Kormorán nyugdíjba vonult, és ettől kezdve már alaposan be kellett osztania a pénzét. Elhatározta, hogy semmiből sem vesz újat, mindent csak addig használ, ameddig el nem romlik.

Először a számítógép operációs rendszere omlott össze, vírusos lett, és Kormorán sajnálta a pénzt a legújabb verzióra. Elment egy internetkávézóba, és ott olvasta el a leveleit.

Aztán elfelejtette a jelszavát, már nem tudott belépni. Akkor abbahagyta a számítógépezést.

Amikor elromlott a televíziója, akkor sem vett másikat. Elvégre élni tévé nélkül is lehet. Ettől kezdve csak a rádiót hallgatta, zenét, kommentárt, amit adtak.

Aztán elromlott a rádió is. Akkor a kerületi közkönyvtárban olvasta el az újságokat, és onnan hordta haza a könyveket. Sok olyan regényt elolvasott, amire eddig nem volt ideje.

Az autója is igen öreg volt már, vizsgáztatni kellett volna, de a kuplung is lötyögött, a kocsi hátulja is zörgött, ezért inkább eladta a használt autót, és vett rajta egy kerékpárt. De amikor nagyon jeges lett az út, nagyot esett, a kerékpár első kereke meggörbült. Akkor azt is eladta egy helyi ezermesternek, és attól kezdve busszal járt.

A mikrohullámú sütője is elromlott nemsokára, akkortól a gázon melegített meg mindent. Folyni kezdett a kávéfőzője is, a kávét lábaskában főzte ezentúl, törökösen.

Mint az olvasó kitalálhatta, egy napon a gázsütő is felmondta a szolgálatot, akkor Kormorán szerzett egy ősrégi petrofort a bolhapiacon, és mindent azon melegített meg.

Ez így ment, az elromlott hűtőszekrény cseréje helyett az ablakon lógatta ki az ételt, a kiégett lámpa helyett gyertyával világított, új ruha helyett a régi ruháiban járt, kit érdekelnek a foltok, és arra gondolt közben, hogy a régi dolgok nem feltétlenül rosszabbak az újaknál. Bizonyos értelemben visszafelé haladt az időben, újra és újra felfedezte azokat a tárgyakat és cselekvéseket, amelyeket a technika gyors fejlődése elavulttá tett.

Az ily módon megtakarított pénze ugyan nőttön nőtt, de amikor a lakás elázott, nem hívta ki a vízvezetékszerelőt, csak elzáratta a csöveket, és eladta a lakást. Az árából az északi határszélen vett egy kis házat, Ott aztán fával fűtött, a saját veteményeskertjében termesztett zöldségeket fogyasztotta, és ha nagy ritkán be kellett mennie a városba, megvásárolta, amire szüksége volt.

Egy napon meglátogatta régi szerelme, Etelka néni. Megözvegyült, és valahogy nyomára bukkant az öreg Kormoránnak. A fia hozta el, autón. Jót beszélgettek, közben a gyerek az okos telefonján egy virtuális tevét etetett. Kormorán megkérdezte az asszonyt, nem lenne-e kedve hozzá költözni. Etelka néni nem adott rögtön választ, de egy hónap múlva levelet hozott a postás, benne a sokat ígérő igennel.

A holmikat kisteherautóval hozták el. Lepakoltak és becipeltek mindent. A gyerek megígérte, hogy gondját viseli Etelka néni pesti lakásának, Etelka néni pedig megígérte, hogy gondját viseli öreg barátjának.

A két öreg egyszerű életet élt, a faluban mindenki tisztelte őket, hírük az újságokhoz is eljutott. Boldogan éltek, mint a mesében, ameddig meg nem haltak.

Azaz volt egy súlyos konfliktusuk. Egy napon Etelka néni kezdett furcsán viselkedni. Azt mondta, hogy vegyenek egy televíziót, mert nagyon unja magát. Kormorán elkeseredett. "Hát nem elég az, hogy szeretjük egymást? Hát nem vagyok én elég neked?"

Etelka néni visszakozott, és többet nem hozta szóba a témát. De volt olyan este, amikor magában sírdogált: "Ej, de nehéz ember vagy te, Kormorán!"

Prózai írásaimból