Az űrhajó kényszerleszállást hajtott végre az ismeretlen bolygón. Szerencsére azon is volt levegő, oxigénnel és nitrogénnel, csak a nitrogén aránya jóval magasabb volt. Óvatosan vették le a szkafandert, és egy kicsit fulladoztak, de ki lehetett bírni.

A két férfi és egy nő körülnézett. A körülmények egy viszonylag fejlett civilizáció jelenlétére utaltak. A távolban villamos vezetékeket véltek felfedezni, és a magasban valami elrepült felettük, ami könnyen lehetett akár egy repülőgép is. A katapultálás közben zöld növényzetet is láttak, de leszállás helyén csak kő volt és homok. A porban valami megmozdult, de mire megvizsgálhatták volna, eltűnt.

Tanácstalanul ácsorogtak egy ideig, nem tudták, hogy merre lenne célszerű elindulni.

Megint feltűnt valami az égen, majd még több is. Semmi kétség, ezek nem madarak, hanem repülő szerkezetek. A jelek szerint felfedezték őket. Ez lehetne rossz is, de nincs választási lehetőségük. A túlélésük a bolygó ismeretlen lakóinak jóindulatán múlik.

Izgatottan tárgyalták meg, hogy mi a teendő. A kiképzésen ugyan begyakorolták a menekülés folyamatát, de ezt egyikük sem vette túlságosan komolyan. Ha sikerül is épségben leereszkedniük egy ismeretlen égitesten (amelynek még a tömegvonzását, a helyi g-t sem ismerték), ugyan hogy is tudnák kivárni, amíg a Földről megérkezik a segítség?

A vészhelyzetekre összeállított élelmiszerkészlet pár hónapig tartott ki, és oxigénjük is volt, de ez utóbbi legfeljebb hetekre elegendő. Nagy szerencse, hogy ezúttal belélegezhető légkörrel rendelkező helyre kerültek. Járhattak volna sokkal rosszabbul is.

A földi irányítóközponttal röviddel a leszállás után elveszítették a kapcsolatot. A berendezés nem ment tönkre, de az égről valahogy eltűnt a Föld. És a Nap nem az ő Napjuk volt. A hosszú űrutazás mesterségesen lelassított idejében nem vették észre, hogy eltévedtek. A vészjelzésük még talán átment, de az ismeretlen környezetről már nem tudták tudósítani a központot. A Föld egyelőre lekerült a napirendről. Az ismeretlen bolygó ismeretlen lakóival kellett foglalkozni.

A repülő szerkezetek egyre közelebb jöttek, láthatóan le akartak szállni. Aztán csak egyikük szállt le, a két másik csak lebegett, mintha a társukat akarták volna biztosítani. Valószínűleg ők is tartottak a meghívás nélkül érkezőktől.

A jármű leszállt, és alaposan felverte a port. (A parancsnok, Valerij, rögtön meg is jegyezte, hogy szerinte reaktív hajtóművekről van szó.) Egy ideig nem történt semmi. Aztán kinyílt egy csapóajtó, és egy fura élőlény tekeredett ki belőle. Utána kijött egy másik is. Nem nagyon hasonlítottak az emberre, de a testük szerkezete praktikusnak tűnt. A két szem és a két fül nyilván a térben való tájékozódást szolgálta. A fülnek azonban forgatható cimpája volt, mint a Földön a kutyáknak, macskáknak, lovaknak. A kiálló szemek is mozogtak, mint egy gyík szemei. A test súlypontja lejjebb volt, ettől stabilabbnak látszott, mint az emberé. A derekuk izmos, és az is mintha nagyon el tudna fordulni. Ruhájuk nem volt, hacsak a vastag, kígyóra emlékeztető bőrt nem tekintjük annak. Meglepetésre nem négy, hanem hat végtagjuk volt, mint a rovaroknak. Ezeket egyszerre különböző irányokba tudták mozgatni, és később kiderült, hogy felváltva használhatták kéz vagy láb gyanánt, mint a Földön a majmok.

A három földlakó érdeklődve szemlélte a házigazdákat. - Ilyen állatkertben sem jártam még - jegyezte meg Alfred. Diana nem szólt, csak álmélkodott.

A fordítógépüknek nem vehették hasznát, hiszen ahhoz először tudni kellett volna, hogy milyen nyelvről van szó. Minden értelmes kommunikáció előfeltétele az ismeretlen lények beszédmintáinak elemzése. Ők azonban egyelőre nem szólaltak meg.

