Isten hozta az
Alvilágban
Isten hozott az Alvilágban
- Dobro pazsálovaty! Isten hozott az Alvilágban! - így fogadta Kamenyev és
Zinovjev a titkos börtönbe belépő Pjatakovot, a volt anarchistát.
Pjatakov viszonozta az
üdvözlést, és körülnézett.
- Hova kerültem? - kérdezte.
- Most mondtuk - nevetett a két bolsevik. - Az Alvilágba.
- És nagy szerencséd van, hogy nem végeztek ki. Mert az ítélet halál volt,
ugye?
- Az - mondta Pjatakov. - És önök hogy kerültek ide?
- Nyugodtan tegeződhetünk - mondta Kamenyev. - Itt már mindegy. Mi már
meghaltunk.
- Még az a szerencse, hogy élünk - tette hozzá Zinovjev. - Pontosabban élő
halottak vagyunk.
- Ez tehát egyfajta siralomház, és bármikor megölhetnek bennünket?
- Rosszabb. Mi már meghaltunk, és mégis élünk. Ez a halál utáni élet.
- És mindezt Zsakov elvtársnak köszönhetjük - fűzte hozzá Kamenyev. -
Andrej Jegorovics ugyanis a politikai elítélteket megpróbálja kicsempészni ide,
vagyis elcseni a kivégző osztagok elől. Úgy tesz, mintha ő végezne ki
bennünket, de csak bezár ebbe a barlangba.
- Bennünket életben hagy, de a világ előtt meghaltunk - mondta Zinovjev.
Pjatakov nehezen értette meg a
dolgot, és nem múlt el az az érzése, hogy ez csak az igazi kivégzés előtti
állapot. Bár Kamenyev és Zinovjev kivégzéséről már jó fél éve tényként
értesült, ezért nem tudta teljesen elhinni, hogy a két bolsevik vezető életben
van.
További kérdéseket tett fel.
Lassan megértette, hogy mi történt. Zsakov egy állami kivégzőhely parancsnoka
volt Szibériában. Rábeszélte a főnökeit, hogy a kivégzendőket neki adják át, és
ő majd egy olyan helyen öli meg őket, ahol senki sem követi nyomon az
eseményeket.
Ez a vezetőségnek is kényelmes
megoldás volt, nem kellett jelen lenniük a legkegyetlenebb résznél, és lassan
eufémizmussá vált, hogy azt mondják, illetve azt írják az ügyiratra, hogy
"átadva Zsakovnak". Ami lefordítva azt jelentette, hogy
"Szibériában kivégzendő".
Ha tudták volna, hogy Zsakov nagy
kockázatot vállalva megkíméli a halálra ítéltek életét!
A kivégzőhelytől kissé
távolabb volt egy elhagyott barlang. Zsakov azt alakította át börtönné néhány
legközelebbi munkatársával. A halálra ítéltek oda kerültek, és ott csendesen
folytatták életüket. Vagyis nem az eddigi életüket, arra nem volt lehetőség, de
legalább éltek, és igyekeztek feldolgozni, mi történt velük és az országgal.
Hogy követni tudják az
eseményeket, Zsakov az általa elolvasott újságokat továbbadta a foglyainak. Egy
idő után pedig még rádiót is szerzett nekik. Az élelmezés gondját pedig úgy
oldotta meg, hogy látszólag új őröket vett fel, de ezek az őrök csak papíron
léteztek. A fejadagjukat a foglyok fogyasztották el.
Tuhacsevszkij fél év
múlva, 1937. június 15-én került hozzájuk. A foglyok már hallottak a peréről,
és a halálos ítéletről is tudomásuk volt. Távolról is tisztelték katonai
erényeit, hadvezetői képességeit, és tisztában voltak vele, hogy csakis
ármánykodás révén keveredhetett gyanúba. Az ítélet meghozatala előtt olyan
kegyetlenül vallatták, hogy az arcán és a hátán soha nem gyógyultak be a sebek.
A marsall izgatottan
beszélt a spanyol polgárháború tapasztalatairól és haditechnikai újításairól.
- A következő háborúban a tankok játsszák a fő szerepet - mondta. - Mindent
meg kell tenni, hogy a Vörös Hadsereget a legkorszerűbb páncélosokkal lássuk
el, az ellenséges tankok ellen pedig kifejlesszünk egy hatékony páncélelhárító
rendszert.
- Mi már nem fogjuk ellátni a Vörös Hadsereget - mondta keserűen Zinovjev.
- De reméljük, hogy akik fenn vannak, illetve akik megmaradtak a
"csisztka" után, azoknak is lesz ennyi eszük.
