A lány kinyitotta szemét. A helyiségben kevés fény volt, de ki tudta venni a férfi arcát, aki aggódva figyelte őt.

- Hol vagyok? - kérdezte a lány.
- A lakásomban - felelte a férfi.
- Hol?
- A város szélén.
- És hogy kerültem ide?
- Elkábítottam, és ide hoztam. De ne aggódjon!
- Hogyhogy ne aggódjak?! - kiáltott a lány. Felpattant volna, de gúzsba volt kötve.
- Kikötöttem - mondta a férfi. - De csak azért, hogy ne hisztizzen. Nem fogom bántani.
- Ez emberrablás!
- Igen, az.
- Ezért le fogják csukni!
- Tudom.
- Meg akar erőszakolni?
- Nem. Egy ujjal sem fogok magához nyúlni.
- Miért hozott ide?
- Elmesélem, csak nyugodjon meg!
- Oldja el ezeket a köteleket!
- El fogom oldani. Nem lesz bántódása. De nem most.
- Ez már magában erőszak!
- Mindent meg fogok indokolni.
- Szomjas vagyok. Adjon egy pohár vizet!
- Azonnal.

A férfi felállt, és rövidesen visszatért a pohárral. Odavitte az ágyhoz, bal kezével alányúlt a lány tarkójának, egy kicsit megemelte, és a poharat odaemelte a szájához. A lány ivott, de néhány csöpp lecsorgott az ajkáról. A férfi letörölte.

- Maga gyönyörű - mondta a férfi. - Szívesen udvarolnék magának.
- Ezt így nem lehet.
- Sajnálom. De ezt az egészet azért csináltam, mert nagyon tetszik nekem.
- Ilyet akkor se csinálhat! Gondolja, hogy bele tudnék szeretni egy ilyen erőszakos emberbe?
- Vannak ilyen nők.
- Hát én nem ilyen vagyok. Engedjen el!
- Mindjárt. De előbb elmesélem az egészet.

És a férfi beszélni kezdett. Elmondta, hogy már régóta figyelte a lányt, egyre erősebbé vált benne a vágy, hogy megérintse, megsimogassa, magához ölelje. Próbált vele szemezni, de a lány észre sem vette. Ez nagyon rosszul esett neki. És lassan megszületett benne a terv: el fogja rabolni, és döntésre viszi a dolgot.

A lány dühösen hallgatta, és közben néhányszor megpróbálta meglazítani a kötelékeit. A férfi odament az ágyhoz, megsimogatta a lány arcát, majd leült egy székre.

- Szóval ez az egész csak egy performansz, azért, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Hogy ne felejtsen el.
- Hát, ezt elérte - mondta a lány. - És most elenged?
- Persze - mondta a férfi. - De előbb még megbeszélünk néhány dolgot.
- Mit kell még megbeszélni?
- Itt van a névjegykártyám. Tegye el. És jelentsen fel, ha úgy gondolja.
- Fel is jelentem.
- Tegyen, ahogy jólesik.
- Kicsoda maga? Szexőrült?
- Lehet, hogy őrült vagyok - mondta a férfi. - De nem akarok semmit erőszakkal megszerezni.
- Ez már maga is erőszak.
- Igen, de ennyi elkerülhetetlen volt. Ha nem kábítom el, nem kerül ide, és sohasem hallgat meg engem.

Egy darabig csend volt.

- Mit fog tenni, ha elengedem? - kérdezte a férfi.
- Hazamegyek.
- Elvihetem az autómmal?
- Nem. Nem lenne bizalmam beszállni az autójába.
- Ez érthető. Akkor taxit hívok.
- Nem kell! Csak engedjen el! Gyalog megyek.
- Ez túlságosan fárasztó lenne. A legközelebbi buszmegálló három kilométer.

A lány megint megpróbált szabadulni. A férfi taxit hívott, megadta a pontos címet, majd eloldotta a lányt.

