Mándy Gábor
Incontinentia alvi
Igen, így hívják az állapotomat. Incontinentia alvi.
Súlyosságát tekintve már valahol a maioris gradus
közelében. Nem tudom, hogy az olvasó mit tud ezekről,
de én túl sokat. Amikor táplálkozom, malfunctio lép
fel, valamiféle dyspepsia, valószínűleg a sphincter
ani nevű záróizmom lett renyhe.
Nemrég is, a buszon. Éreztem, hogy feszültség
keletkezik a hasamban, és a flatus kifelé
kívánkozik. Ez normális esetben semmilyen
gondot nem okoz, az ember egyszerűen megszorítja a
sphincter anit, és az anus lezáródik, a gázok nem
távozhatnak. Sajnos, akinek ilyen incontinentia
alvija van, annak ez nem sikerül. És az a legszörnyűbb,
hogy a flatussal együtt némi faeces is kikerül a
végbélből.
Tessék elképzelni. Nemcsak az alsónadrágom állapotát,
hanem a szagot is. A szellentés, ugye, elszáll a
széllel, de ezek az ürülékdarabok ott maradnak. Irtó
kellemetlen helyzet. Mindenki szimatol, mindenki körbe
néz, és bármennyire is vágok szende képet, előbb-utóbb
azonosítják a kellemetlen szag forrását. És tessék
elképzelni, ha zöttyen egyet a kocsi. Akkor a záróizom
feletti ellenőrzés az általánosnál is gyengébb
lesz. És ahogy múlik az idő, jönnek az újabb és újabb
incidensek, a szag egyre erősebb, és egyre gyanúsabbá
válok én.
Szóval a helyzet hamarosan kritikus lett. És akkor
csoda történt. Felszállt egy hajléktalan. Szegény
ördög, pont mellém állt. Olyan ápolatlan szaga volt,
hogy igazán nehéz volt elviselnem. Mégis, az én
problémámat egy csapásra megoldotta. Már nemcsak engem
méregettek, hanem őt is. Az új felszállók pedig már
csak őt. És elhúzódtak tőle. Mindenki ösztönösen arréb
ment. Csak én nem. Nekem ő lett a védangyalom. Ott
álltunk ketten, az irtózatos bűz közepén, körülöttünk
egy másfél méteres senki földje. Nem tudom, ez a
szerencsétlen flótás mit gondolt rólam, lehet, hogy
azt hitte, szegénypárti nézeteimet akarom fitogtatni.
De az is lehet, hogy megérezte a szagomat, amely
egészen biztosan elütött a sajátjától, attól a bűztől,
amihez az idők során hozzászokott.
Ezt az idillt az törte meg, hogy egy megállóban a
hajléktalan leszállt. Nem tehettem mást, én is
leszálltam. És vártam. Egy másik hajléktalanra.
Akinek a biztonságos védőszárnyai alatt majd tovább
utazhatom. És nem jött másik hajléktalan. Ejha!
Ilyen jól élünk? - mondtam magamban.
A történet vége már nem érdekes. Némi ácsorgás után
úgy döntöttem, hogy minden buszra felszállok, és
mindegyikkel utazom egy-egy megállót. Felszállás után
rendre átcsörtettem a másik ajtóhoz, így senki sem
méregetett. Egyszer akadtam csak el, amikor pár punk
kinézetű, apacsfizurás fiatal elállta az utat. Ők meg
megérdemelték.