Hősünk egy német professzor, aki hadifogságba esett, mégpedig 1940-ben, amikor is Birmingham körzetében lelőtték azt a repülőgépet, amelyen szolgált. A fogolytáborok felállítása még a kezdeteknél tartott Nagy-Britanniában. A professzor kihallgatást kért a tábor parancsnokától.

- Klaus Hoffmann százados, Jénából. Az angol nyelv és irodalom professzora voltam, mielőtt be kellett vonulnom. Nem vagyok pilóta, oda fel sem vettek volna. Navigátori feladattal bíztak meg egy Ju 88-as felderítő repülőgépen.

- Mit akar, százados? Talán panaszt kíván tenni?

- Dehogy. Nagyra értékelem az előzőkenységüket és az emberséges bánásmódjukat, sir. Minden a legnagyobb rendben van.

- Akkor hát miért akart velem beszélni?

- Arra gondoltam, hogy hasznosabb is lehetnék az önök számára, mint hogy itt fogva tartsanak és etessenek.

- Az ön státusa hadifogoly, és ezen nem áll módomban változtatni.

- Persze, értem. De talán fel tudnák használni a nyelvtudásomat. Most, hogy sok embert igénybe vesz a katonai szolgálat, biztosan szükségük van új erőkre.

- Professzorként aligha foglalkoztathatnánk egy hadifoglyot.

- Akkor esetleg a légoltalmi szolgálatban. Hadd segítsek megvédeni az országukat, helyreállítani, amit a honfitársaim lerombolnak. Ez a háború eltart még egy darabig. Nekem régi vágyam volt, hogy Nagy-Britanniában éljek és dolgozzak. Tudja, Shakespeare országában...

- Attól tartok, ez az álom nem fog beteljesülni. Ha megengedném, hogy akármilyen biztosítékok ellenében is elhagyja a tábort, a fejemet vennék.

- Persze, persze. De nem akar ezen változtatni?

- Attól tartok, hogy nem akarok. El sem tudja képzelni, mennyi papírmunkával járna az ilyesmi. Erre nekünk nincs időnk.

- Azért szóljon, ha adódik valamilyen lehetőség. Biztos vagyok benne, hogy most és a jövőben más hadifoglyok is szívesen dolgoznának önöknek. Elvégre rokonok vagyunk, angolszászok. Csak ez az ostoba háború fordított bennünket egymás ellen. Már másodszor ebben az évszázadban.

- Ebben egyetértünk - mondta a parancsnok. - Majd utánanézek. Most elmehet.


Ez után a beszélgetés után néhány héttel egy eligazításon szóba került a hadifoglyok eltartásának költsége, és a táborparancsnok felvetette az ötletet. Kiderült, hogy az első világháborúban már volt példa ilyesmire, több országban is a fronttól távol parasztoknak adták ki a hadifoglyokat, akik munka fejében ellátták őket élelemmel. És csak nagyon kevesen kísérelték meg a szökést. Abban maradtak, hogy magasabb szinten is megbeszélik a dolgot.

Amikor visszaérkezett, a táborparancsnok megemlítette a dolgot a feleségének.

- Ez egyáltalán nem rossz ötlet, Thomas - mondta a feleség. - A professzor esetleg német órákat adhatna Billnek. Igaz, hogy a német nyelv most nem nagyon kapós, mindenki utálja a németeket, de egyszer vége lesz a háborúnak, és akkor újra ki fogunk békülni. Bill még nagy karriert csinálhatna ezzel a készséggel. Mit szólsz hozzá, drágám?

A táborparancsnok gondolkozott.

- Jó, gyertek be Billel a héten. majd behívom a professzort. Valószínűleg nem is fogad el pénzt, az különben is illegális lenne. Szerintem örülni fog a lehetőségnek. Hogy ne érezze mindig fogolynak magát.

És így is történt. Anya és fia bejöttek a táborba, és a parancsnok behívatta Hoffmannt.

Az elmaradhatatlan angol formaságok után rátértek a lényegre. És a professzor készségesnek mutatkozott. Megbeszélték, hogy ezentúl hetente egy nap két-két órát foglalkozik a fiatalemberrel.

- Tudom, hogy ez a kérés szokatlan - mondta az anya -, de bztosíthatom, hogy mindent megteszünk majd azért, hogy ne érezze magát kihasználva.

- Óh, nem, asszonyom, ez a munka nekem is sokkal jobb, mintha csak a honfitársaimmal tölteném el az időt.

A táborban lézengő német bajtársak furának tartották ezt a megbízatást, és arról kezdtek pusmogni, hogy Hoffmann talán áruló, és róluk kell jelentgetnie. De ez a gyanú eloszlott, amikor látták, hogy a professzor kizárólag könyveket olvas, és az óráira készül, velük még az eddigieknél is kevesebbet foglalkozik. Kártyázgattak hát tovább, és nem is törődtek vele. A háta mögött viszont úgy nevezték, hogy "az angol".

