Szász Károly írásával vitatkozva (Mérnöki kiegészítés, ÉS, 2016. júl. 8.) Ungváry Rudolf rámutat a Sztálin-féle bolsevik állam brutális, éhínséggel és tömeges terrorral járó gazdasági intézkedéseire (Mérnöki eszmeőrzés, ÉS, 2016. júl. 29.) - mint az ország kényszeriparosításának szükségszerű velejárójára. Azon vitatkozhatunk, hogy ennek a politikának volt-e reális alternatívája, de az kétségtelen, hogy az erőltetett iparosítás és fegyverkezés nélkül az ország könnyű áldozata lett volna a hitleri agressziónak, így pedig (igaz, jelentős amerikai támogatással) katonailag, gazdaságilag megerősödve került ki a háborúból.

Ungváry úgy véli, hogy a társadalmi megváltás marxista-leninista eszméjének csődje ellenére még mindig akadnak "alvó sejtek", akik "kapitalizmusgyűlöletükre hallgatva" őrzik ezt az eszmét, és ha a korszellem változik, újra megpróbálhatják "a boldogítást, a fasisztákkal szemben persze humanista alapon". Szerintem a helyzet nem ennyire egyértelmű. Azt a legortodoxabb kommunisták is elismerik, hogy a kapitalizmus egy jól működő gazdasági rendszer, és olyan marxista teoretikus sincs, aki szerint a kommunizmus nevében elkövetett bűnök megbocsáthatóak lennének. A neonácikkal ellentétben senki sem akarja újra bevezetni a terrort. Viszont azt is nehezen lehet kétségbevonni, hogy a kapitalizmus egy pazarló és igazságtalan rendszer. Mert erdőket kell kiirtani ahhoz, hogy újabb és újabb szórólapokat dobjanak be a postaládánkba csak azért, hogy egy bizonyos pizzériától rendeljek, reklámok tömegét kell végigszenvednünk azért, hogy időnként a filmet is nézhessük, vagy hogy a munkához jutás szerencse dolga (Amerikában: ki engedheti meg magának, hogy az egyedül számító jobb magániskolán, egyetemen taníttassa a gyerekét, nálunk: ki gazsulál eléggé a helyi kiskirálynak, hogy közmunkát kaphasson). Egy kollektivista társadalomberendezkedés mindaddig "lappang", reménykeltő alternatíva marad, amíg ezt maga a kapitalizmus nem izzadja ki magából. (Vannak ilyen törekvések is, például a jóléti társadalom modellje.)

A bolsevik kísérlet azért bukott meg, mert erőszakkal nem lehet megváltoztatni a társadalmat, legalábbis humanista célok érdekében nem. És nem mindjárt egy 200 milliós, feudálkapitalista rendszer lakosságán kellett volna kísérletezni. Igaz, a jóval kisebb léptékű kísérletek is kudarcba fulladtak (Kubában, Chilében, Portugáliában, Nicaraguában, Venezuelában), pedig ezek már elkerülték a tömeges terrort, és megróbálták összeegyeztetni a kommunisztikus célokat a demokratikus intézményekkel. (Ezek közül Chile és Nicaragua volt a legígéretesebb, hiszen az előbbiben a katonai puccs, az utóbbiban a közvetlen amerikai beavatkozás nélkül talán megvalósulhatott volna egy igazságosabb társadalmi berendezkedés.)

A magam részéről egészen az utópista szocialistákig mennék vissza, és olyan kezdeményezéseket támogatnék, amelyben a kollektivizmust kis, kezelhető és mindenekelőtt önkéntes közösségekben kísérletezik ki. Nem erőszakkal felülről, hanem a részvevők együttműködésével, és addig a pontig, ameddig ésszerűnek látszik.

A Marx által elképzelt kommunizmus a termelőerők fejlettsége révén gazdaságilag ma már lehetséges. A feladatunk az, hogy emberközpontúan és környezetkímélően valósítsuk meg. Ahol és akikkel lehet.

Nem közölt olvasói levelek

Publicisztikai írásaim

Magyar menü