Az egész ház a pincében kuporgott. Időről időre összerezzentek, ahogy a közelben becsapódott egy-egy bomba. Már két napja zajlottak a légitámadások, az ágyúk, aknavetők, légvédelmi lövegek dörejeit is hallották. Az egyik délelőtt pedig egészen közelről hallani lehetett a géppisztolyok kerepelését.

Mindenki félt. A legtöbben lehajtott fejjel imádkoztak, néhányan magukban beszéltek. Kohutné, akinek a férje a nem jött vissza a frontról, görcsösen ölelte magához a kisbabáját. Nem lehetett több háromhónaposnál.

Krizsa Józsi bácsi hallgatott, behúnyt szemmel ült a fal mellett.

- Én nagyon félek - mondta neki Juli, egy fiatal szolgálólány. - Józsi bácsi nem fél?

- Minek féljek? - mondta az öreg. - Segítene az valamiben?

Többen is ránéztek.

- Tényleg nem fél? - kérdezte egy tisztviselő az első emeletről. - Vagy nincs is tisztában vele, hogy mi történhet velünk?

- Dehogy nem vagyok tisztában - mondta az öreg csöndesen. - Az történik velünk, ami a sors könyvében meg van írva. Azt meg nem tudjuk megváltoztatni. Még imádkozással se.

- A sors könyve. Honnan tudja maga, mi van abba beleírva?

- Majd kiderül.

- Mi lesz velünk, ha eltalál bennnket egy bomba. Ettől se fél?

- Nézze, kétféle bomba van. Van olyan, ami épp a fejünkre esik, és van olyan, amelyik nem. Maga szerint melyik fajtából van több?

Egy kamaszgyerek elrikkantotta magát: - Abból van több, amelyik nem a mi fejünkre esik!

A többiek is elvigyorodottak, de lehetett látni a kényszeredettséget.

- Addig pedig - folytatta Józsi bácsi - próbáljuk meg élvezni, amit még lehet. Nem mehetünk fel, hogy felnézzünk az égre, de tudjuk, hogy van ég, és hogy az kék. Ha fenn lennénk, cirógatná az arcunkat a napsütés. Fel tudjuk idézni, milyen volt.

- Mit ér az emlék, amikor csak a falakat láthatjuk?

- Nem csak a falakat láthatjuk - folytatta Józsi bácsi. - Az embereket is látjuk. Mindegyik egy élettörténet, egy sors, tele jó mozzanatokkal.

Ránézett a szolgálólányra.

- Itt van például ez a Juli. Nézzék, milyen gyönyörű az arca. Milyen szépek a szemei. Ezeket a szemeket nézzék, ebben gyönyörködjenek!

A szolgálólány szemérmesen lehúnyta a szempilláit, és egy picit elpirult.

Itt van ez a kisgyermek. Ő biztosan egy jobb világban fog élni. Háború és félelem nélkül. Igaz, asszonyom?

Kohutné bólintott, de nem válaszolt.

- Vagy itt van ez az úr - mutatott a sánta emberre. - Az egyik lába elveszítette az erejét, de a másik még egész jó. És erős karjai vannak, hogy meg tudja magát támasztani. Ha alaposan körülnéznek, bőven találnak olyan dolgokat, amelyekben gyönyörködhetnek, amiből erőt meríthetnek.

- Itt csak magából meríthetünk erőt - mondta a tisztviselő. - Ha egyáltalán elhiszi, amiket mond.

Ekkor kinyílt az ajtó, világosság szűrődött be, és két fekete ruhás, karszalagos ember botorkált le a lépcsőn. Nyilasok. Mindenki rájuk nézett, kíváncsisággal vegyes félelemmel.

Az egyik nyilasnak géppisztoly volt a vállán, a másiknak egy pisztolytáska az oldalán.

- Kik maguk? - kérdezte a pisztolytáskás. - Nem zsidók?

- Nem vagyunk zsidók - mondta a tisztviselő. - Rendes magyar emberek vagyunk.

- Igen? És miért nem ássák a tankcsapdát odafent?

- Gyöngék vagyunk mi ahhoz - mondta a sánta. A lába kinyújtva hevert a padlón.

