A kismalac a nagy jövésmenésre ébredt fel, kíváncsian dugta ki rózsaszín orrocskáját, beleszimatolt a levegőbe. Örült, hisz eddigi élete során úgy tapasztalta, hogy csak ott van moslék, ahol ember is van. Még sikkantott is egy rövidet vékony kismalac-hangján, hogy hírül adja: ő már ébren van, lehet etetni.

Eközben a böllér kiadta az ilyenkor szokásos utasításokat. Surrantak az asszonyléptek, kikészítették a teknőt, előkerültek a lábasok, kések és egyéb szerszámok. Még ma este malacpörköltet eszünk! A férfiak felhajtották a kis poharakban felszolgált pálinkát, kiléptek az ajtón, és elindultak az ól felé.

Nem volt nehéz dolguk. A meglepett kismalacot könnyű volt leteperni, csak akkor kezdett el rémülten visítani és tusakodni, amikor már késő volt.

A kés lesújtott.

Azaz mégsem. A malacka nyakától 5 centire megállt a levegőben. Kimerevítettem a képet. Én, az író, megtehetem. Hadd adjak legalább ennyi esélyt az isteni beavatkozásnak.

• Prózai írásaimból