Majtényi László elemzi a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jelen állapotát, és arra a következtetésre jut, hogy "Nincs harmadik út: lehetsz rendszerkritikus, és lehetsz partnere is a NER-nek. Vagy-vagy. Vagy helyre akarod állítani a jogállamot, vagy pedig javítgatni szeretnél ezen a most meglévőn."

A politikai dimenzióban igaza van. A rendszerkritikát el kell végezni, de ne áltassuk azzal magunkat, hogy ez a kritika a rendszer bukásához vezethet. Egy ilyen rendszer, miután kikapcsolt minden féket és ellensúlyt, a világ végezetéig életképes. Hitlert egy elvesztett (és értelmetlenül kirobbantott) háború temette maga alá, de Sztálin, Franco tábornok vagy Mao Ce-tung rendszere kitartott a diktátor haláláig. A közép- európai szocialista rendszerek sem belülről omlottak össze, hanem kellett ehhez Gorbacsov határozott (bár a saját szempontjából elhibázott és naiv) peresztrojkája. Észak-Koreában a Kim-családnak immár harmadik generációja gyakorolja a hatalmat. (A nagypapa csak a Délt rohanta le, az unoka pedig az Egyesült Államokat is fenyegeti a töretlenül folytatott nukleáris és rakétaprogramjával.)

Abban már nem reménykedhetünk, hogy az Európai Unió segít kordában tartani a saját nevelésű diktátorunkat, hiszen egyrészt kisebb gondja is nagyobb annál, másrészt hatásköre az Unió tagjaira korlátozódik, és Orbán Viktor ugyanúgy simán kisétálhat belőle, mint annak idején Hitler a Népszövetségből.

És mégis van harmadik út. Egy másik dimenzióban. És ez bár nem egy széles út, de legalább egy keskeny ösvény.

Az nem függhet a politikai rendszertől, hogy mi magunk mit gondolunk, a barátainkkal miről beszélgetünk, kivel élünk együtt és hogyan. Egyelőre. A totalitárius rendszerek ugyan hajlamosak beleszólni a legkisebb közösségek életébe is, de ennek vannak korlátai. A cikkben említett ásotthalmi migráns- és melegtilalom ugyan óriási lépést tett ebbe az irányba, és a Kádár-rendszer is telezsúfolta besúgókkal a baráti társaságokat, de ha van valami, ami hosszabb ideig képes ellenállni a diktatúrának, akkor ez a magánéleti szféra.

A kommunista országokban a vallási közösségek álltak ellent a legtovább, ezekkel végül is nem tudtak mit kezdeni. Ha meggondolom, az autonóm kiscsoport felfogható egy vallási közösségnek is, ahol a szeretet és a szolidaritás akkor is érvényesül, amikor azt rendeletileg betiltják. Nyilvánosan nem lehetett zsidókat bujtatni, amikor ezt az állam üldözte, mégis sokan megpróbálták, megtették, mert a lelkiismeretükre hallgattak, aminek szava erősebb volt az állam törvényeinél.

Ebben a dimenzióban is nyílik némi tér a cselekvésre. Támogathatjuk a szegényeket, a hajléktalanokat, a menekülteket, az erőszak áldozatául esett nőket, anyákat, gyerekeket, vállalhatunk önkéntes tevékenységet a kórházakban, idősotthonokban, iskolákban, segíthetjük a roma fiatalok felzárkózását, kapcsolatokat építhetünk más országok civil szervezeteivel. Igaz, hogy jelenleg már a civil szféra is támadás alatt áll, de a beleszólásnak vannak korlátai. (Például az ingyenes tevékenység szabadabb, mint az alapítványoktól kapott pénz felhasználása. Közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a lehetséges donorokkal, az állam által szabályozott 1 % odaajándékozása helyett.)

Engem tehát egyre inkább az foglalkoztat, hogy meddig tartható fenn a demokrácia kiscsoportos formában. Lavírozni kell. Legyen biztatás (bár sovány vigasz), hogy a Földön az élet már többször is csaknem teljesen kipusztult, mégis megőrződött a résekben, a földkéreg alatt, a tengerek mélyén.

Erre a túlélésre kell felkészülnünk. És ez nem jelent lemondást a politikai küzdelemről. Csak ki kell várnunk az idejét.

Nem közölt olvasói levelek

Publicisztikai írásaim

Magyar menü