- Gondolják, hogy a tankcsapda megakadályozza az oroszokat, hogy bejöjjenek az utcánkba? Gondolják, hogy ha Sztalingrádtól idáig eljöttek, meg fognak állni a Nagyvárad téren?- mondta Józsi bácsi. - Jobban tennék, fiam, ha már nem lövöldöznének, hanem szaladnának. Amíg még van hova menni.

A revolveres közelebb lépett, és biztosan valami nagyon csúnyát mondott volna erre, de hirtelen léptek zaja hallatszott a járdán. és orosz beszédet lehetett hallani.

A géppisztolyos önkéntelenül a fegyveréhez kapott, de meggondolta magát. A társa talált néhány nagy krumpliszsákot, amögé mind a ketten lekuporodtak. Épp idejében, mert már újra kinyílt a pinceajtó, és a lépcső tetején két szovjet katona jelent meg.

Mindenki elszörnyedt, a szolgálólány a fejére húzta a kendőjét.

Józsi bácsi lassan fölállt, odament Kohutnéhoz, óvatosan a karjába vette a kisbabát, és megindult fölfelé a lépcsőn. - Jöjjön! - mondta. Az asszony reszketve követte.

A szovjet katonák nem tudták mire vélni, de utat engedtek.

Józsi bácsi a lépcső tetején visszafordult, és azt mondta: - Jöjjenek utánam! Először az asszonyok. Utána a férfiak. Mind! Egyenként.

Azok lassan fölálltak, és megindultak fölfelé. A sánta öreg is velük bicegett. A katonák oldalt álltak, de engedték a kivonulást.

Amikor már mindenki felért, Józsi bácsi odaadta a csecsemőt az anyjának, de ő még visszadugta a fejét az ajtóból. Lefelé mutatott, és azt mondta: "Fasiszták." És az ujjával mutatta: kettő.

- Fasisztü? Dvóje? - mondta az egyik katona. Józsi bácsi bólintott. A katonák a dobtáras géppisztolyukat előre tartva lassan lejjebb ereszkedtek a lépcsőn. Addig a lakók már mind kiléptek az udvarra.

Az egyik szovjet katona kilőtt egy rövid sorozatot, és várt.

A pisztolyos nyilas lassan feltápászkodott. Feltartotta a kezét, és láthatóan reszketett. A fegyver nem volt nála. Aztán a másik is felállt. Ő is fegyvertelen volt.

A katonák a falhoz állították őket, az egyik körbejárta a zsákot, megtalálta a géppisztolyt és a revolvert.

- Nu, davaj, davaj! - lökött egyet a géppisztoly csövével az egyik nyilason. Elindult fölfelé.

A lakók az udvaron álltak, várták, mi fog történni. Egy közeli utcából lövöldözés és egy tank csörömpölése hallatszott. Amikor két katona és a két nyilas felért, Józsi bácsi a nyilasokra mutatott, és azt mondta "Magyarok. Ne bántsátok őket!"

- Karasó - mondta az egyik katona, és a kezével mutatta, hogy visszamehetnek.

Józsi bácsi beterelte a lakókat a pincébe. Amikor visszaértek, a tisztviselő megkérdezte: - Krizsa úr! Tudta, hogy ez fog történni? Nem félt attól, hogy mindannyiunkat lelőnek?

- Ez csakis úgy történhetett, ahogy megtörtént. Az oroszoknak be kellett jönniük, a nyilasoknak el kellett bújniuk, nekünk fel kellett mennünk. Nagyon bíztam benne, hogy ez a két szerencsétlen nyilas nem fog tűzharcot kezdeni. De a legjobban attól féltem, hogy az oroszok odavágnak egy kézigránátot. Akkor aztán most szellőztethetnénk.

Ezen mindenki elmosolyodott.

- Szerintem Józsi bácsi tényleg nem fél - mondta a szolgálólány. - Jó neki. Én meg, azt hiszem, bepisiltem.

- Ezzel nincs egyedül, lelkem - jegyezte meg a sánta.

Még egy ideig izgatottan tárgyalták a történteket, de nemsokára megint csend lett.

Az utcán még többen szaladgáltak, géppisztolysorozatok közeledtek és távolodtak.

Ők pedig reszkettek tovább. A kamaszfiú odatelepedett Józsi bácsihoz, és leült melléje. Az öreg átkarolta, de nem szólt egy szót sem.