A fiatal Picklewick (mert így hívták a táborparancsnokot) okos volt és szorgalmas. Az első hetekben átvették a grammatikát, átismételték az alapokat, és utána már elsősorban csak társalogtak. A professzor lediktálta és gyakoroltatta az egyes élethelyzetekben szükséges kifejezéseket, meg-megállva a nyelvi érdekességeknél. Nagyon élvezte, hogy újra taníthat. A repülős kaland már csak egy lidérces álom volt.

Ez így ment addig, amíg nem kapott találatot a tábor. A bomba egy barakkra esett, és jó pár másikat lerombolt. Nagy szerencse, hogy abban az időben senki sem tartózkodott a barakkokban, hiszen éppen ebédeltek. Így is többen súlyos sérüléseket szenvedtek, őrök és foglyok is. A német hadifoglyok szidták a pilótákat, mondván, biztosan elnézték a térképet, hiszen a környéken semmilyen katonai célpont nincs. Hoffmann igyekezett védeni a társait az őrök haragjától, a Picklewick-család előtt pedig sajnálatát fejezte ki.

A táborparancsnok nem sérült meg, de megrázta az eset. Úgy rendelkezett, hogy ezekre az órákra a felesége vigye el autón a professzort. - De jól vigyázz, szívem, bele ne keveredjetek valamibe, mert nekem kell tartanom a hátamat ezért.

És így is történt. Picklewick asszony jött az autóval, felvette Hoffmannt, két-három órát náluk töltött, majd visszavitte. Mindenki boldog volt.

A fogolytársak megvitatták az új helyzetet. Elkezdték megkérni Hoffmannt, hogy hol ezt, ahol azt vegye meg nekik és hozza be a táborba. A parancsnok azonban leállította ezt. Attól kezdve a foglyok vacsoránál adhatták le a kéréseiket, és a kért cikket vagy be tudták szerezni, vagy nem.

Hoffmann gyorsan feltalálta magát Picklewickéknél, és lassan már családtagnak érezhette magát. Bill az otthoni környezetben ugyan lustulni kezdett, de az anyja egészen összemelegedett a professzorral.

Megértem az olvasó frusztrációját, de itt közbe kell lépnem. A történet nem fordulhat szerelmi románccá. Igaz, hogy a professzor mind nagyobb csábításnak volt kitéve, különösen amikor az asszony az egyik óra végén megkínálta egy itallal, és felajánlotta a tegezést ("szólítson Elizabethnek"), de semmiképp sem léphetett bizalmas kapcsolatba vele. Továbbra is hadifogoly volt, a szivélyes bánásmód ellenére. És tudta, hogy sokat kockáztatna, ha változtatna a kettőjük viszonyán.

Az asszony is tudta ezt, ezért ő sem feszegette a dolgot. Az azonban kiderült, hogy jól érzik magukat egymás társaságában.

A férj is megbarátkozott a professzorral. Amikor otthon volt, meg tudta vele beszélni a németországi politikát, együtt szidták Hitlert, és Hoffmann hatására a parancsnok még egy regényt is elolvasott..

Egyszer aztán parancs jött a hadvezetőségtől: az arra alkalmas hadifoglyokat a hírszerzésben kell alkalmazni. Egy alapos pszichológiai vizsgálat után ki fogják őket képezni, és utána átdobják német területre. Volt, aki örült a lehetőségnek, hiszen így viszontláthatja a családját, de Hoffmann el volt keseredve. Azt hitte, hogy megúszta a háborút, és most újra az életét kell majd kockáztatni. Igaz, hogy nem Hitlerért, hanem Hitler ellen. És nem is tehetett mást. Ha Nagy-Britanniát választja új hazájának, akkor az életét is fel kell tudnia áldozni érte.

A kiképzés alatt néhány levelet váltott a házaspárral, de már nem találkozhatott velük.

Eljött a bevetés ideje. Repülőre szálltak, és Franciaország fölött ugrottak ki. A német egyenruhának és a papírjaiknak köszönhetően aránylag könnyen bejutottak Németországba, majd felvették a kapcsolatot a már ott dolgozó brit ügynökökkel. De Hoffmannak nem volt szerencséje. Egy nap belefutott egy járőrbe, és gyanúsnak találták.

A háború után Picklewick asszony megpróbálta felderíteni, mi történt a professzorral, de semmilyen nyom nem került elő. Valószínűleg egy tömegsírban fekszik, a nácik többi áldozatával együtt.


Már befejeztem ezt az elbeszélést, amikor eljutott hozzám a hír: a szibériai Csitában, a postán találtak egy elkallódott és dátum nélküli levelet, amelyet egy bizonyos Klaus Hoffmann írt, Thomas Picklewicknek címezve, és abban kifejezte reményét, hogy egyszer még viszontláthatja a vendégszerető brit családot. "Ez minden kívánságom" - áll a levélben.

Hogy hogyan került oda, azt sosem sikerült kiderítenem.