Isten hozta az Alvilágban

 

 

 

Isten hozott az Alvilágban

 

- Dobro pazsálovaty! Isten hozott az Alvilágban! - így fogadta Kamenyev és Zinovjev a titkos börtönbe belépő Pjatakovot, a volt anarchistát.

            Pjatakov viszonozta az üdvözlést, és körülnézett.

- Hova kerültem? - kérdezte.

- Most mondtuk - nevetett a két bolsevik. - Az Alvilágba.

- És nagy szerencséd van, hogy nem végeztek ki. Mert az ítélet halál volt, ugye?

- Az - mondta Pjatakov. - És önök hogy kerültek ide?

- Nyugodtan tegeződhetünk - mondta Kamenyev. - Itt már mindegy. Mi már meghaltunk.

- Még az a szerencse, hogy élünk - tette hozzá Zinovjev. - Pontosabban élő halottak vagyunk.

- Ez tehát egyfajta siralomház, és bármikor megölhetnek bennünket?

- Rosszabb. Mi már meghaltunk, és mégis élünk. Ez a halál utáni élet.

- És mindezt Zsakov elvtársnak köszönhetjük - fűzte hozzá Kamenyev. - Andrej Jegorovics ugyanis a politikai elítélteket megpróbálja kicsempészni ide, vagyis elcseni a kivégző osztagok elől. Úgy tesz, mintha ő végezne ki bennünket, de csak bezár ebbe a barlangba.

- Bennünket életben hagy, de a világ előtt meghaltunk - mondta Zinovjev.

     Pjatakov nehezen értette meg a dolgot, és nem múlt el az az érzése, hogy ez csak az igazi kivégzés előtti állapot. Bár Kamenyev és Zinovjev kivégzéséről már jó fél éve tényként értesült, ezért nem tudta teljesen elhinni, hogy a két bolsevik vezető életben van.

    További kérdéseket tett fel. Lassan megértette, hogy mi történt. Zsakov egy állami kivégzőhely parancsnoka volt Szibériában. Rábeszélte a főnökeit, hogy a kivégzendőket neki adják át, és ő majd egy olyan helyen öli meg őket, ahol senki sem követi nyomon az eseményeket.

     Ez a vezetőségnek is kényelmes megoldás volt, nem kellett jelen lenniük a legkegyetlenebb résznél, és lassan eufémizmussá vált, hogy azt mondják, illetve azt írják az ügyiratra, hogy "átadva Zsakovnak". Ami lefordítva azt jelentette, hogy "Szibériában kivégzendő".

   Ha tudták volna, hogy Zsakov nagy kockázatot vállalva megkíméli a halálra ítéltek életét!

            A kivégzőhelytől kissé távolabb volt egy elhagyott barlang. Zsakov azt alakította át börtönné néhány legközelebbi munkatársával. A halálra ítéltek oda kerültek, és ott csendesen folytatták életüket. Vagyis nem az eddigi életüket, arra nem volt lehetőség, de legalább éltek, és igyekeztek feldolgozni, mi történt velük és az országgal.

            Hogy követni tudják az eseményeket, Zsakov az általa elolvasott újságokat továbbadta a foglyainak. Egy idő után pedig még rádiót is szerzett nekik. Az élelmezés gondját pedig úgy oldotta meg, hogy látszólag új őröket vett fel, de ezek az őrök csak papíron léteztek. A fejadagjukat a foglyok fogyasztották el.

            Tuhacsevszkij fél év múlva, 1937. június 15-én került hozzájuk. A foglyok már hallottak a peréről, és a halálos ítéletről is tudomásuk volt. Távolról is tisztelték katonai erényeit, hadvezetői képességeit, és tisztában voltak vele, hogy csakis ármánykodás révén keveredhetett gyanúba. Az ítélet meghozatala előtt olyan kegyetlenül vallatták, hogy az arcán és a hátán soha nem gyógyultak be a sebek.

            A marsall izgatottan beszélt a spanyol polgárháború tapasztalatairól és haditechnikai újításairól.

- A következő háborúban a tankok játsszák a fő szerepet - mondta. - Mindent meg kell tenni, hogy a Vörös Hadsereget a legkorszerűbb páncélosokkal lássuk el, az ellenséges tankok ellen pedig kifejlesszünk egy hatékony páncélelhárító rendszert.

- Mi már nem fogjuk ellátni a Vörös Hadsereget - mondta keserűen Zinovjev. - De reméljük, hogy akik fenn vannak, illetve akik megmaradtak a "csisztka" után, azoknak is lesz ennyi eszük.

