Mint később Norton megtudta, itt is csöpögött a csap.

Több más városban is történtek ilyen gyilkosságok, és a nyitva hagyott vízcsap ezeket is Miszter Vízjelhez fűzték. (Emlékeztető magamnak: ezeket az eseteket is részletesen le kell írni, zaftos részletekkel!)

Megpróbálom elképzelni főhősömet. Otthon ül, valamilyen italt szürcsöl, krimit néz a tévében, és egy vaskos dossziéban ott vannak az eddigi rémtetteiről szóló újságcikkek kivágatai. És még nincs elég. Igazából csak most kezd ráérezni a sorozatgyilkolás ízére.

A filmet reklám szakítja meg. A férfi hirtelen felpattan, az ismerős izgalom kapja el. Odakint sötét van, csepereg az eső, ilyenkor kevés ember császkál az utcán. Esőkabátot vesz fel, és elhagyja a lakást. Buszra száll, és egy távoli kerületben kezdi el portyáját. Egy kocsmából imbolygó léptekkel jön ki egy magányos fiatal nő. A férfi odalép, és megszólítja.

- Bocsánat, kisasszony. Nem vagyok ismerős errefelé. Hasogat a fejem, nem tudja, hogy hol találok most egy gyógyszertárat?

A nő bizonytalanul méregeti a férfit, de végül elhatározza, hogy segít.

- Innen két utcányira van egy gyógyszertár, de nem tudom, hogy nyitva van-e.
- Megmutatná, merre van?
- Hogyne. Jöjjön, én is arra lakom.

A gyógyszertár már zárva volt, de addigra olyan bizalom támadt a nőben az ismeretlen iránt, hogy felhívta a lakására, és mivel volt otthon egy gyógyszeres doboza, megengedte, hogy ott vehessen be egy fájdalomcsillapítót.

Amikor Norton másnap szemügyre vette a lakást, rögtön kiszúrta a nyitva hagyott vízcsapot. A nőt megfojtották, de dulakodásnak, szexuális erőszaknak semmi nyoma. Ez a gyilkosság is felkerült Miszter Vízjel lajstromába.

Az irodában természetesen bejelölték az összes gyilkosság helyszínét, de igazából nem találtak semmilyen logikát. A sorozatgyilkos nem az áldozatainak helyszínével, nevével vagy a dátumokkal üzent, kizárólag a csöpögő vízcsapok kapcsolták össze az eseteket. Két ilyen gyilkosság eleve kérdéses volt, mert kiderült, hogy ezekben a lakásokban a vízcsap már előtte is csöpögött. Miszter Vízjel szakmai büszkeségét sértették volna ezek a félreérthető jelek. Ilyen lakásokból ő gyorsan kihátrált volna.

Amerika másik végében meggyilkoltak egy gazdag özvegyasszonyt. Sok pénzt vittek el, néhány ékszert is. És a rendőrök nyitva találták a csapot. Mivel a rendőrségi berkekben addigra már elterjedt, hogy Norton az ilyen esetekre specializálódott, valahogy eljutott hozzá is a hír. Elment, körülnézett, de ő sem jutott előbbre.

Most itt tartok. Nemsokára folytatom. De olyan érzésem van, mintha nem lennék egyedül a lakásban.

És valaki a fürdőszoba csapját babrálja.

Jesszusom!

• Prózai írásaimból