Aztán Valerij leguggolt, és a porban pár mozdulattal leskiccelte a Naprendszer sémáját. Ebből a bennszülöttek csak annyit értettek, hogy a jövevények valamit közölni akarnak, az intelligenciájukat érdemes megvizsgálni.

A furcsa lények még mindig nem szólaltak meg. Azaz valami zajt, zsongást hallani lehetett, olyanformán, mint ahogy a telefondrótok muzsikálnak. És a két fura lény között különösen érezhető volt valamilyen elektromágneses feszültség.

Akkor a második repülő szerkezet is leszállt. Kinyílt az ajtaja, és látni lehetett, hogy a belseje gyakorlatilag üres. Az első két lény egyike közelebb jött, majd hirtelen megfordult, és elindult a második jármű felé. Valerij intett a társainak, és erre Alfred és Diana is elindult, mentek libasorban a fura lény után.

A jármű belsejében nem voltak ülőhelyek, ez feltehetően a kombinálható végtagokból adódott. A lények szabadon dönthették el, hogy két, négy vagy hat lábon állnak, esetleg a fenekükön ülnek.

Felszálltak, és sokáig repültek a sivatag felett. Aztán megérkeztek egy településre, amely egy mozgalmas város és egy nyüzsgő hangyaboly kombinációjának tűnt.

Kinyílt az ajtó, kiszálltak. Körbevették őket a helybeliek, és nehéz volt megállapítani, hogy azok is köztük vannak-e, akik idehozták őket.

- Hol a fogadóbizottság? - kérdezte félhangosan Alfred, és Diana is elmosolyodott, bár kockázatosnak érezte a viccelődést.

Nem volt semmiféle bizottság. A jövevényeket közvetlenül egy tudományos jellegű intézetbe vitték. - Remélem, pszichológusok vizsgálnak meg bennünket, nem pedig a boncoló orvosok - mondta Alfred.

Bevezették őket egy nagy terembe. A falak mellett mozogtak valamik, amikről nem lehetett megállapítani, hogy élőlények-e vagy gépek.

A három földlakót elválasztották egymástól. - Észnél legyetek, és ha baj van, próbáljatok meg kapcsolatot keresni a többiekkel! - figyelmeztetett a parancsnok, de maga is tudta, hogy ez nem rajtuk múlik.

Valerij egy higiénikusnak nem mondható ketrecbe került. Mivel ismerte Pierre Boule regényét, A majmok bolygóját, lélekben felkészült rá, hogy állatnak tekintik, és hogy bizonyítania kell az értelmi képességeit. Elhatározta, hogy ha a klasszikus banánkísérletet próbálják ki rajta, akkor ő gyorsan egymásra teszi a három dobozt, a legnagyobbat téve legalulra, felmászik rá, lekapja a banánt, de nem eszi meg, hanem odanyújtja a kísérletvezetőnek, ezzel érzékeltetve, hogy nem az étel, hanem a feladat érdekelte.

De nem hoztak banánt, hanem beletettek a ketrecébe egy agresszív kis állatot, és kettejük közé dobtak néhány szem gyümölcsöt. Az állat támadólag lépett fel, de Valerij nem hagyta magát. Megvédte a zsákmányt, majd megfelezte, és a másik felét az állatnak adta. Az állat morogva evett, Valerij pedig a saját részét kiadta a kísérletvezetőnek, ahogy a banánnal is tervezte. A kutatók susogtak, nyilván kiértékelték az eredményt. (Valerij remélte, hogy az együttműködő készség és a problémamegoldás jó pontnak számít.)

Utána különböző repülő tárgyakat kellett elkapnia. Ez is sikerült, de az meglepte a kutatókat, hogy az elkapott tárgyakat nem tette maga mellé, hanem ügyesen visszadobta őket. Ez annyira váratlanul érte őket, hogy nem tudták elkapni. Ekkor Valerij megvárta, amíg felszedik a földről ezeket a tárgyakat, és csak utána folytatta. Szemmel láthatóan ő találta ki ezt a játékot, ő határozta meg a szabályokat, és ez is nagy izgalmat váltott ki a megfigyelőkből. Csak úgy zúgtak, zizegtek a láthatatlan telefondrótok.

Eközben egy másik ketrecben (az inkább hasonlított egy laboratóriumra) Dianával is hasonló kísérletet végeztek. Neki dobozokat kellett egymásra raknia (a banánkísérlet banán nélkül). Ő is gyorsan átlátta a helyzetet, és neki is sikerült meglepnie a kutatókat. Először a nyílásukkal lefelé rakta őket egymásra, mint egy piramist, aztán pedig megfordította a dobozokat, és úgy rakta őket össze, mint egy matrjoska-babát. Így rendbe rakva tette le a kísérletvezető elé.