            Borisz Alekszandrovics Vasziljev, a neves sinológus és műfordító ugyanannak az évnek a novemberében csatlakozott hozzájuk. Magas műveltsége és jó kedélye hamarosan a társaság központjává tette. Olykor hosszú részleteket idézett fejből a Vízparti történetből és más klasszikus kínai művekből.

            A következő év februárjában követte őt egy másik neves orientalista, a japán kémnek kikiáltott Suckij, aki fordulatokban gazdag élete során az Ermitázsban is dolgozott, egyetemi tanár volt Leningrádban, majd legális élete végén az akadémia ázsiai múzeumának is igazgatója lett. Mint a taoizmus szakértője és oroszországi népszerűsítője, társait legelőször is meditálásban és a lelki békéjük megtalálásában segítette.

            Még egy hónap sem telt el, és máris két új taggal bővült az alvilági közösség. Ekkor végezték ki a párton belül nagy tekintélynek örvendő Buharint, valamint Rikovot. Mindkettőjüket ugyanazon a napon, március 15-én. Legalábbis a papírok szerint.

            Szomorúsággal vegyes örömmel fogadták őket. Nekik is nehéz volt megérteniük ezt a halál utáni furcsa állapotot.

            Zsakov kísérletet tett a magyar kommunista vezető, Kun Béla megszerzésére is, de hozzá már nem érkezett meg. Feltehetőleg a kínvallatás során halt meg.

            Trockijt sem tudta megmenteni. Sztálin legnagyobb párton belüli ellenlábasát, a Nagy Októberi Forradalom katonai vezetőjét, később a Vörös Hadsereg megszervezőjét ugyanis még 1928-ban száműzték. Miután emigrációban is folytatta politikai tevékenységét, 1940-ben, már a II. világháború alatt, Mexikóban egy Sztálin által megrendelt merénylet áldozata lett.

            A foglyok nagy vitákat folytattak a párt stratégiájáról és taktikájáról, nagy terveket állítottak szembe egymással - miközben már semmi esélyük sem volt a történtek befolyásolására.

            És egyre gyarapodott a tábor. Neves tudósok és mérnökök is közéjük kerültek. Így például a kémikus Mengyev, akit a társai Mengyelejevnek becéztek, a zseniális atomfizikus Burjov (őt Kurcsatov intézetéből rántották ki, és ha ő életben marad, talán a szovjeteknek sikerül először megalkotni az atombombát). Ide került a rakétatechnika egyik úttörője, Igor Koncsalov, valamint Kalasnyikovnak, a nemsokára világszerte ismertté váló AK-47 géppisztoly későbbi megszerkesztőjének hasonló nevű rokona is. Ő is tehetséges mérnök volt, szerkentyűi a tábort szinte komfortossá tették.

            A szovjet-német meg nem támadási paktum hírére Tuhacsevszkij valóságos búskomorságba esett. Addigra rájött, hogy a rá nézve terhelő hamis dokumentumot a németek eszkábálták össze, feltehetően azzal a céllal, hogy eltávolíttassák a Vörös Hadsereg éléről a legtapasztaltabb kádereket. És Sztálin bevette a cselt, a hadsereg vezetésében már alig maradt rátermett főtiszt. Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, Tuhacsevszkij rémálma valósággá vált. Biztos volt benne, hogy a nem túl távoli jövőben Hitler megszegi az egyezményt, és a Szovjetunióra támad.

            Azonnal el kell rendelni az általános mozgósítást! - morogta magában. - A háború kitörése remek alkalom lenne, hogy gatyába rázzuk a hadsereget, és megtanítsuk az embereket a modern fegyverek használatára. És meg kell növelni a katonai kiadásokat, tankokat, páncéltörő ágyút, géppisztolyt gyártani. Persze a legnagyobb titokban.

            Burjov nem sokáig bírta a bezártságot, 1939-ben szökést kísérlet meg, és az őrök nem tehettek mást, mint hogy lelőjék. A titkos börtönről semmi nem szivároghatott ki.

           

 

            Két természetes haláleset is történt. 1943-ban, hatvan éves korában elhunyt Kamenyev, majd egy évvel később Zinovjev is. Szervezetük az állandó föld alatti léttől elgyengült, Zsakov pedig nem volt felkészülve a bonyolultabb orvosi beavatkozásokra. De a többiek életben maradtak.

                        A háború eseményeit nagy izgalommal, de egyben tehetetlen dühvel követték. Nem tudták elhinni, hogy Hitler egészen Moszkváig eljutott. Tuhacsevszkij részletes elemzésekkel kísérte az eseményeket, és ha ott vannak a Vörös Hadsereg akkori vezetői, sokat tanulhattak volna tőle, és valószínűleg a háború jóval előbb véget ér. De a tudást a saját hibáikon keresztül kellett megszerezniük, és ez sok áldozatba került. Nagyon sok áldozatba.

