Redwood lerogyott a hóra. A csúcs már csak 200 méterre volt, de most elfogyott az ereje. Kifújta magát, aztán ivott a teából. Jéghideg lett az is, pedig a termoszt egy órája töltötte meg forró fekete angol teával.

Arra gondolt, hogy a Himalája meghódítása felnőtt életének a megkoronázása. A tudományos tanulmányai mit sem értek. Nem volt, aki értékelte volna, az iránt a szakterület iránt majd csak a késői utókor fog érdeklődni. Ha az emberiség egyáltalán megéri azt az időt. A pakisztáni-indiai konfliktus megint kiújult, az alpinistáknak is egy hónapot kellett várniuk, amíg feloldották a tilalmat.

Az expedíciót üldözte a balszerencse. Egymás után hullottak el a tagjai. A legelsőknek még szerencséjük volt, mert visszaindulhattak a nepáli faluba, de a többi négy biztosan ott veszett, halálra fagyott a szörnyű viharokban.

Redwood egyedül maradt, de az ő sorsa is megpecsételődött. Segítők nélkül nem jut vissza élve, a készletei is fogytán voltak. Egyetlen esélye maradt: hogy elérje a csúcsot, amiért mindezt az erőfeszítést vállalta és elszenvedte.

Még 200 méter. Nem lehet, hogy ne sikerüljön. Redwood imádkozott, jóllehet már évek óta nem hitt az Istenben. Ha van is Isten, nem törődik vele. Pláne most nem, amikor kizárólag az ő emberi hiúságának kielégítéséről van szó. Mit érdekelné az az Istent? De imádkozott mégis. Mit veszíthet azzal?

A vihar hirtelen elült. Mégis segít az Isten? Vagy ez csak a végső csapda? Mindegy, neki ez a szélcsönd az egyetlen lehetősége. Feltápászkodott, kiválogatta azokat a holmikat, amelyeket magával visz. A többi itt maradhat. Az már nem kell senkinek.

Minden egyes lépés fájt. De haladt, előre haladt. A lejtő kegyetlenül meredek volt, a jégcsákányt markoló ujjai meggémberedtek. De ment tovább, a hősiesség vagy a hiúság hajtotta, de ennek most semmi jelentősége sem volt.

És sikerült. Felért a csúcsra. Kibontotta a kis zászlócskát. Leszúrni már nem volt ereje, kemény volt a talaj, a jég alatt is szikla. De hozzákötötte a zászlócskát egy másik zászlóhoz. Jó erősen. Talán nem ragadja el a szél.

Az ő zászlócskáján ott volt a fia fényképe is. Az anyja már tíz éve nem él, a fiú is negyvenéves, megáll a saját lábán. Íme, jelképesen elkísérte az apját a világ tetejére.

Redwood megpihent, majd a hátizsákjában kotorászott. Végre megtalálta a kis rádió adó-vevő berendezést. Bekapcsolta. Pislogott, már alig volt benne feszültség. Igazított a hangoláson, majd bejelentkezett. A vonal másik végén a fia volt. De nem válaszolt. Most talán éppen alszik.

Azt akarja neki megmondani, hogy ne várja vissza. Az apa elérte a célját, de innen már nincs visszaút. Mostantól kezdve ő a családfő, ő a rangidős Redwood. És hogy úgy emlékezzen rá, hogy az apja megtette, amit elhatározott. Minden kedvezőtlen előjel ellenére.

Leszállt az éj. Tiszta volt az ég. Tele csillagokkal. Ilyen élesen soha nem látt még csillogni őket.

A rádió kis lámpája kihúnyt. Lemerült az akkumulátor. Most már tényleg teljesen egyedül van.

Egyedül. Habár úgy tűnt, mintha a csillagok lassan közelebb jönnének.

Istenem, tényleg. Közelebb jönnek, közrefogják. Lassan ő is csillaggá változik, egy lesz közülük.

Valójában nincs is halál.