Mándy Gábor
Egy hadifogoly kívánságai
Hősünk egy német professzor, aki hadifogságba esett, mégpedig
1940-ben, amikor is Birmingham körzetében lelőtték azt a repülőgépet, amelyen
szolgált. A fogolytáborok felállítása még a kezdeteknél tartott
Nagy-Britanniában. A professzor kihallgatást kért a tábor parancsnokától.
- Klaus Hoffmann százados, Jénából. Az angol nyelv és irodalom professzora
voltam, mielőtt be kellett vonulnom. Nem vagyok pilóta, oda fel sem vettek
volna. Navigátori feladattal bíztak meg egy Ju 88-as felderítő repülőgépen.
- Mit akar, százados? Talán panaszt kíván tenni?
- Dehogy. Nagyra értékelem az előzőkenységüket és az emberséges bánásmódjukat,
sir. Minden a legnagyobb rendben van.
- Akkor hát miért akart velem beszélni?
- Arra gondoltam, hogy hasznosabb is lehetnék az önök számára, mint hogy itt
fogva tartsanak és etessenek.
- Az ön státusa hadifogoly, és ezen nem áll módomban változtatni.
- Persze, értem. De talán fel tudnák használni a nyelvtudásomat. Most,
hogy sok embert igénybe vesz a katonai szolgálat, biztosan szükségük
van új erőkre.
- Professzorként aligha foglalkoztathatnánk egy hadifoglyot.
- Akkor esetleg a légoltalmi szolgálatban. Hadd segítsek megvédeni
az országukat, helyreállítani, amit a honfitársaim lerombolnak. Ez a
háború eltart még egy darabig. Nekem régi vágyam volt, hogy
Nagy-Britanniában éljek és dolgozzak. Tudja, Shakespeare országában...
- Attól tartok, ez az álom nem fog beteljesülni. Ha megengedném, hogy
akármilyen biztosítékok ellenében is elhagyja a tábort, a fejemet vennék.
- Persze, persze. De nem akar ezen változtatni?
- Attól tartok, hogy nem akarok. El sem tudja képzelni, mennyi papírmunkával
járna az ilyesmi. Erre nekünk nincs időnk.
- Azért szóljon, ha adódik valamilyen lehetőség. Biztos vagyok benne, hogy
most és a jövőben más hadifoglyok is szívesen dolgoznának önöknek. Elvégre
rokonok vagyunk, angolszászok. Csak ez az ostoba háború fordított bennünket
egymás ellen. Már másodszor ebben az évszázadban.
- Ebben egyetértünk - mondta a parancsnok. - Majd utánanézek. Most elmehet.
Ez után a beszélgetés után néhány héttel egy eligazításon szóba került
a hadifoglyok eltartásának költsége, és a táborparancsnok felvetette
az ötletet. Kiderült, hogy az első világháborúban már volt példa ilyesmire,
több országban is a fronttól távol parasztoknak adták ki a hadifoglyokat,
akik munka fejében ellátták őket élelemmel. És csak nagyon kevesen
kísérelték meg a szökést. Abban maradtak, hogy magasabb szinten is
megbeszélik a dolgot.
Amikor visszaérkezett, a táborparancsnok megemlítette a dolgot a
feleségének.
- Ez egyáltalán nem rossz ötlet, Thomas - mondta a feleség. - A
professzor esetleg német órákat adhatna Billnek. Igaz, hogy a
német nyelv most nem nagyon kapós, mindenki utálja a németeket,
de egyszer vége lesz a háborúnak, és akkor újra ki fogunk békülni.
Bill még nagy karriert csinálhatna ezzel a készséggel. Mit szólsz
hozzá, drágám?
A táborparancsnok gondolkozott.
- Jó, gyertek be Billel a héten. majd behívom a professzort.
Valószínűleg nem is fogad el pénzt, az különben is illegális
lenne. Szerintem örülni fog a lehetőségnek. Hogy ne érezze
mindig fogolynak magát.
És így is történt. Anya és fia bejöttek a táborba, és a parancsnok
behívatta Hoffmannt.
Az elmaradhatatlan angol formaságok után rátértek a lényegre. És
a professzor készségesnek mutatkozott. Megbeszélték, hogy
ezentúl hetente egy nap két-két órát foglalkozik a fiatalemberrel.
- Tudom, hogy ez a kérés szokatlan - mondta az anya -, de
bztosíthatom, hogy mindent megteszünk majd azért, hogy ne
érezze magát kihasználva.
- Óh, nem, asszonyom, ez a munka nekem is sokkal jobb, mintha
csak a honfitársaimmal tölteném el az időt.
A táborban lézengő német bajtársak furának tartották ezt a
megbízatást, és arról kezdtek pusmogni, hogy Hoffmann talán
áruló, és róluk kell jelentgetnie. De ez a gyanú eloszlott,
amikor látták, hogy a professzor kizárólag könyveket olvas,
és az óráira készül, velük még az eddigieknél is kevesebbet
foglalkozik. Kártyázgattak hát tovább, és nem is törődtek
vele. A háta mögött viszont úgy nevezték, hogy "az angol".