            A leningrádi blokád különösen fájdalmasan érintette Suckijt. Tisztában volt vele, hogy milyen értékek kerültek veszélybe az Ermitázsban. Csak remélni merte, hogy valakinek gondja volt a felbecsülhetetlen értékű remekművek biztonságba helyezésére.

            Sztálingrádot úgy élték át, mintha ők is az első vonalban harcoltak volna. A győztes csata után egy kicsit megnyugodtak, de nagyon izgultak, hogy a németeket minél gyorsabban sikerüljön kiverni, és Hitlert legyőzni.

            A berlini győzelemmel véget ért az európai háború, de nem ért véget a sztálini terror. A hirosimai és nagaszaki atomtámadás pedig sokként érte őket. Burjov már nem élt, hogy elmagyarázhassa nekik, mi is történhetett, ők pedig attól féltek, hogy Amerika ellenük fordíthatja a nukleáris fölényét. Aztán jött a koreai háború, a vietnami partizánharc a franciák ellen. Mindent megvitattak, és gyakran egymásnak is estek, de semmibe sem tudtak beleszólni.

            Így folyt ez a titkos történet egészen 1953-ig. Amikor Sztálin meghalt, a kis tábor lakóit valóságos eufória kerítette hatalmába. Végre eljött a szabadulás órája! A felfüggesztett halálból visszakerülhetnek a valóságos életbe.

 

            Velük örült Zsakov is. Úgy érezte, volt értelme a konspirációnak. Ezzel életeket mentett meg. És nem is akármilyeneket. A halálra ítélt emberek, politikusok, tudósok, katonatisztek valójában az ország legjobb koponyái voltak.

            Amikor Hruscsov átvette a hatalmat, Sztálin közvetlen utódait, Malenkovot és Beriját azonnal kivégeztette. Azaz kiadta a parancsot, azt sem várva meg, hogy az ellenük indítandó per elkezdődjön. De egy Jablonszkij nevű belügyi tiszt, aki jól ismerte Zsakov üzelmeit, bizalmasan megkérdezte tőle:

- Hruscsov elvtárs! A szokásos módon?

Az új főtitkár meglepődött.

- Hogyhogy a szokásos módon?

            Jablonszkij kínosan érezte magát. Némi hallgatás után muszáj volt magyarázkodni.

- Hát úgy, hogy a kivégzendőket Szibériába visszük.

- És ott végzik ki őket?

- Képletesen - mondta Jablonszkij, és már megbánta, hogy szóba hozta a dolgot.

- Nem képletesen kell kivégezni őket, hanem ténylegesen - csattant fel Hruscsov. - De jöjjön, meséljen csak nekem erről a szibériai dologról!

            Jablonszkij kénytelen volt feltárni a nagy titkot, amit Sztálin elől még sikerült elrejteni.

            Hruscsov elrendelte, hogy minden foglyot azonnal ki kell végezni.

- De Nyikita Szergejevics, ők túlélték a sztálini korszakot! Most végezzük ki őket?

- Most. Nem gondol arra, hogy milyen sérelmeket halmoztak fel ezek az emberek? Ha most visszaengednénk őket a társadalomba, minden a feje tetejére állna! És ha át akarnák venni a hatalmat? Most, hogy a pribékeket eltávolítottuk, nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Nem, erről szó sem lehet.

            Jablonszkij lesújtva távozott.

            Hruscsov átadta a kivégzési listát egy másik belügyesnek, de Jablonszkij és Zsakov nevét is hozzáírta.

            Az Alvilág egyik napról a másikra megszűnt létezni. Úgy szűnt meg, ahogy létrejött. Nyom nélkül, a legnagyobb titokban.

            A Szovjetunió megerősödött, fellőtték az első szputnyikot, aztán következett Gagarin, és a többi űrsiker.

            A szibériai börtön titka feledésbe merült. És így is maradt volna, ha egy bizonyos Gubenko nevű agronómus rá nem bukkan a kétszeres kivégzés adataira egy vízmosásban. Ezt a történetet annak a feljegyzésnek a nyomán írtam (itt-ott kiegészítve a hiányokat és fantáziával pótolva a tényeket). Sajnos az eredeti dokumentum egy lakástűzben megsemmisült. De el kell hinniük, hogy mindez megtörtént. Így. Valahogy.

            Most 1964. október 15-e van. Tegnap bemondta a tévé, hogy Hruscsov egészségi állapotára hivatkozva lemondott, és szerepét a Brezsnyevből, Kosziginből és Podgornijból álló trojka vette át. Ennek nagyon örülök. A több vezető nagyobb demokratizmust jelent. Talán most javul a helyzet.