Egy meleg tavaszi napon történt. Felbaktattam a Gellért-hegyre, egy jó könyvvel a táskámban. Találtam is egy padot, a domb oldalán, de már ültek rajta. Egy ballonkabátos úr ült ott, és egykedvűen nézett maga elé.

- Elnézést, szabad még egy hely ön mellett? - kérdeztem.

Válasz helyett csak intett a kezével, és tovább merengett.

Leültem, elővettem a könyvemet, és elkezdtem olvasni. Egy idő után felém fordult, és megszólalt:

- Látom, szereti a könyveket.
- Igen - mondtam. - A könyv a magányosok legjobb barátja.
- Ezek szerint magányos - szólt. - Én is magányos vagyok.
- Bizony, manapság sok a magányos ember - jegyeztem meg.
- És a boldogtalan - tette hozzá.
- Igen. A magány boldogtalanságot szül.

Egy ideig hallgattunk, majd megint ő kezdte:

- Maga elérte az életben, amit akart?
- Hát, először nem. De aztán kevesebbet akartam, és azt elértem.
- Jól mondja. A boldogság nagyban függ az ambíciónktól.
- És maga? Maga elérte, amit akart? - kérdeztem vissza.
- El - mondta. - Nekem is sikerült megfékeznem az ambíciómat.

Ekkor a domb kanyarulatában felbukkant két középkorú hölgy. Nem nagyon szóltak egymáshoz, ami ritkaság a nőknél. A padtársam érdeklődését is felkeltették.

- Bocsánat - mondta, felpattant, odasietett hozzájuk, és nagy, teátrális mozdulattal széttárta előttük a ballonkabátját.

A nők megdöbbentek, majd zavart arckifejezéssel, sietve elmenekültek.

A férfi megfordult, és visszasétált a padhoz. Makulátlanul fel volt öltözve, jól szabott öltöny, vasalt ing, nyakkendő, még egy kis mellény is volt rajta, már csak az óralánc hiányzott. Visszagombolta a ballonkabátot, és leült.

Pár másodpercig nem jutottam szóhoz. Aztán megkérdeztem tőle:
- Ezt miért csinálta?

Elgondolkozva felelt:
- Tudja, sok ember érzi úgy, hogy eseménytelen az élete. Hogy csak úgy telnek a napok, és semmi érdekes nem történik vele. Ez a két nő majd otthon elmeséli, hogy mit műveltem, és akiknek elmesélik, azok is elmesélik másoknak. Napokig lesz miről beszélniük. Valamilyen módon belekerültem az életükbe.
- Van benne valami. De attól nem fél, hogy följelentik?
- Milyen alapon? Hogy megmutattam nekik a ruhámat? A rendőrök kinevetnék őket.
- Ez igaz. De magának ebben mi a jó? - tamáskodtam tovább.
- Már mondtam. Belekerültem az életükbe. Nekem ennyi az ambícióm. De hát a maga életébe is belekerültem. Vagy nem?
- Az biztos - mondtam. - Annyira belekerült, hogy egy novellában meg is írom a történetet.

Elmosolyodott.
- Ne felejtsen el egy tiszteletpéldányt adni belőle.
- Megígérem. De hova küldjem, ha megjelenik?
- Itt a Gellért-hegyen mindig megtalál. Nem biztos, hogy épp ezen a padon. Néha órákig nem jön senki. Néha órákig nincs kapás - mondta, és hunyorított a szemével.

Még pár mondatot váltottunk, de utána tovább olvastam a könyvemet, ő pedig hallgatott. Aztán felálltam, sok szerencsét kívántam neki, és lejöttem a hegyről.

Közben arra gondoltam, hogy ez is egy élet. És lehetséges, hogy ő több ember mindennapjaiba belekerül ezzel az egy trükkel, mint én, az összes versemmel és novellámmal. És ki dönti el, hogy melyikünk a hasznosabb?