Alfrednek is logikai tesztet kellett megoldania, de előtte egy új lehetőség is megnyílt. Észrevette, hogy a konstrukciós feladatban szereplő kis rudacskákkal számolni is lehet. Gyorsan kirakta:

I III IIII

Aztán:

II III IIIII

Végül:

III II IIIIIIIII

A kísérletvezető figyelmesen tanulmányozta a rudacskákat, és zajongott egy sort a társával, de a harmadik feladat értelmezésére nem volt felkészülve. Odahívott még két másikat is. Végül az egyikük hirtelen annyira izgatott lett, hogy a levegő szinte vibrálni kezdett. Ő nyilván matematikus lehetett, és rájött, hogy a harmadik sorozat a 3 második hatványa, azaz 9. Meg akart győződni róla, hogy eltalálta, ezért ő is kirakta a rudacskákat: négyet, majd kettőt. Alfred egy pillanatnyi gondolkodás után már ki is rakta a 16-ot, ami a négy második hatványa.

Ezzel kezdődött a két faj intellektuális párbeszéde. A matematika területén már értették egymást, de a kommunikációs technikájuk nagyon akadozott. Ki kellett volna dolgozni egy kétnyelvű szótárat.

A legnehezebb akadálynak a lények beszéde bizonyult, amelyet a földlakók csak sejtettek, de egyáltalán nem tudtak érzékelni. A földi írás sem volt könnyebb a lények számára, hiszen az a kiejtésre épült. Jobb híján a piktogramokkal kísérleteztek.

Igen ám, de kiderült, hogy a földi piktogramok sem magától értetődőek, hanem megállapodás eredményei. Már az "ember" ábrázolása is nehézségbe ütközött. És vajon hogyan ábrázolják a "menés" fogalmát? Hány lábbal? És a "ház"? Az itteni épületeknek nincs fedelük, a tetőzet érzékeltetése nélkül pedig nehéz megkülönböztetni a házat a doboztól.

A nyíl mint irányjelzés is puszta konvenció, hiszen a nyíl hegye nemcsak a célt (- >) jelezheti, hanem a forrást is (< -).

A három földlakó teamben dolgozott, és sokat vitatkoztak azon, hogy mit mivel célszerű jelölni.

Aztán arra jutottak, hogy piktogramok, állóképek helyett mozgással kell kifejezni az egyes dolgokat. A menést menéssel, a lefekvést lefekvéssel, az evést az evés imitációjával demonstrálták.

Teltek a napok, hetek, és a jövevények még mindig nem jutottak előbbre. Akkor Diana elővett egy túlélési kézikönyvet, és hangosan felolvasott belőle. A lények közelebb jöttek. Nagynehezen rájöttek, hogy egy szöveges dokumentumról van szó. Mindjárt hoztak is valamit, amin nyilván valamiféle szöveg volt, de az ő kommunikációs technikájukkal. - Nem vizuális jellegű nyelvük van, hanem hang alapú - vélte Alfred.

Arra a következtetésre jutottak, hogy nincs sok esélyük a bolygó társadalmába való beilleszkedésre. Egy ideig tudományos szenzációt jelentenek a helybeliek számára, de igazából megmaradnak az állatkerti állatok szintjén. Etetik őket, jól bánnak velük, de semmiben sem tudnak igazán kooperálni.

Egyszer Valerij megkérdezte Dianát, hogy nem lenne-e kedve nyilvánosan szeretkezni. A nőnek nem nagyon tetszett az ötlet, de végül belement. Hátha éppen ez lesz az, ami kimozdítja a holtpontról az interplanetáris ismerkedést.

Egy étkezés után a férfi odajött, és megölelte. - Kérlek, ne vadulj be! - mondta Diana. - Hadd lássák, hogy hogy kell ezt kulturáltan csinálni.

És valóban, a szerelmi jelenetre odacsődültek a helyiek. Az aktus részletezése nem illik egy tudományos-fantasztikus novellába, de a lényeg, hogy eljutottak a végkifejletig. Alfred is együttérzéssel figyelte a jelenetet, és a végén szeretettel megölelte Dianát.

Ezt a mutatványt a nagy érdeklődésre való tekintettel még sokszor megismételték, a helyiek mindannyiszor ott tolongtak körülöttük. Diana Alfreddal is közösült, mert úgy érezte, ezt kívánja meg a bajtársiasság.

