A hatodik nap alkonyán az Úr megteremtette Ádámot, de mivel kezdett lejárni a munkaidő, és a nyersanyag is elfogyott, ezzel be is fejezte. Később azonban, ahogy látta az állatokat előtte tisztelegve elvonulni, meggondolta magát.

- Fiam, nem érzed magad magányosnak?
- Egyáltalán nem. Miért kérdezed?
- Biztosan nagyon egyedül vagy.
- Nem, nem, egyáltalán nem érzem magam egyedül.
- De nincs párod.
- Magamban is nagyon jól elvagyok. Nekem nem kell pár.
- De kell!
- De nem!
- De!
- Nem!

Az Úr összeráncolta a homlokát. Ilyenkor tűzhányószaga volt.

- Velem ne vitatkozz!
- Jól van, legyen meg a te akaratod.
- Na azért!
- De miből teremtesz nekem párt? Nincs is anyagod hozzá.
- Hogyhogy miből? Belőled.
- Belőlem?! Én már meg vagyok teremtve.
- Majd kiveszem az egyik oldalbordádat.
- De fájni fog!
- Nem fog fájni. Altatással csinálom.
- De csúnya leszek!
- Az lehet. De akit teremtek neked, az helyetted is szép lesz. Na, most számolj húszig!

Ádám még mondani akart valamit, de már alig forgott a nyelve. - Egy.... ket...

Mikor felébredt, ott feküdt a gyepen, a mellkasán kötés.

Az Édenkert egyik sétányán egy addig nem látott lény közeledett feléje.

- Figyuzz! - mondta a lény hanyagul. - A kígyó szerint ha annak a fának a gyümölcséből eszünk, marhára okosak leszünk. Mit szólsz hozzá? Szerintem nem árthat.

És akkor elkezdődött a történelem.

Prózai írásaimból