A fiatal Picklewick (mert így hívták a táborparancsnokot)
okos volt és szorgalmas. Az első hetekben átvették a grammatikát,
átismételték az alapokat, és utána már elsősorban csak társalogtak.
A professzor lediktálta és gyakoroltatta az egyes élethelyzetekben
szükséges kifejezéseket, meg-megállva a nyelvi érdekességeknél.
Nagyon élvezte, hogy újra taníthat. A repülős kaland már csak
egy lidérces álom volt.
Ez így ment addig, amíg nem kapott találatot a tábor. A bomba
egy barakkra esett, és jó pár másikat lerombolt. Nagy szerencse,
hogy abban az időben senki sem tartózkodott a barakkokban,
hiszen éppen ebédeltek. Így is többen súlyos sérüléseket szenvedtek,
őrök és foglyok is. A német hadifoglyok szidták a pilótákat,
mondván, biztosan elnézték a térképet, hiszen a környéken
semmilyen katonai célpont nincs. Hoffmann igyekezett védeni
a társait az őrök haragjától, a Picklewick-család előtt
pedig sajnálatát fejezte ki.
A táborparancsnok nem sérült meg, de megrázta az eset. Úgy
rendelkezett, hogy ezekre az órákra a felesége vigye el autón
a professzort. - De jól vigyázz, szívem, bele ne keveredjetek
valamibe, mert nekem kell tartanom a hátamat ezért.
És így is történt. Picklewick asszony jött az autóval, felvette
Hoffmannt, két-három órát náluk töltött, majd visszavitte. Mindenki
boldog volt.
A fogolytársak megvitatták az új helyzetet. Elkezdték megkérni
Hoffmannt, hogy hol ezt, ahol azt vegye meg nekik és hozza be
a táborba. A parancsnok azonban leállította ezt. Attól kezdve
a foglyok vacsoránál adhatták le a kéréseiket, és a kért cikket
vagy be tudták szerezni, vagy nem.
Hoffmann gyorsan feltalálta magát Picklewickéknél, és lassan
már családtagnak érezhette magát. Bill az otthoni
környezetben ugyan lustulni kezdett, de az anyja egészen
összemelegedett a professzorral.
Megértem az olvasó frusztrációját, de itt közbe kell lépnem.
A történet nem fordulhat szerelmi románccá. Igaz, hogy a
professzor mind nagyobb csábításnak volt kitéve,
különösen amikor az asszony az egyik óra végén
megkínálta egy itallal, és felajánlotta a tegezést
("szólítson Elizabethnek"), de semmiképp sem léphetett
bizalmas kapcsolatba vele. Továbbra is hadifogoly volt,
a szivélyes bánásmód ellenére. És tudta, hogy sokat
kockáztatna, ha változtatna a kettőjük viszonyán.
Az asszony is tudta ezt, ezért ő sem feszegette a dolgot. Az
azonban kiderült, hogy jól érzik magukat egymás társaságában.
A férj is megbarátkozott a professzorral. Amikor otthon volt,
meg tudta vele beszélni a németországi politikát, együtt
szidták Hitlert, és Hoffmann hatására a parancsnok még
egy regényt is elolvasott..
Egyszer aztán parancs jött a hadvezetőségtől: az arra
alkalmas hadifoglyokat a hírszerzésben kell alkalmazni.
Egy alapos pszichológiai vizsgálat után ki fogják őket
képezni, és utána átdobják német területre.
Volt, aki örült a lehetőségnek, hiszen így
viszontláthatja a családját, de Hoffmann el volt
keseredve. Azt hitte, hogy megúszta a háborút, és
most újra az életét kell majd kockáztatni. Igaz, hogy
nem Hitlerért, hanem Hitler ellen. És nem is tehetett mást.
Ha Nagy-Britanniát választja új hazájának, akkor az életét
is fel kell tudnia áldozni érte.
A kiképzés alatt néhány levelet váltott a házaspárral, de már
nem találkozhatott velük.
Eljött a bevetés ideje. Repülőre szálltak, és Franciaország
fölött ugrottak ki. A német egyenruhának és a papírjaiknak
köszönhetően aránylag könnyen bejutottak Németországba, majd felvették
a kapcsolatot a már ott dolgozó brit ügynökökkel. De Hoffmannak
nem volt szerencséje. Egy nap belefutott egy járőrbe, és
gyanúsnak találták.
A háború után Picklewick asszony megpróbálta felderíteni, mi
történt a professzorral, de semmilyen nyom nem került elő.
Valószínűleg egy tömegsírban fekszik, a nácik többi áldozatával
együtt.
Már befejeztem ezt az elbeszélést, amikor eljutott hozzám a
hír: a szibériai Csitában, a postán találtak egy elkallódott
és dátum nélküli levelet, amelyet egy bizonyos Klaus Hoffmann
írt, Thomas Picklewicknek címezve, és abban kifejezte reményét,
hogy egyszer még viszontláthatja a vendégszerető brit családot.
"Ez minden kívánságom" - áll a levélben.
Hogy hogyan került oda, azt sosem sikerült kiderítenem.