Életművemet azon személyeknek ajánlom, akik nélkül nem jöhetett volna létre:

• Apámnak, aki nélkül én sem jöhettem volna létre;
  
  
• Anyámnak, aki özvegyen is felnevelt, és végig aggódott, hogy elveszít;
  
  
• a Nagybácsinak, aki elmesélte, hogy régebben még ennél is rosszabb volt;
  
  
• a Zsandár kutyának, aki, miután megsimogattam, a fenekembe harapott, és ráébresztett arra, hogy jóért nem mindig lehet jót várni;
  
  
• a Tanító néninek, aki bízott benne, hogy előbb-utóbb csak megjön az eszem;
  
  
• a Tornatanáromnak, aki belenyugodott abba, hogy tigrisbkufenc nélkül is fel lehet nőni;
  
  
• Első szerelmemnek, aki megtanított a csalódások elviselésére;
  
  
• Feleségemnek, aki a válással lehetővé tette, hogy törvényesen más asszonyokat is kipróbáljak;
  
  
• Kolléganőmnek, akitől megtanultam, hogy házasságon kívül is létezik házasélet;
  
  
• Főnökömnek, aki őrmester-stílusával kárpótolt azért, hogy nem voltam katona;
  
  
• A Nyugdíjfőigazgatóságnak, amely az előrehozott és csökkentett összegű nyugdíjjal alkalmat adott rá, hogy 60 évesen végre elkezdhessek élni;
  
  
• Pszichiáteremnek, aki meggyőzött róla, hogy nálam sokkal bolondabbak is vannak;
  
  
• Urológusomnak, aki elmagyarázta, hogy hetven fölött már normális, ha nem áll fel, de csöpög;
  
  
• Végül az Úristennek, aki ezt az egész cirkuszt kitalálta.
  
  
  

Prózai írásaimból