Borisz Alekszandrovics
Vasziljev, a neves sinológus és műfordító ugyanannak az évnek a novemberében
csatlakozott hozzájuk. Magas műveltsége és jó kedélye hamarosan a társaság
központjává tette. Olykor hosszú részleteket idézett fejből a Vízparti
történetből és más klasszikus kínai művekből.
A következő év
februárjában követte őt egy másik neves orientalista, a japán kémnek kikiáltott
Suckij, aki fordulatokban gazdag élete során az Ermitázsban is dolgozott,
egyetemi tanár volt Leningrádban, majd legális élete végén az akadémia ázsiai
múzeumának is igazgatója lett. Mint a taoizmus szakértője és oroszországi
népszerűsítője, társait legelőször is meditálásban és a lelki békéjük
megtalálásában segítette.
Még egy hónap sem telt el,
és máris két új taggal bővült az alvilági közösség. Ekkor végezték ki a párton
belül nagy tekintélynek örvendő Buharint, valamint Rikovot. Mindkettőjüket
ugyanazon a napon, március 15-én. Legalábbis a papírok szerint.
Szomorúsággal vegyes
örömmel fogadták őket. Nekik is nehéz volt megérteniük ezt a halál utáni furcsa
állapotot.
Zsakov kísérletet tett a
magyar kommunista vezető, Kun Béla megszerzésére is, de hozzá már nem érkezett
meg. Feltehetőleg a kínvallatás során halt meg.
Trockijt sem tudta
megmenteni. Sztálin legnagyobb párton belüli ellenlábasát, a Nagy Októberi
Forradalom katonai vezetőjét, később a Vörös Hadsereg megszervezőjét ugyanis
még 1928-ban száműzték. Miután emigrációban is folytatta politikai
tevékenységét, 1940-ben, már a II. világháború alatt, Mexikóban egy Sztálin
által megrendelt merénylet áldozata lett.
A foglyok nagy vitákat
folytattak a párt stratégiájáról és taktikájáról, nagy terveket állítottak
szembe egymással - miközben már semmi esélyük sem volt a történtek befolyásolására.
És egyre gyarapodott a
tábor. Neves tudósok és mérnökök is közéjük kerültek. Így például a kémikus
Mengyev, akit a társai Mengyelejevnek becéztek, a zseniális atomfizikus Burjov
(őt Kurcsatov intézetéből rántották ki, és ha ő életben marad, talán a
szovjeteknek sikerül először megalkotni az atombombát). Ide került a
rakétatechnika egyik úttörője, Igor Koncsalov, valamint Kalasnyikovnak, a
nemsokára világszerte ismertté váló AK-47 géppisztoly későbbi
megszerkesztőjének hasonló nevű rokona is. Ő is tehetséges mérnök volt,
szerkentyűi a tábort szinte komfortossá tették.
A szovjet-német meg nem
támadási paktum hírére Tuhacsevszkij valóságos búskomorságba esett. Addigra
rájött, hogy a rá nézve terhelő hamis dokumentumot a németek eszkábálták össze,
feltehetően azzal a céllal, hogy eltávolíttassák a Vörös Hadsereg éléről a
legtapasztaltabb kádereket. És Sztálin bevette a cselt, a hadsereg vezetésében
már alig maradt rátermett főtiszt. Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot,
Tuhacsevszkij rémálma valósággá vált. Biztos volt benne, hogy a nem túl távoli
jövőben Hitler megszegi az egyezményt, és a Szovjetunióra támad.
Azonnal el kell rendelni
az általános mozgósítást! - morogta magában. - A háború kitörése remek alkalom
lenne, hogy gatyába rázzuk a hadsereget, és megtanítsuk az embereket a modern
fegyverek használatára. És meg kell növelni a katonai kiadásokat, tankokat,
páncéltörő ágyút, géppisztolyt gyártani. Persze a legnagyobb titokban.
Burjov nem sokáig bírta a
bezártságot, 1939-ben szökést kísérlet meg, és az őrök nem tehettek mást, mint
hogy lelőjék. A titkos börtönről semmi nem szivároghatott ki.
Két természetes haláleset
is történt. 1943-ban, hatvan éves korában elhunyt Kamenyev, majd egy évvel
később Zinovjev is. Szervezetük az állandó föld alatti léttől elgyengült,
Zsakov pedig nem volt felkészülve a bonyolultabb orvosi beavatkozásokra. De a
többiek életben maradtak.
A háború
eseményeit nagy izgalommal, de egyben tehetetlen dühvel követték. Nem tudták
elhinni, hogy Hitler egészen Moszkváig eljutott. Tuhacsevszkij részletes
elemzésekkel kísérte az eseményeket, és ha ott vannak a Vörös Hadsereg akkori
vezetői, sokat tanulhattak volna tőle, és valószínűleg a háború jóval előbb
véget ér. De a tudást a saját hibáikon keresztül kellett megszerezniük, és ez
sok áldozatba került. Nagyon sok áldozatba.
