Kormorán szeme megakadt egy feltűnően csinos nőn, aki az aluljáróban ácsorgott. Odalépett hozzá.

- Ne haragudjon, hölgyem, hogy megszólítom, de ... ön prostituált?

A hölgy meghökkent.

- Nem vagyok az. De miért kérdezi?
- Csak mert olyan feltűnően csinos. Szerintem vigyáznia kellene, nehogy annak nézzék.
- Miért érdekli ez magát?
- Hát... tulajdonképpen semmi közöm hozzá, de mivel nemcsak csinos, hanem szép is, a maga helyében nem álldogálnék az aluljáróban.
- Szóval szép is vagyok?
- Nagyon.
- És ezért bámult úgy meg?
- Igen. Tudja, hetvenéves vagyok, én már ingyen bámulhatom a szép nőket.
- Hetven? Igazán nem néz ki annyinak.
- Igen, ezt már mások is mondták. Valaki azt mondta, hogy nem nézek ki többnek, mint hatvankilenc.

A nő elmosolyodott.

- És maga szerint én hány éves vagyok?
- Hát... harmincöt és negyven közé saccolnám.
- Majdnem. Negyvenhét.
- Maga sem néz ki annyinak.
- Köszönöm. Szóval hetven elmúlt. És csak ingyen bámulgat.
- Igen. Hoztak egy ilyen rendeletet. Nyugdíjkiegészítés helyett. Mert ez olcsóbb.
- Csakugyan? Nem hallottam róla.
- Talán még nem tették közzé.

A hölgy megint elmosolyodott.

- És milyen volt fiatalnak?
- Ó, nagy rajongója voltam a szebbik nemnek. Udvaroltam, udvaroltam.
- És most mit csinál? Ez nem udvarlás?
- Ó, ez csak kéregetés. Egy kis figyelmet kérek a szép hölgyektől.
- Hát most megkapta a kis figyelmet. Mást nem akar?
- Mit akarhatnék hetvenévesen?
- Mondjuk, egy kis összebújást.
- Akkor hát mégis prostituált?
- Ki mondta? Csak megsajnáltam magát.
- Rendben van. Bevallom, szívesen fizetnék is.
- Nocsak. Az előbb még csak egy kis figyelmet akart.
- Tudja, mindig arra gondoltam, hogy milyen lehet egy szép nővel tölteni az estét.
- Az egész estét?
- Persze. Megfizetném. Sétálnánk egyet, feljönne a lakásomba, főznék magának, tévét néznénk, és utána hazakísérném.
- Nem lenne ez túl unalmas?
- Nekem nem. Magának biztosan, de, mondom, megfizetem.

A hölgy hosszasan gondolkozott.

- Mennyit kérne egy együtt töltött estéért? - próbált tovább lépni Kormorán.
- Mondtam, hogy nem vagyok kurva. Tényleg megsajnáltam magát. Tudja mit? Kezdjünk sétálni. Aztán majd kitaláljuk, mi legyen.

Kormorán fellélegzett.

- Akkor talán bemutatkozhatnánk. Én Péter vagyok.
- Én meg Rozál.

Kormorán belekarolt a nőbe. Mentek a körúton, és közben beszélgettek. Ezt az olvasó szíves engedelmével nem reprodukálnám, részben mert lusta vagyok kitalálni, részben mert pedig nem annyira érdekes. Ami érdekes, az az, hogy közben egészen összemelegedtek. Kormoránból atyai szeretet áradt, a nő pedig élvezte a férfi feltétel nélküli érdeklődését.

Az egyik kapunál Kormorán megállt.

- Itt is volnánk. Én itt lakom. De, tudja, közben egy kicsit elszállt a bátorságom. Attól félek, hogy ha most felvinném a lakásomba, akkor többet már talán nem is akarna találkozni velem.
- Megértem. És tiszteletben tartom az érzését. Én is szeretném, ha még máskor is találkoznánk.
- Akkor mennyit fizetek?
- Semmit. Én is élveztem az együttlétet. Tudja mit? Megadom a telefonszámomat. Ha megint nagyon magányos lesz, hívjon fel. Nem biztos, hogy ráérek egy randevúra, de egy kicsit dumcsizhatunk.

Kormorán felírta a számot, kikísérte a hölgyet a villamosig, és elbúcsúzott.

- Na, még kurva se voltam - gondolta magában dr. Lenkey Rozália pszichológus és párkapcsolati terapeuta (mert ez volt a teljes neve és titulusa). - Egyszer ezt is el kell kezdeni.