- Ne szaladjon el! A taxi mindjárt itt lesz, és hazaviszi. Adok pénzt. Ez elég lesz a taxira, és némi kárpótlás is benne van.
- Nem kell a pénze!
- Tudja, mit? Vigye el, és majd később adja vissza, ha akarja. De én a maga helyében megtartanám. És a taxit mindenképpen én fizetem. Elvégre nélkülem nem került volna a város szélére.

A lány végül elfogadta a taxit, hazament, és napokig vívódott.

Megbeszélte a dolgot a legjobb barátnőjével. A barátnő arra biztatta, hogy tegyen feljelentést. Abban is segítette, hogy találjon egy ügyvédnőt.

Két hét múlva két rendőr jelent meg a férfi lakásán. Elvitték, őrízetbe vették, bent tartották.

A per előkészítése jó ideig eltartott, de végül eljött a tárgyalás napja. A közönségben ott ült a lány és a barátnő. A férfi nem fogadott el ügyvédet, hivatalból kirendeltet sem.

- Mi volt a célja az emberrablással? - kérdezte a bíró.
- Szeretem. És máskülönben nem vett volna észre - felelte a férfi.
- Tudatában volt annak, hogy ez bűncselekmény?
- Igen.
- Megbánta a tettét?
- Nem. Visszatekintve sem tudnék jobbat kitalálni.

A férfit hat évi börtönre ítélték, a bulvárlapok hónapokig csemegézték a részleteket. A férfi a börtönigazgatóságon keresztül leveleket kezdett írni a lánynak, de mivel választ nem kapott, nem tudta, hogy a címzett megkapta-e ezeket a leveleket. Megkapta. De nem olvasta el, olvasatlanul berakta egy dobozba. A pénz mellé.

Az újságcikkek nyomán feltűnt néhány udvarló. A lányt megzavarta a hirtelen támadt hírnév, de bízott benne, hogy a sorsa jobbra fordul. Férjhez ment, és gyereke is született.

A férfi tovább írta a leveleket. Napló volt ez, és soha véget nem érő vallomás. A házasság megromlott, a férj lelépett, elváltak, az asszony magára maradt a gyerekkel. És akkor eszébe jutott a férfi. Elkezdte olvasni a leveleket, időrendi sorrendben. Nagyon furcsán érezte magát, a düh és a kíváncsiság keveredett a lelkében. Végül összeszedte minden erejét, és válaszolt. Valódi levelezés kezdődött közöttük, majd eljött a nap, amikor meglátogatta a férfit a börtönben.

- Milyen gyönyörű - mondta a férfi a beszélőn. - Ugyanolyan szép, mint évekkel ezelőtt.
- Maga pedig megkomolyodott.
- Sohasem fogok megkomolyodni.
- Még mindig eszébe jutok?
- Persze. Csak maga jut eszembe. Maga az első nő az életemben. Ha ez kapcsolatnak számít.
- Hát, meglehetősen furcsa kapcsolat. Még azt is mondanám, hogy beteges.
- Ha beteg vagyok, azt is magának köszönhetem. A maga betege vagyok. Amióta megláttam.

Néhány héttel később az asszony elvitte a gyerekét is. A férfi örömmel ismerkedett a kisfiúval, és az is érdeklődött a mosolygó bácsi iránt.

Tovább tartott az ismerkedés, és amikor a férfi jó viselkedése okán három év múlva szabadult, ott várta az asszony, a gyerek és a barátnő (aki már megbékélt a férfival, egy kicsit még irigykedett is). Az újságírók ismét felbukkantak, de a sztori már lecsengett, nem volt mit írni róla.

A történet csattanó nélkül ér véget. A férfi és a nő összeházasodott.

Most is boldogan élnek, de a megismerkedésükről nem beszélnek. Nem tudnak vele mit kezdeni.

(John Fowles Lepkegyűjtó című regényétől ihletve.)

• Prózai írásaimból