A lények rájöttek, hogy ez a jelenet a szaporodással függ össze. Egy napon elvitték a csoportot egy családhoz. (A család fogalmát csak fenntartásokkal írom le, mert az ottani együtt élési formák nagyon különböztek a Földön megszokottaktól.)

Az első meglepetés akkor érte őket, amikor kiderült, hogy a végbélnyílás nem alul van (a fenekük széles volt, egyosztatú, és azon kizárólag ültek), hanem oldalt. A végterméket úgy ürítették, mint egy csapon keresztül. A nemiszervük viszont a szájukban volt. (Ott lehetett aztán igazán érzéki a csók!)

Az utódot is kiöklendezték, méghozzá egy puha héjú tojás formájában! Hogy melyikük volt a hím, és melyikük a nőstény, azt nem lehetett megállapítani, még az is elképzelhető, hogy hímnősek voltak. A lényeg azonban ismerős volt: két szülő génjeiből kombinálódik az utód.

A tojásokból kelt ki a fióka, mint a krokodilok vagy az egykori dinoszauruszok esetében.

Itt volt az ideje, hogy ezekre a fura élőlényekre valamilyen nevet találjanak ki. E furcsa szaporodási mód alapján krokodilembereknek nevezték el őket. Mivel azon a bolygón nem éltek krokodilok, ezt a vendéglátók sem találhatták sértőnek.

A földlakókat továbbra is foglalkoztatta a krokodilemberek nyelve. Alfred kitalált egy módszert, amelynek segítségével a hangjelzéseket grafikussá lehetett tenni. Ez sem volt egy könnyű út (és emlékeztek a delfinkutatók évtizedes munkájának eredménytelenségére), de érdemes volt elindulni rajta.

Itt is sok nehézséggel találták szemben magukat. Valerij felmutatta azt a gyümölcsöt (maguk között mannának nevezték el), amely a megszokott táplálékuk volt, az együttműködő krokodilember kiadott valamilyen hangimpulzust, amit grafikusan is sikerült megjeleníteni. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy az a hangminta a konkrét gyümölcsöt jelenti-e, a gyümölcsöt általában, az evést, az "egy" számot, netán a gyümölcs színét.

Végtelen sok próbálkozás után alakult ki a legszükségesebb tárgyak és cselekvések szótára. Az ottani hangjelzéseket persze képtelenek voltak reprodukálni (bár erre vonatkozóan is végeztek kísérletet, a grafika hanggá való vissza-alakításával), de megpróbáltak dolgozni a grafikus megfelelőkkel. Ezáltal úgy is mondhatjuk, hogy a jövevények adtak írást a bennszülötteknek, de olyat, amit csak a jövevények tudtak használni. (Hasonlított ez a kínai jelek latinbetűs átírásához: a külföldieket segíti, de a kínaiakat nem nagyon érdekli.)

A krokodilemberek továbbra is barátságosan viselkedtek. Az volt csak a kérdés, hogy a földlakók hogyan fizethetnek a koszt-kvártélyért. Szerencsére úgy találták, hogy a bolygón kommunizmus uralkodott, vagy legalábbis egy olyan jóléti társadalom, amely elviselte, hogy ők hárman csak a hobbijuknak éljenek. Elvégre a Földön sem kell fizetniük az állatkerti lakóknak az eltartásért.

Teltek a hónapok, és csak az hozott drámai változást, hogy Diana teherbe esett. Izgatottan vitatták meg a következményeket. Az nem okozott gondot, hogy ki az apa, hiszen gyakorlatilag már régóta szerelmi háromszög alakult ki közöttük. Amiatt aggódtak, hogy ezen az idegen bolygón hogy lehet majd megszülni és gondozni egy földi gyereket.

Diana örömmel vállalkozott rá, hogy fiúkat és lányokat is szüljön a két férfitól, de vállalniuk kellett a testvérházasság biológiai hátrányait, amelyek majd a következő generációkban jelentkezhetnek.

- Ha a bibliai Évának sikerült, nekem is sikerülhet - nyugtatta magát az első földi nő és jövőbeli anya a krokodilemberek bolygóján.

Azt azonban megállapították, hogy egy földi mentőakcióban nem reménykedhetnek, örökre itt kell maradniuk ezen az ismeretlen bolygón. A gyerekeikkel együtt pedig eleve nem utazhattak volna vissza.

- Örökre itt maradunk - mondta Valerij. - Csak az a baj, hogy nem tudjuk, hol van az itt.

• Prózai írásaimból