A leningrádi blokád
különösen fájdalmasan érintette Suckijt. Tisztában volt vele, hogy milyen
értékek kerültek veszélybe az Ermitázsban. Csak remélni merte, hogy valakinek
gondja volt a felbecsülhetetlen értékű remekművek biztonságba helyezésére.
Sztálingrádot úgy élték
át, mintha ők is az első vonalban harcoltak volna. A győztes csata után egy
kicsit megnyugodtak, de nagyon izgultak, hogy a németeket minél gyorsabban
sikerüljön kiverni, és Hitlert legyőzni.
A berlini győzelemmel
véget ért az európai háború, de nem ért véget a sztálini terror. A hirosimai és
nagaszaki atomtámadás pedig sokként érte őket. Burjov már nem élt, hogy
elmagyarázhassa nekik, mi is történhetett, ők pedig attól féltek, hogy Amerika
ellenük fordíthatja a nukleáris fölényét. Aztán jött a koreai háború, a
vietnami partizánharc a franciák ellen. Mindent megvitattak, és gyakran
egymásnak is estek, de semmibe sem tudtak beleszólni.
Így folyt ez a titkos
történet egészen 1953-ig. Amikor Sztálin meghalt, a kis tábor lakóit valóságos
eufória kerítette hatalmába. Végre eljött a szabadulás órája! A felfüggesztett
halálból visszakerülhetnek a valóságos életbe.
Velük örült Zsakov is. Úgy
érezte, volt értelme a konspirációnak. Ezzel életeket mentett meg. És nem is
akármilyeneket. A halálra ítélt emberek, politikusok, tudósok, katonatisztek
valójában az ország legjobb koponyái voltak.
Amikor Hruscsov átvette a
hatalmat, Sztálin közvetlen utódait, Malenkovot és Beriját azonnal kivégeztette.
Azaz kiadta a parancsot, azt sem várva meg, hogy az ellenük indítandó per
elkezdődjön. De egy Jablonszkij nevű belügyi tiszt, aki jól ismerte Zsakov
üzelmeit, bizalmasan megkérdezte tőle:
- Hruscsov elvtárs! A szokásos módon?
Az új főtitkár meglepődött.
- Hogyhogy a szokásos módon?
Jablonszkij kínosan érezte
magát. Némi hallgatás után muszáj volt magyarázkodni.
- Hát úgy, hogy a kivégzendőket Szibériába visszük.
- És ott végzik ki őket?
- Képletesen - mondta Jablonszkij, és már megbánta, hogy szóba hozta a
dolgot.
- Nem képletesen kell kivégezni őket, hanem ténylegesen - csattant fel
Hruscsov. - De jöjjön, meséljen csak nekem erről a szibériai dologról!
Jablonszkij kénytelen volt
feltárni a nagy titkot, amit Sztálin elől még sikerült elrejteni.
Hruscsov elrendelte, hogy
minden foglyot azonnal ki kell végezni.
- De Nyikita Szergejevics, ők túlélték a sztálini korszakot! Most végezzük
ki őket?
- Most. Nem gondol arra, hogy milyen sérelmeket halmoztak fel ezek az
emberek? Ha most visszaengednénk őket a társadalomba, minden a feje tetejére
állna! És ha át akarnák venni a hatalmat? Most, hogy a pribékeket
eltávolítottuk, nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Nem, erről szó sem lehet.
Jablonszkij lesújtva
távozott.
Hruscsov átadta a kivégzési
listát egy másik belügyesnek, de Jablonszkij és Zsakov nevét is hozzáírta.
Az Alvilág egyik napról a
másikra megszűnt létezni. Úgy szűnt meg, ahogy létrejött. Nyom nélkül, a
legnagyobb titokban.
A Szovjetunió
megerősödött, fellőtték az első szputnyikot, aztán következett Gagarin, és a
többi űrsiker.
A szibériai börtön titka
feledésbe merült. És így is maradt volna, ha egy bizonyos Gubenko nevű
agronómus rá nem bukkan a kétszeres kivégzés adataira egy vízmosásban. Ezt a
történetet annak a feljegyzésnek a nyomán írtam (itt-ott kiegészítve a
hiányokat és fantáziával pótolva a tényeket). Sajnos az eredeti dokumentum egy
lakástűzben megsemmisült. De el kell hinniük, hogy mindez megtörtént. Így.
Valahogy.
Most 1964. október 15-e
van. Tegnap bemondta a tévé, hogy Hruscsov egészségi állapotára hivatkozva
lemondott, és szerepét a Brezsnyevből, Kosziginből és Podgornijból álló trojka
vette át. Ennek nagyon örülök. A több vezető nagyobb demokratizmust jelent.
Talán most javul a helyzet.