Mándy Gábor
Kaland a villamoson
A villamoson észrevettem egy szép arcú nőt. Úgy látszik,
ő is észrevett. Mosoly villant át az arcán.
Közelebb léptem. Megint egy mosoly. Egy könyvet olvasott.
Belenéztem.
- Ó, ezt a könyvet én is ismerem - mondtam halkan, hogy
más ne vegye észre közeledési kísérletemet. - Egyik
kedvencem. Azt a fejezetet elolvasta már, amiben a
professzor megkéri a lány kezét?
- Még nem járok ott - szólt a nő, ugyancsak csöndesen.
Ezáltal elkezdődött közöttünk valami titkos dialógus.
- Akkor nem lövöm le a poént - mondtam. - De az eleje
is szép. Micsoda tájleírás...!
- Igen - válaszolt -, szinte úgy érzi az ember, hogy
ott van az óceán partján, és fúj, fúj a szél...
Így beszélgettünk tovább. Aztán együtt szálltunk le,
és sétáltunk, élvezve, hogy milyen jól megértjük egymást.
Megérkezünk a házukhoz.
A hölgy behív egy teára.
Feltesz egy szép lemezt. Felkérem táncolni.
Összesimulunk. Csókot lehelek a nyakszirtjére. (*)
*
Az irodalom nem arról szól, ami ténylegesen megtörtént,
hanem arról, aminek meg kellett volna történnie.